Bereg, 1885 (12. évfolyam, 2-52. szám)

1885-08-02 / 31. szám

van, amennyiben felismert talajviszonyai alapján a tapasztalás is egészen indokolt­nak bizonyította volna be. Elhibázott nézet volt az, mely oly rohamosan tért át a m­agtermeléshez s azt sem a nagymérvű erdőpusztítások folytán nyert területek, sem pedig a közviszonyok által teremtett kényszer­hely­zet által kellőleg indokolni nem lehet. (Vége köv.) Szabó László: Egyházi ügyek. A rét*, egyházi 11 . törvényről. Az uj egyházi törvény egy p­ár éves már a gyakor­latban. Azóta sok oldalról volt róla szó a lapok hasáb­jain. Egyes részletei, kimagaslóbb intézményei sok képet megbeszélve, megbírálva vannak ennek az 1881—2-iki zsinati törvénynek. Általános jellemzésére azonban nem emlékszem. Pedig ilyen szempont sem lehet közömbös akkor, midón ily fontos ügyről: „az evangyélium szerint refor­­mált magyarországi keresztyén egyház“ ujjá­­szervezkedéséről van szó. Én ez alkalommal így kívánok széttekinteni a törvény felett. úgy áll előttem a debreczeni zsinat ezen alkotási, mint egy cson­ka fa. Egy nagy ága az iskolaügy, le van róla metszve. Ezt a csonkaságát, úgy hiszem, nem is fogja soha kiheverni. Szép ugyan a 3. §. azon kijelentése, hogy „A re­formált egyház alsó és felső iskolái mindenestől az egy­ház testéhez tartoznak s az egyházi hatóságok alatt állanak. De hát ez a kijelentés már most írott malaszt marad. Meg van a „középiskolai törvény" s ezzel a ref. egyház az iskolák felett való önrendelkezését — úgy mondhatom — befejezte. Azokat a fundamentomköveket, melyeken a prot. autonómia századok óta nyugszik, szép csendesen kihúzo­­gatják állami és nem állami intézkedésekkel, s ott ma­radunk az omladozó homokon, ott, a kormány intézke­dések váltakozó szeszélyének Labírinthjében. A mi csonka, uj törvény-fánk még igy is bir két nagy ágazattal. Egyik a alkotmányt;“ a másik mely lomboztatja az „Eyház a mely felmutatja az „Egy­házi törvénykezés szervezetét.“ Mind a két ág nagyon terebélyes, csupa lombsátor. Kár, hogy protestáns egyházunk boldogulásának fülemiléje — az atyafiságos egyetértés, nem igen fog benne állandó fészket rakhatni. 1870 óta folyton tart Magyarországon a törvény­­alkotás mániája. Mindenki emlékszik hogyan lett, egye­bek mellett, a közigazgatás elválasztva a törvény­kezéstől. Ráragadt ez az állami törekedés a rel­egyházra is. Itt is mozgolódni kezdtek az emberek s emlegetni az alkotmányozó zsinat nagy szükségét. Lassanként leromlottak a régi vármegyék s let­tek a törvényhatóságok. Megszűntek a megye al­ispán­i és kerület-s­z­o­l­g­a­b­i­r­ó­i törvényszékek és lettek a királyi törvényszékek és járásbírósá­gok. A zsinóros magyar ember felöltözött bugyogóba. Az egyház sem maradhatott hátra. A régi jó szu­per­intendent­iából lettek egyház­kerületek, a szuperintendensekből püspökök. Az egyszerű patriarchális bíráskodásból egész nagy törvénykezési szer­vezet. Minél nagyobb és szövevényesebb, annál rosszabb. Addig jár az ügyes bajos ember Poncziustól­ Pilátusig, alig el is unja, meg el is feledi ügye-baját, hagyja in­kább veszni az igazságot és lesz közömbössé isteni és emberi törvények iránt. Hiában: az emberrel vele szüle­tik s vele is marad az indolentia. Régen, ha olyan baj merült mit már az egyház nem hagyhatott fel a hívek között, a szó nélkül: elment az eklézsia „csákányosa“ a hibázó egyháztaghoz be­idézte a presbitérium elébe. A tisztes vének megdorgálták emberül a bűnöst, vagy ha úgy kellett, meg is büntették istenesen. Ez előtt mindenki meghajolt. És volt egészséges egyházi élet­, jó rend. Most már az ilyen dolgok három-négy fórum elé kerülnek, mert az egyházi bíráskodás: egyházközségi-, egyházmegyei-, egyházkerületi- és konventi bíróságok elé van utalva. Meg van adva röviden ut és mód arra, hogy egy pert húzni, halasztani, a végtelenségig elodázni lehessen. Akár csak a polgári perrendtartást látnám, mikor az egyházi törvénykezés szervezetét nézem. Mindenki jól tudja, hogy egy modern perrendtar­tásban három fő kellék van: gyorsaság, olcsóság és világosság. Hogy a mi polg. perrendtartásunkban ezek egyike sincs, nemcsak összevissza kuszáit igazság­ügyünk bizonyítja, hanem maga az a sok toldozás-fol­­dozás, melyet e tekintetben legfőbb törvényszékünk, sőt maga az országgyűlés időről-időre véghez visz, így le­szünk egyházi téren is; nemcsak azért, mert a zsinati törvény hű utánzata a polgári e nemű törvényeknek, nem is csak azért, mert az egyetemes convent semmi nem egyéb, mint a királyi kúria, hanem sokkal in­kább a­miatt, hogy a törvény előtti egyenlőség nincs megtartva. A 9. §, ezt mondja: „Az erdélyi egy­­házkerületnek az A. C. és CC. I. részeiben és az 1691. évi Leopoldinum diploma 2­3. pontjaiban biztosított joga és a több százados különállás folytán kifejlett alkotmá­nyos szervezete érintetlenül hagyatik, hogy alkotmányát jövőben is a képviseleti rendszer elveivel öszhangzóan tovább fejleszthesse“... Ez az első rés a zsinati törvé­­nyen, melyet betömni többé nem lehet s mely illusori­­ussá teszi mind azt a reményt, melyet az egyetemes protestáns egyház alkotmányának egyöntetűsége iránt s az erdélyiekkel való egyesülésünk iránt is táplálhatunk. Épen usly leszünk ezekkel, mint vagyunk a házasság­­üg­gyel. A­ki itthon nem boldogul, átszalad Erdélybe s egy pár hónap alatt — gyakorta jó pénzért — túl van az elválás kellemetlenségein. Én ezzel nem azt akarom mondani, hogy Magyarországon jobb és Erdélyben ros­­szabb az ide vonatkozó eljárás; csak azt jelzem, hogy nem egyenlő, hogy itt így, ott amúgy bánnak el a viszálkodó házasfelekkel s ez az, a­mi nem jó, nem lehet czélszerű. A kivételek mindig görcsök az igazság tükör­lapján. A jó törvény nem állít fel és nem tűr meg ki­vételeket. Minden speciális törvény ügyel arra is, hogy mél­tányos legyen; ha terheket ró, előnyöket is nyújt. Nem tartom helyesnek azért az ilyen merev kijelentést: „A presbyterek mind azon károsodásért, mely a presbyterium tette vagy mulasztása által okoztatik, kárpótlással tar­toznak.“ (28. §. 14.) Ez a dolog természetéből folyik. A kárt tevő kárpótlásra köteles. Szükségtelen, hogy az egyházi törvény ilyenekkel is riogassa azokat az egyház­­tanácsi tagokat, a­kik úgy­is időt és élelmességet ál­doznak ingyen, akkor, a­mikor e nemű tisztükben eljár­nak. Ez a fenyegetés előfordul a gondnokra és más hivatalt viselőkre is. Mintha csak azt olvasnám a köz­ségi törvényben, hogy: ha pedig a bíró kellő időben az adót be nem hajtja, az ő költségére állami közegek fog­ják bevenni. Fenyegetés, ijesztgetés itt talán megjárja, de egyházi törvényben nem. Az elévülésről való intézkedés is a polgári törvé­nyek szolgai utánzása. És e sok és nagy utánzásban építettünk kaput, de hol a város?... A mi kis protestáns egyházunk, ez a kis köztársaság, egyszerű, világos sza­bályok között elég szépen mozgott: az uj törvén­nyel nem tudom, nem hoztuk-e be a trójai falovat. Az általános benyomás, melyet a törvény reánk eleitől fogva máig tesz, nem kedvező. Egy ilyen meg­csonkított fának az árnyékába nem akarnak a protestán­sok tartózkodás nélkül odahúzódni. Attól tart az ember, hogy az a fejsze, a melyik már egy ágától megfosztotta, levághatja a másikat s harmadikat is Nem jó volna, ha mi akkor mind alatta volnánk. Sárospatakon, 1885. julius 1. Viskf k. B. Egyleti élet. A beregmegyei községi és körjegyzők választ­miányának jelentése a folyó évi július hó 14-én tartott egyleti közgyűléshez. Tisztelt egyleti közgyűlés! Egyletünk 1. évi április hó 12-én tartott vá­lasztmányi ülésén beható tanácskozás tárgyává tettük azon kérdést, mi módon volna a községi jegyzőknek me­gyénkben már csaknem elviselhetetlen helyzetén segít­hető és mi módon volnának a községi jegyzék érdekei sikeresen előmozdíthatók ? A választmány minden egyes tagja át volt hatva azon meggyőződéstől, hogy a jelenlegi helyzet tarthatat­lan és többféle irányban javítást igényel. A tanácskozás folyama alatt különböző indítványok téteztek, de végül mégis azon szomorú meggyőződésre jutottunk, hogy ez­­idő szerint legkisebb reményünk sincs ahoz, hogy az egylet a községi jegyzők helyzetének javítását kieszkö­zölni képes legyen. Felette sajnálatos ugyanis, de elvitázhatatlan tény, hogy ámbár választott tisztviselők sogban épen nem örvendhetünk olyan vagyunk, általános­közbizalomnak és népszerűségnek, mely egy helyzetünk javítására bár­milyen irányban megindítandó akcziónak szilárd alapja volna; sőt fájdalom, a törvényhatósági bizottsági tagok és a nagy­közönség túlnyomó része, irányunkban hatá­rozott ellenszenvvel viseltetik . Holott helyzetünk és sorsunk javítását első­sorban csakis a törvényhatóságtól várhatjuk. Alázatos véleményünk szerint mindenekelőtt arra kell tehát törekednünk, hogy az irányunkban széles kö­rökben uralkodó e’Luis­­envet minél el őbb rokonszenv és bizalom váltsa fel. Legtöbbet érhet e tekintetben a helyes irányu egy­leti tevékenység. — Sajnálatom, de ez ideig annyira ment az egyleti tagok részvétlensége, hogy az egylet vezetői kénytelenek voltak annak megszüntetésével komolyan foglalkozni. Pedig várhatjuk-e sorsunk javulását más té­nyezőktől, ha saját magunk temetjük el ügyünket a kö­zöny sírjába. Az alapszabályok szerint az egylet fő czélja az ön­művelődés és szellemi fejlődés előmozdítása, továbbá a jegyzői és közigazgatási teendők egyöntetűvé tétele és czélszerűbb ellátása, azok megjavítása, eszmecserék válto­­zása és felterjesztések útján. Be kell vallanunk, hogy ezen nagy fontosságú c­­é­­l­ok elérésére ez ideig épen semmit nem tettünk. Pedig ez az a hálás tér, amelyen élénk egyleti tevékenység s közérdekű tárgyak feletti értekezések és vitatkozások által a közügyeknek hasznos szolgálatokat tehetünk, egyéni értékünket nagy mértékben emelhetjük, egyletünk iránt a közfigyelmet és érdeklődést felkelthetjük, s mind­nyájunk részére leghamarabb kivívhatjuk a közönség ro­­konszenvét, becsü­lését és bizalmát, de természetesen csak azon esetben, ha ezen czélok elérésére lehetőleg minden községi jegyző saját hatáskörében is komolyan töre­kedni fog. A legtöbb ember a saját jegyzője után ítéli meg az egész jegyzői kart . Aki közülünk hivatását lelki­ismeretesen betölteni nem igyekszik, ki a kerületéhez tartozó községek érdekeit szivén nem viseli, sőt azokat elhanyagolja, s aki magaviselete és helytelen bánásmódja által különösen befolyásos egyéneknél ellenszenvet kelt fel, az nemcsak magának okoz sok kellemetlenséget, nem csak magának árt, hanem kartársainak is A becsületes munkásságon kívül nem ajánlhatjuk te­hát eléggé, hogy az egylet tagjai hatóságok megelégedését igyekezzenek ne csupán a felettes kiérdemelni, ha­nem a közönséggel, különösen a törvényhatósági bizott­sági tagokkal szemben legyenek udvariasak, előzékenyek és szolgálatkészek, egyszersmind községeik ügyeire és érdekeire kiváló gondot fordítsanak s ekként maguk és a községjegyzői testület részére igyekezzenek megszerezni a közbizalmat, népszerűséget és tekintélyt, amit ezideig mindnyájunk rendkívüli hátrányára nélkülözni voltunk kénytelenek. Ha ezen irányban fognak jól működni, rövid időn el fog az egylet és annak tag­következni az az idő, hogy a közélet tényezői örömmel nyújtanak segédkezet helyzetünk javítására, mert mindenki át fogja látni, hogy az szorosan egybe van forrva a közigazgatás javításával és a községek legfontosabb érdekeivel. Végül felette nagy hiányát érezzük a pártoló ta­goknak és pedig nem annyira anyagi, mint inkább er­kölcsi tekintetben. Ha a megyei és a közigazgatás terén működő állami tisztviselőknek, valamint a közélet kiválóbb embereinek csak egy bizonyos részét is sikerülne egyletünk pártoló tagjaiul akként megnyerni, hogy tanácskozásainkban is részt vegyenek, közreműködésük által nemcsak egyle­tünk értéke és súlya emelkednék, nemcsak okulhatnánk sok tekintetben , hanem alkalmunk lenne őket különböző irányban felvilágosítani s ők viszont minket, jóakaratú törekvéseinket és jogosult érdekeinket közelebbről meg­ismervén, a megyei közéletben támogatásukra bizton szá­míthatnánk. Annak azonban, hogy pártoló tagjaink egyátalán nincsenek, egyik legfőbb oka az alapszabályokban rejlik, mely szerint a pártoló tagoknak vagy egyszer s minden­korra 100 frt alapítványt, vagy évenként 5 frt tagsági díjat kellene fizetni. Javaslatba hozzuk tehát egyszersmind, hogy alap­szabályaink 3-ik §-ának c. pontja a következőleg módo­sítt:8Sok. Pártoló tagjai az egyletnek mindazok, kik aláírá­suk által magukat három éven keresztül évenként leg­alább 1 frt tagsági díj fizetésére kötelezik.“ H­at­á­r­o­z­a­t: A közgyűlés beható tanácskozás után egyhangúlag kijelenti, hogy nemcsak saját és tagjai, hanem egyszer­smind a közügyek előmozdítása, különösen pedig a köz­ségi közigazgatás okszerű fejlesztése érdekében ezentúl a választmány által javaslatba hozott irányban kíván mű­ködni s e czélból minden közgyűlésen közérdekű kérdé­sek feletti értekezéseket és eszmecskéket óhajt rendezni. Fölhivatnak tehát az egylet tagjai, hogy a közfigye­lem és az egylet iránti érdeklődés felkeltésére szánt, ilyen értekezéseket és indítványokat készítsenek és azokat a választmány általi megbirálás, előkészítés és egyik vagy másik közgyűlés napi­rendjére leendő kitűzés végett az egylet elnökéhez két hónap leforgása alatt adják be Egyébiránt mélyen ajánlja a közgyűlés, sőt el­várja minden egyes tagjától, hogy saját hatáskörükben és a választmány által kijelölt irányban működjenek.­­ E czélból a választmány jelentése az egyleti tagokkal másolatban közöltetik. Végül a választmány javaslatához képest az alap­szabályok 3-ik §-ának c. pontja a következőleg módo­­su­latik : „Pártoló tagjai az egyletnek mindazok, kik alá­írásuk által magukat három éven keresztül, évenként legalább t­árt tagsági díj fizetésére kötelezik.“ Az egy­let alelnöke és jegyzője megbizatnak, hogy az okként módosított alapszabályok jóváhagyását eszközöljék. Tisztelt közgyűlés! Szentül meg vagyunk győződve, hogy ernyedetlen munkásság és kitartás mellett az ál­talunk kijelölt irány előbb - utóbb erkölcsi diadalhoz és anyagi jóléthez vezet. Melegen ajánljuk tehát javaslatainkat, a kartársak figyelmébe. Kelt Munkácson, a Beregmegyei községi és kör­jegyzők egyletének 1885-ik évi április hó 12-ikén tar­tartott választmányi üléséből. A választmány nevében : Jobszty Gyula, s. k. egyleti elnök. Fürdői levél. Szinyák, 1885. julius 22. Megélénkült Szinyákon is a fürdői élet s ennek legfőbb bizonysága s az élénkségnek valóságos hőmé­rője az, hogy „nincs üres szoba!“ A vidékről ide tö­rekvő gyógyvendég azonban mindezekből ne alkosson magának téves következtetést, mert helyet még mindig lehet kapni, mivel hetenként már egy-egy felüdült vendéggel kereskedik a létszám. Mai nap a vendég­könyvbe a 90-ik vendég iratkozott. E kellemes fekvésű fürdő, vadregényes bérezek ölében — még mindég fentartja családias színezetét, hova nem mulatni megyünk, nem pompát, fényűzést fejteni ki, hanem a hol üdül a beteg test, szórakozik a lélek, s hol valósággal gyógyírt nyerünk sebeinkre. Reggel 8—9 óra között a fürdés és reggelizés után vannak a séték a fürdő feletti forráshoz, hol egy uj pavilion épült, innen a társaság a kinézéséről elneve­zett „Szárazmaloméba tér, hol kedélyesen folyik a tár­salgás. Pontban 12 órakor van az ebéd, s mindenki elismeréssel nyilatkozik a fürdő konyhájáról, mi Lechser Albertné kitűnő vezetése alatt áll. — Ebéd után a hegyoldalán vezető hűvös séta­helyre siet a közönség, hol is a kuglizó, karika, hinta stb. játékkal mulató fiatalság kedvteléseiben gyönyörködnek, s dac­ára, hogy ez a fürdő nem a zaj, az örökké változatos, a múló látványosságok, hanem a valódi pihenés, a téli élet számára edző, üdítő és egészség­gyűjtő csöndes élve­zetek természettől páratlanul megáldott idylli fészke, mégis néha-néha mint épen múlt vasárnap is a Mun­kácsról ide jövő fekete művészek felvillanyozták a kedélyeket s a nagy vendéglőben a fiatalság jól sikerült tánczmulatságot rögtönzött. E gyógyfürdőt a munkácsi uradalom különösen az utóbbi évben nagy gondozás alá vette, czélszerű uj épületekkel és számos uj berendezésekkel emelte, az országuttól bevezető utat kijavítva a közlekedést meg­könnyítette, úgy hogy remélhető, miszerint a jövőben

Next