Bereg, 1885 (12. évfolyam, 2-52. szám)
1885-08-02 / 31. szám
van, amennyiben felismert talajviszonyai alapján a tapasztalás is egészen indokoltnak bizonyította volna be. Elhibázott nézet volt az, mely oly rohamosan tért át a magtermeléshez s azt sem a nagymérvű erdőpusztítások folytán nyert területek, sem pedig a közviszonyok által teremtett kényszerhelyzet által kellőleg indokolni nem lehet. (Vége köv.) Szabó László: Egyházi ügyek. A rét*, egyházi 11 . törvényről. Az uj egyházi törvény egy pár éves már a gyakorlatban. Azóta sok oldalról volt róla szó a lapok hasábjain. Egyes részletei, kimagaslóbb intézményei sok képet megbeszélve, megbírálva vannak ennek az 1881—2-iki zsinati törvénynek. Általános jellemzésére azonban nem emlékszem. Pedig ilyen szempont sem lehet közömbös akkor, midón ily fontos ügyről: „az evangyélium szerint reformált magyarországi keresztyén egyház“ ujjászervezkedéséről van szó. Én ez alkalommal így kívánok széttekinteni a törvény felett. úgy áll előttem a debreczeni zsinat ezen alkotási, mint egy csonka fa. Egy nagy ága az iskolaügy, le van róla metszve. Ezt a csonkaságát, úgy hiszem, nem is fogja soha kiheverni. Szép ugyan a 3. §. azon kijelentése, hogy „A reformált egyház alsó és felső iskolái mindenestől az egyház testéhez tartoznak s az egyházi hatóságok alatt állanak. De hát ez a kijelentés már most írott malaszt marad. Meg van a „középiskolai törvény" s ezzel a ref. egyház az iskolák felett való önrendelkezését — úgy mondhatom — befejezte. Azokat a fundamentomköveket, melyeken a prot. autonómia századok óta nyugszik, szép csendesen kihúzogatják állami és nem állami intézkedésekkel, s ott maradunk az omladozó homokon, ott, a kormány intézkedések váltakozó szeszélyének Labírinthjében. A mi csonka, uj törvény-fánk még igy is bir két nagy ágazattal. Egyik a alkotmányt;“ a másik mely lomboztatja az „Eyház a mely felmutatja az „Egyházi törvénykezés szervezetét.“ Mind a két ág nagyon terebélyes, csupa lombsátor. Kár, hogy protestáns egyházunk boldogulásának fülemiléje — az atyafiságos egyetértés, nem igen fog benne állandó fészket rakhatni. 1870 óta folyton tart Magyarországon a törvényalkotás mániája. Mindenki emlékszik hogyan lett, egyebek mellett, a közigazgatás elválasztva a törvénykezéstől. Ráragadt ez az állami törekedés a relegyházra is. Itt is mozgolódni kezdtek az emberek s emlegetni az alkotmányozó zsinat nagy szükségét. Lassanként leromlottak a régi vármegyék s lettek a törvényhatóságok. Megszűntek a megye alispáni és kerület-szolgabirói törvényszékek és lettek a királyi törvényszékek és járásbíróságok. A zsinóros magyar ember felöltözött bugyogóba. Az egyház sem maradhatott hátra. A régi jó szuperintendentiából lettek egyházkerületek, a szuperintendensekből püspökök. Az egyszerű patriarchális bíráskodásból egész nagy törvénykezési szervezet. Minél nagyobb és szövevényesebb, annál rosszabb. Addig jár az ügyes bajos ember Poncziustól Pilátusig, alig el is unja, meg el is feledi ügye-baját, hagyja inkább veszni az igazságot és lesz közömbössé isteni és emberi törvények iránt. Hiában: az emberrel vele születik s vele is marad az indolentia. Régen, ha olyan baj merült mit már az egyház nem hagyhatott fel a hívek között, a szó nélkül: elment az eklézsia „csákányosa“ a hibázó egyháztaghoz beidézte a presbitérium elébe. A tisztes vének megdorgálták emberül a bűnöst, vagy ha úgy kellett, meg is büntették istenesen. Ez előtt mindenki meghajolt. És volt egészséges egyházi élet, jó rend. Most már az ilyen dolgok három-négy fórum elé kerülnek, mert az egyházi bíráskodás: egyházközségi-, egyházmegyei-, egyházkerületi- és konventi bíróságok elé van utalva. Meg van adva röviden ut és mód arra, hogy egy pert húzni, halasztani, a végtelenségig elodázni lehessen. Akár csak a polgári perrendtartást látnám, mikor az egyházi törvénykezés szervezetét nézem. Mindenki jól tudja, hogy egy modern perrendtartásban három fő kellék van: gyorsaság, olcsóság és világosság. Hogy a mi polg. perrendtartásunkban ezek egyike sincs, nemcsak összevissza kuszáit igazságügyünk bizonyítja, hanem maga az a sok toldozás-foldozás, melyet e tekintetben legfőbb törvényszékünk, sőt maga az országgyűlés időről-időre véghez visz, így leszünk egyházi téren is; nemcsak azért, mert a zsinati törvény hű utánzata a polgári e nemű törvényeknek, nem is csak azért, mert az egyetemes convent semmi nem egyéb, mint a királyi kúria, hanem sokkal inkább amiatt, hogy a törvény előtti egyenlőség nincs megtartva. A 9. §, ezt mondja: „Az erdélyi egyházkerületnek az A. C. és CC. I. részeiben és az 1691. évi Leopoldinum diploma 23. pontjaiban biztosított joga és a több százados különállás folytán kifejlett alkotmányos szervezete érintetlenül hagyatik, hogy alkotmányát jövőben is a képviseleti rendszer elveivel öszhangzóan tovább fejleszthesse“... Ez az első rés a zsinati törvényen, melyet betömni többé nem lehet s mely illusoriussá teszi mind azt a reményt, melyet az egyetemes protestáns egyház alkotmányának egyöntetűsége iránt s az erdélyiekkel való egyesülésünk iránt is táplálhatunk. Épen usly leszünk ezekkel, mint vagyunk a házasságüggyel. Aki itthon nem boldogul, átszalad Erdélybe s egy pár hónap alatt — gyakorta jó pénzért — túl van az elválás kellemetlenségein. Én ezzel nem azt akarom mondani, hogy Magyarországon jobb és Erdélyben rosszabb az ide vonatkozó eljárás; csak azt jelzem, hogy nem egyenlő, hogy itt így, ott amúgy bánnak el a viszálkodó házasfelekkel s ez az, ami nem jó, nem lehet czélszerű. A kivételek mindig görcsök az igazság tükörlapján. A jó törvény nem állít fel és nem tűr meg kivételeket. Minden speciális törvény ügyel arra is, hogy méltányos legyen; ha terheket ró, előnyöket is nyújt. Nem tartom helyesnek azért az ilyen merev kijelentést: „A presbyterek mind azon károsodásért, mely a presbyterium tette vagy mulasztása által okoztatik, kárpótlással tartoznak.“ (28. §. 14.) Ez a dolog természetéből folyik. A kárt tevő kárpótlásra köteles. Szükségtelen, hogy az egyházi törvény ilyenekkel is riogassa azokat az egyháztanácsi tagokat, akik úgyis időt és élelmességet áldoznak ingyen, akkor, amikor e nemű tisztükben eljárnak. Ez a fenyegetés előfordul a gondnokra és más hivatalt viselőkre is. Mintha csak azt olvasnám a községi törvényben, hogy: ha pedig a bíró kellő időben az adót be nem hajtja, az ő költségére állami közegek fogják bevenni. Fenyegetés, ijesztgetés itt talán megjárja, de egyházi törvényben nem. Az elévülésről való intézkedés is a polgári törvények szolgai utánzása. És e sok és nagy utánzásban építettünk kaput, de hol a város?... A mi kis protestáns egyházunk, ez a kis köztársaság, egyszerű, világos szabályok között elég szépen mozgott: az uj törvénnyel nem tudom, nem hoztuk-e be a trójai falovat. Az általános benyomás, melyet a törvény reánk eleitől fogva máig tesz, nem kedvező. Egy ilyen megcsonkított fának az árnyékába nem akarnak a protestánsok tartózkodás nélkül odahúzódni. Attól tart az ember, hogy az a fejsze, a melyik már egy ágától megfosztotta, levághatja a másikat s harmadikat is Nem jó volna, ha mi akkor mind alatta volnánk. Sárospatakon, 1885. julius 1. Viskf k. B. Egyleti élet. A beregmegyei községi és körjegyzők választmiányának jelentése a folyó évi július hó 14-én tartott egyleti közgyűléshez. Tisztelt egyleti közgyűlés! Egyletünk 1. évi április hó 12-én tartott választmányi ülésén beható tanácskozás tárgyává tettük azon kérdést, mi módon volna a községi jegyzőknek megyénkben már csaknem elviselhetetlen helyzetén segíthető és mi módon volnának a községi jegyzék érdekei sikeresen előmozdíthatók ? A választmány minden egyes tagja át volt hatva azon meggyőződéstől, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan és többféle irányban javítást igényel. A tanácskozás folyama alatt különböző indítványok téteztek, de végül mégis azon szomorú meggyőződésre jutottunk, hogy ezidő szerint legkisebb reményünk sincs ahoz, hogy az egylet a községi jegyzők helyzetének javítását kieszközölni képes legyen. Felette sajnálatos ugyanis, de elvitázhatatlan tény, hogy ámbár választott tisztviselők sogban épen nem örvendhetünk olyan vagyunk, általánosközbizalomnak és népszerűségnek, mely egy helyzetünk javítására bármilyen irányban megindítandó akcziónak szilárd alapja volna; sőt fájdalom, a törvényhatósági bizottsági tagok és a nagyközönség túlnyomó része, irányunkban határozott ellenszenvvel viseltetik . Holott helyzetünk és sorsunk javítását elsősorban csakis a törvényhatóságtól várhatjuk. Alázatos véleményünk szerint mindenekelőtt arra kell tehát törekednünk, hogy az irányunkban széles körökben uralkodó e’Luisenvet minél el őbb rokonszenv és bizalom váltsa fel. Legtöbbet érhet e tekintetben a helyes irányu egyleti tevékenység. — Sajnálatom, de ez ideig annyira ment az egyleti tagok részvétlensége, hogy az egylet vezetői kénytelenek voltak annak megszüntetésével komolyan foglalkozni. Pedig várhatjuk-e sorsunk javulását más tényezőktől, ha saját magunk temetjük el ügyünket a közöny sírjába. Az alapszabályok szerint az egylet fő czélja az önművelődés és szellemi fejlődés előmozdítása, továbbá a jegyzői és közigazgatási teendők egyöntetűvé tétele és czélszerűbb ellátása, azok megjavítása, eszmecserék változása és felterjesztések útján. Be kell vallanunk, hogy ezen nagy fontosságú célok elérésére ez ideig épen semmit nem tettünk. Pedig ez az a hálás tér, amelyen élénk egyleti tevékenység s közérdekű tárgyak feletti értekezések és vitatkozások által a közügyeknek hasznos szolgálatokat tehetünk, egyéni értékünket nagy mértékben emelhetjük, egyletünk iránt a közfigyelmet és érdeklődést felkelthetjük, s mindnyájunk részére leghamarabb kivívhatjuk a közönség rokonszenvét, becsülését és bizalmát, de természetesen csak azon esetben, ha ezen czélok elérésére lehetőleg minden községi jegyző saját hatáskörében is komolyan törekedni fog. A legtöbb ember a saját jegyzője után ítéli meg az egész jegyzői kart . Aki közülünk hivatását lelkiismeretesen betölteni nem igyekszik, ki a kerületéhez tartozó községek érdekeit szivén nem viseli, sőt azokat elhanyagolja, s aki magaviselete és helytelen bánásmódja által különösen befolyásos egyéneknél ellenszenvet kelt fel, az nemcsak magának okoz sok kellemetlenséget, nem csak magának árt, hanem kartársainak is A becsületes munkásságon kívül nem ajánlhatjuk tehát eléggé, hogy az egylet tagjai hatóságok megelégedését igyekezzenek ne csupán a felettes kiérdemelni, hanem a közönséggel, különösen a törvényhatósági bizottsági tagokkal szemben legyenek udvariasak, előzékenyek és szolgálatkészek, egyszersmind községeik ügyeire és érdekeire kiváló gondot fordítsanak s ekként maguk és a községjegyzői testület részére igyekezzenek megszerezni a közbizalmat, népszerűséget és tekintélyt, amit ezideig mindnyájunk rendkívüli hátrányára nélkülözni voltunk kénytelenek. Ha ezen irányban fognak jól működni, rövid időn el fog az egylet és annak tagkövetkezni az az idő, hogy a közélet tényezői örömmel nyújtanak segédkezet helyzetünk javítására, mert mindenki át fogja látni, hogy az szorosan egybe van forrva a közigazgatás javításával és a községek legfontosabb érdekeivel. Végül felette nagy hiányát érezzük a pártoló tagoknak és pedig nem annyira anyagi, mint inkább erkölcsi tekintetben. Ha a megyei és a közigazgatás terén működő állami tisztviselőknek, valamint a közélet kiválóbb embereinek csak egy bizonyos részét is sikerülne egyletünk pártoló tagjaiul akként megnyerni, hogy tanácskozásainkban is részt vegyenek, közreműködésük által nemcsak egyletünk értéke és súlya emelkednék, nemcsak okulhatnánk sok tekintetben , hanem alkalmunk lenne őket különböző irányban felvilágosítani s ők viszont minket, jóakaratú törekvéseinket és jogosult érdekeinket közelebbről megismervén, a megyei közéletben támogatásukra bizton számíthatnánk. Annak azonban, hogy pártoló tagjaink egyátalán nincsenek, egyik legfőbb oka az alapszabályokban rejlik, mely szerint a pártoló tagoknak vagy egyszer s mindenkorra 100 frt alapítványt, vagy évenként 5 frt tagsági díjat kellene fizetni. Javaslatba hozzuk tehát egyszersmind, hogy alapszabályaink 3-ik §-ának c. pontja a következőleg módosítt:8Sok. Pártoló tagjai az egyletnek mindazok, kik aláírásuk által magukat három éven keresztül évenként legalább 1 frt tagsági díj fizetésére kötelezik.“ Határozat: A közgyűlés beható tanácskozás után egyhangúlag kijelenti, hogy nemcsak saját és tagjai, hanem egyszersmind a közügyek előmozdítása, különösen pedig a községi közigazgatás okszerű fejlesztése érdekében ezentúl a választmány által javaslatba hozott irányban kíván működni s e czélból minden közgyűlésen közérdekű kérdések feletti értekezéseket és eszmecskéket óhajt rendezni. Fölhivatnak tehát az egylet tagjai, hogy a közfigyelem és az egylet iránti érdeklődés felkeltésére szánt, ilyen értekezéseket és indítványokat készítsenek és azokat a választmány általi megbirálás, előkészítés és egyik vagy másik közgyűlés napirendjére leendő kitűzés végett az egylet elnökéhez két hónap leforgása alatt adják be Egyébiránt mélyen ajánlja a közgyűlés, sőt elvárja minden egyes tagjától, hogy saját hatáskörükben és a választmány által kijelölt irányban működjenek. E czélból a választmány jelentése az egyleti tagokkal másolatban közöltetik. Végül a választmány javaslatához képest az alapszabályok 3-ik §-ának c. pontja a következőleg módosulatik : „Pártoló tagjai az egyletnek mindazok, kik aláírásuk által magukat három éven keresztül, évenként legalább tárt tagsági díj fizetésére kötelezik.“ Az egylet alelnöke és jegyzője megbizatnak, hogy az okként módosított alapszabályok jóváhagyását eszközöljék. Tisztelt közgyűlés! Szentül meg vagyunk győződve, hogy ernyedetlen munkásság és kitartás mellett az általunk kijelölt irány előbb - utóbb erkölcsi diadalhoz és anyagi jóléthez vezet. Melegen ajánljuk tehát javaslatainkat, a kartársak figyelmébe. Kelt Munkácson, a Beregmegyei községi és körjegyzők egyletének 1885-ik évi április hó 12-ikén tartartott választmányi üléséből. A választmány nevében : Jobszty Gyula, s. k. egyleti elnök. Fürdői levél. Szinyák, 1885. julius 22. Megélénkült Szinyákon is a fürdői élet s ennek legfőbb bizonysága s az élénkségnek valóságos hőmérője az, hogy „nincs üres szoba!“ A vidékről ide törekvő gyógyvendég azonban mindezekből ne alkosson magának téves következtetést, mert helyet még mindig lehet kapni, mivel hetenként már egy-egy felüdült vendéggel kereskedik a létszám. Mai nap a vendégkönyvbe a 90-ik vendég iratkozott. E kellemes fekvésű fürdő, vadregényes bérezek ölében — még mindég fentartja családias színezetét, hova nem mulatni megyünk, nem pompát, fényűzést fejteni ki, hanem a hol üdül a beteg test, szórakozik a lélek, s hol valósággal gyógyírt nyerünk sebeinkre. Reggel 8—9 óra között a fürdés és reggelizés után vannak a séték a fürdő feletti forráshoz, hol egy uj pavilion épült, innen a társaság a kinézéséről elnevezett „Szárazmaloméba tér, hol kedélyesen folyik a társalgás. Pontban 12 órakor van az ebéd, s mindenki elismeréssel nyilatkozik a fürdő konyhájáról, mi Lechser Albertné kitűnő vezetése alatt áll. — Ebéd után a hegyoldalán vezető hűvös sétahelyre siet a közönség, hol is a kuglizó, karika, hinta stb. játékkal mulató fiatalság kedvteléseiben gyönyörködnek, s dacára, hogy ez a fürdő nem a zaj, az örökké változatos, a múló látványosságok, hanem a valódi pihenés, a téli élet számára edző, üdítő és egészséggyűjtő csöndes élvezetek természettől páratlanul megáldott idylli fészke, mégis néha-néha mint épen múlt vasárnap is a Munkácsról ide jövő fekete művészek felvillanyozták a kedélyeket s a nagy vendéglőben a fiatalság jól sikerült tánczmulatságot rögtönzött. E gyógyfürdőt a munkácsi uradalom különösen az utóbbi évben nagy gondozás alá vette, czélszerű uj épületekkel és számos uj berendezésekkel emelte, az országuttól bevezető utat kijavítva a közlekedést megkönnyítette, úgy hogy remélhető, miszerint a jövőben