Bereg, 1891 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1891-11-22 / 47. szám

^J 21 47. szám. XVII. évfolyam. Hunyady Mátyás emléke. Éltem volna Mátyás idejében, A hollós királynak oldalán : Nagy múlt álmain ringatva népem Lelkesülne most lantom dalán. Kibetüznék régi pergamenrül Hit tudósok büszke énekem’ — S mint, ha mélység fölvert szava zendül, Szállna szét a hang a völgyeken. És visszhangra keltené a bérczet és a kunyhót és a palotát. S a mit Mátyás koszorúja érzett, Milliók szivén harsogna át. A mesés kor fénye föllobogna . . . S mig emelné lelkét dal, zene: Hős Mátyás alakján andalogna Nemzetemnek csillogó szeme. Nem szunnyadna kapcsos Korvinákban Eltemetve a csodás idő, — Szent babérja lenne, mely csodáltan Századokról századokra nő . . . De hiába! . . . Álom ez csak álom! Mert ma élek, késő unoka. A visszhangot mindhiába várom ; Sírhatok, — siket kor dalnoka. Sírhatok — jeleknek elmúlásán, Bolygva, néma éjben, egyedül; Nemzedékem csügg önzése lazán, • Ös dicsőségért ma nem hévül. Mátyás éve nyomtalan’ lepergett, Fényes ábránd kora sírba hullt . . . Egy-két álmodó poéta-lelket ihletett rajongóvá a múlt. s szürke könyvmoly s árva költő gondolt és sóhajtott egyet róla tán. De az ország néma és rideg volt, Mint sötét és villámtűz után. A kialvó fáklya legutolsó Szikrafénye már az én dalom ... Sorsom : a búsan, feledve omló Szent romokkal összeomlanom. Rudnyánszky Gyula. BEREG Beregszász, 1891. november 22. V l 11111111 IIII11111111 IMI 111 [|| 111111II111111111II1111II1111 1111 Hl 1111111...........I III I I III1111 I I 11 I 11............II............11 I I I I I I 11 I I I I I 111 I I 11 I 111 11..........11111111111111II111II111IIII11 III I...............1111 11111111111...........................I...................I I I I I I I 111 111111 111111111 1111111111111111111..........I IMII 1111111111IIIII............Ili............11IIIIMIII ~ Íj, ........... I "■' I ' I _ I ^ w nl Ti iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii ■ 111111111111111 ■ 111111111 ■ 111111111 ■ 111111111111111111 1111111111111111111 i ii 11 ■ ■ ■ i ■ ■ i ■ i ■ ■ i ^1- ■■____„__ . ______ . . __________. _____.___________ íf? ?(?" ttri^niFTinií-'timnininir iininir ttf-i*r itnj? -<t? y/r~-w iininf h/Ftw ttr•& Angolosan. — Elbeszélés. — Irta: Aigner Fereiicz. — Folytatás. — Ettől kezdve figyelemmel kisértem a két férfiút , hogy Arthur lord nem tetteti azt, mit nem érez lelkében, meg voltam győződve. De Willet lord sokkal alattomosabb természettel bírt, hogysem túl nyájassága és baráti indulata kétes színben ne tűnt volna fel előttem. A jövő megmutatta, hogy kételyem alapos volt, habár kezdetben a két lord barátsága állandónak látszott. A párbaj napjától egy hét múlt el. A sebek rég behegedtek s a körülmények uj sebet ütöttek Willet lord szivén. Ugyanis Arthur lord — mielőtt szerelmemről biztos tudomást szerzett volna — megkérte kezemet atyámtól. Atyám a büszke lord örömmel adta beleegyezését, mert Gashford Arthurnál, ki tekintélyes családból származott, szerencsésebb vőt nem találhatott volna számomra. Én kissé különösnek találtam Arthur eljárását s csak akkor barátkoztam meg a gondolattal, midőn Arthur lángoló vallomással kitárta előttem szivét. Nem állhattam ellent többé a szerelem mindenhatóságának s karjai közé vetettem magamat. Willet lord megrendült e hírre, de csakhamar leküzdve a fájdalom és harag érzetet, szerencsét kívánt boldogságomhoz. A képmutató milyen jól tudott színlelni. Pár nappal később azután elutazott körünkből. Azt hittem nem találkozom vele többé soha, azonban keserűen csalódtam. Miután összekelésünk ideje meghatároztatok, Arthur is elhagyott bennünket és szüleinek a látogatására indult. Kevéssel a két lord távozta után atyám egyszerre csak azzal a hírrel lepett meg, hogy Londonba megyünk lakni. Kastélyunkat nemsokára odahagytuk és ismét londoni lakosok lettünk. Ismerőseink valóságos kitüntetéssel fogadtak, mint régen nem látottakat, akikről semmit sem látszottak tudni! A meghívók egymást érték estélyekre, úgy hogy a legjobb akarattal sem valánk képesek mindegyik szívességét igénybe venni. Aztán nem is örültem valami nagyon ez életmódnak, mely a világgal annyira összehozott, hisz én Arthuré voltam s a magányt többre becsültem, ahol csupán vele foglalkozhattam. Atyám persze ellenkező nézetben volt s kedvéért nekem is sokat volt kötelességem megtenni. Végre elérkezett Gashford Arthur lorddal való összekelésem napja. Arthur miként levélben értesített, estére volt megérkezendő az ünnepélyre, atyám pedig fényes estélyt rendezett és erre meghívta ösmerőseit és jóbarátait. A folytonos készülődések közepett beesteledett s palotánk tündéries fényben úszva hirdeté a bekövetkezendő ünnepélyt. A vendégek közül Willet lord érkezett meg legelsőnek, kit atyám magánszobájába hívott meg addig, míg a társaság egybegyülekezik a nagyteremben. Ez alatt Arthur lord megérkezését türelmetlenül vártuk, aki nem tudni mi okból, még mindig késett. Valami szerencsétlenséget sejtettem, mely útjában érhette vőlegényemet. A jövő igazolta sejtelmemet. Willet lord vigasztalni igyekezett, ami azonban neki nem sikerült. Halálos szorongást éreztem szivemben és ez elvette nyugalmamat. Már a vendégek is jobbára megérkeztek s Arthur meg sem mutatta magát. A vendégeket anyám fogadta s én atyám s Willet lord körében vártam vőlegényemet. Maga Willer lord is türelmetlenül nézte óráját, míg atyám élénk aggodalmát hasztalan akarta elpalástolni előttem, leánya előtt, ki leginkább szenvedett a késedelem miatt. Nemsokára anyám is bejött s jelenté, hogy a vendégek óhajtanak már látni engemet. — Vendégek közé most, midőn a fájdalom mardosó kínjait érzem szivemben!? Soha! — kiáltottam s kezeimmel eltakartam arczomat. Az inas e pillanatban egy levelet hozott. Izgatottan ragadtam kezembe, azután átnyújtottam atyámnak. — Olvasd, olvasd rögtön, neked szól — mondám remegő hangon az inas távozta után. Atyám sietve törte fel a levél pecsétjét, de alig vetett egy pillantást a levélre, midőn igy szólt nyugtalanul: — Arthurtól van! — Olvasd, olvasd gyorsan! — könyörögtem és szivem majd megrepedt a kin miatt. Atyám rám nézett s látva türelmetlenségemet, hangosan fölolvasta az alábbi levelet: „Drága lord! A szép álomnak vége, melyet jövendő boldogságomról magamnak alkotok. Izabelláról, kiért életemet áldoztam volna, csakhogy bírhassam, örökre le kell mondanom. Kérem ne fürkésszék az okot, mely ezen elhatározást érlelé meg bennem, hanem ehelyett bocsássanak meg nekem, aki bizalmukat megrabolta. Izabella béküljön ki e szomorú valóval, mely utainkat annyira szétágazókká tette, hogy én már holnap utazni fogok egy másik világrész felé Londonból, hol Izabella — mit remélni akarok — feledni fog. És most szánják a szerencsétlen Gashford Arthur lordot." Alig hangzottak el az utolsó szavak e levélből, melynek minden szava tűszurásként hatott szivemre, midőn eszméletlenül rogytam össze. Nem tudom meddig tarthatott ezen önkívületi állapotom, de midőn magamhoz tértem, már atyám arczáról az elhatározás bizonyos neme tükröződött felém. — Leányom! — kezdé gyöngéd hangon — Gashford Arthur lemondása végtelen zavarba hozott mindnyájunkat, hanem azért te szenvedsz a legjobban, mert szivedet érte a csapás, amit ember nem tud föltartóztatni. Légy meggyőződve, mi is érezzük a csapás erejét. Családi ősi nevünkre vet ez szégyenfoltot, ha te, leányom el nem határozod magadat arra, amire atyád : most kérni fog. Itt elhallgatott. Szavai érthetetleneknek tűntek fel előttem, azért zavart eláruló tekintetem kérdőleg esett rá, aztán anyám és Willet lord felé néztem, kik szótalanul ültek velem szemben. — Meglepnek szavaim ! ? — folytató atyám. — Rövid és világos leszek. A vendégek amint tudod összegyűltek termeinkben s türelmetlenül várják a szertartást. Vajjon mit szólnának, ha most e szomorú valóság közéjük kiszivárogna innen ? Holnap egész London a kudarczról beszélne, amely bennünket ért. Halld tehát óhajomat, hisz akaratom veled szemben nem lehet... Gashford Arthur lord lemondott rólad. Ez tény, ezen nem lehet már változtatni. Szerencsére Willet lord — ki régóta szeret — itt van s ha te is akarod Izabellám, ő kész a Gaschfordnak szánt megtiszteltetést elfogadni s minthogy a vendégek előtt nem Gaschfordról, hanem egyszerűen csak a szertartásról beszéltünk eddig, most sejtelmével sem fognak bírni a bennünket ért csapásról. Megdöbbentett, váratlanul sújtott e kívánság, melyet atyám hozzám intézett. Willet lordot, sohasem állhattam előérzet, vagy mi okozta idegenkedésemet, nem felelhetek rá. De mindég borzadályt éreztem, ha csak láttam is. Valóban atyám erős próbára tette szívemet. — Izabellám! — szólt ismét atyám és homlokomat megcsókolta. Felejtsd el a hűtlent és tedd azt, amire atyád kér. Ha mindjárt szived árán is, de mentsd meg családod büszkeségét. Habozhattam-e tovább, midőn a leggyöngédebb atya szólít föl az áldozatra ? — Barátom! Óné vagyok! — fordultam Willet lordhoz hirtelen és kezemet nyújtottam. — Köszönöm miss — viszonzá Willet lord elpalástolhatatlan örömmel szavaimra. Most barátsága, majd talán szerelme tesz a föld legboldogabb halandójává. Észrevettem, hogy atyám e jelenet alatt könyet morzsolt ki szemeiből, mely aggodalmas arczára lefolyt. Odarohantam a keblére s mialatt magához ölelt, elzokogtam fájdalmamat. — Izabella! — mondá leküzdve megindulását — te megmentetted a név becsületét. Atyád köszöni ezt. Most pedig jöjj vőlegényed karján a terembe, hogy a szertartáson mielőbb túl essünk. Willet lord nyújtsa karját menyasszonyának. A lord e felhívásra gyorsan felém nyújtotta karját. Lázasan fogództam hozzá, mint ki nem tudja mit tesz? Lépteim ingadoztak s ha a lord karja nem elég erős feltartóztatni, bizonyára összeestem volna. Midőn a terembe léptem, nagy nehezen össze tudtam szedni annyira az erőmet, hogy a fürkésző szemek semmit se fedezzenek fel belső szenvedésemről s a mig keblemben a fájdalom dúlt, arczom tettetett vidámságtól sugárzott. Ajkaimra mosolyt erőltettem. Oh pedig inkább illett volna siratnom elvesztett üdvömet. Rövid félóra alatt végbe ment a szertartás s én mint Willet lord neje, mindenki részéről elhalmoztattam a szerencsekivánatokkal akkor, midőn a legnagyobb szerencsétlenség áldozata lettem. Hanem erről nem tudott senki semmit. A koczka tehát el volt vetve s nekem meg kellett nyugodnom sorsomban. A vendégek távozta után, míg férjem pillanatra magamra hagyott, könyökre fakadtam, megsirattam veszteségemet. Atyám meglepett. — Leányom ! — szólt megfogva kezemet és szemeimbe nézett. — Te megcsaltad atyádat, te már megbántad amit éreztem tevés! ? Keblére borultam és megcsókoltam ajkait: — Nem, nem atyám! — mondám megnyugtatni akarva őt. Kétkedve hagyott el, ugy látszék lelkifurjdalást érzett, amiért rábírt, hogy a lord nejévé legyek. (Folyt, köv.)