Bereg, 1897 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1897-10-10 / 41. szám
41. szám. — XXIII. évfolyam. Megjelenik minden vasárnap. Beregszász, 1897. október 10. BEREG TÁRSADALMI ÉS MEGYEI ÉRDEKŰ HETILAP BEREGVÁRMEGYE, A BEREGVÁRMEGYEI MAGYAR KÖZMŰVELŐDÉSI EGYESÜLET ÉS A ELŐFIZETÉSI ÁRA: Egész évre 4 frt, félévre 2 frt, negyedévre 1 frt. — Egyes szám 10 kr. Nyilttér sora 20 kr. — Hirdetési bélyegdij 30 kr. ......- Hirdetések árszabály szerint jutányosan számíttatnak.------Felelős szerkesztő: Segédszerkesztő : JANKA SÁNDOR. KRÉMER ISTVÁN. Főmunkatárs: KÖNYE NÁNDOR. SZERKESZTŐSÉG: Beregszászban Fürdb-utcza 720. sz. KIADÓHIVATAL: Beregszász Namény-utcza 502. szám, hol az előífizetés hirdetés és nyílttéri dijak fizetendők. ------- Hirdetések készpénzfizetés mellett közöltetnek.---- Ünnepnapok. Beregszász, 1897. október 9. Örömünnepeket ült az egész magyar haza népe a legközelebbi napokban. Mintegy az elmúlt éven lefolyt ezredévi ünnepségek folytatásaként uj öröm és lelkesedés láza szállta meg az egész nemzetet. Hegyen-völgyön, az ország legtávolabbi zugában is megnyilatkozott a hálaadó érzés hangja s az ünnepségek mindenféle nemében nyilvánult a meleg hála a legközelebbi napokban felséges Urunk és Királyunk iránt azon alkalomból, hogy atyai szive megnyilatkozott ismét szeretett magyar népe iránt, midőn kifejezésre juttatta a f. év szeptember hó 25-én a kormányelnökhöz intézett leiratában, hogy együtt érez hű és kedves magyar népével a múlt örömeiben és fájdalmaiban is uralkodói szive; hogy teljes elismeréssel van nemzetünk dicső múltja s nemzeti nagyjaink érdemeinek elismerése iránt, fényes bizonyítékot adva ez érzelmeinek az említett legfelsőbb királyi kéziratban. Az a királyi leirat, melyet a magyar nemzet imaként olvasott, melyből a történelem a politikai bölcsességnek legeszményibb megnyilatkozását állapítja meg, néma bőkezűségnek s gavallérságnak puszta ténye, amit érdemül akármely Maecenás megszerezhet magának, ha csengő aranyát a művészetpártolás mérlegébe dobja. Az a királyi leirat egy nemzetnek ezeréves öröméből és szenvedéséből megfogamzott vágy teljesülése, melynek boldogító hatását szív alig érzé, míg tetté nem vált, úgy alig reméllé, alig sejté mindaddig, mig Szent István koronájának jelenlegi viselője, „Legelső magyar ember“, a király, szivén1nek vonzalmát és sugallatát követve, azt be nem teljesítette. A kik azt hiszik, hogy a király e tette olyan ajándék, mely jutalmát képezi a magyar nemzet koronás feje iránt érzett végtelen szeretetének és hűségének; akik azt vélik, hogy e tényben a magyar nemzet történelmi múltja, műveltsége és nagyjai a Habsburg uralkodóház jelenlegi felséges feje előtt elismerésben, méltánylásban és tiszteletben részesültek, azok legkevésbé sem csalódnak hitükben; csak azt nem tudják, hogy ez a leirat oly történelmi nyilatkozat, mely minden származási táblázatnál világosabban és érthetőbben bizonyítja, hogy a Habsburg uralkodóház tagjaiban testünkből való testvérünkből való vér lakozik ; hogy a szívben s a magyar dicsőségért dobbanó érzés, az agyban a magyar nép boldogságáért fakadó vágy, gondolat és érzés lakozik. A Tizek pantheonja a legalkotmányosabb királyt az Árpádok közé állítja s ma, midőn a boldog magyar nemzet nemcsak régi fájdalmát, de begyógyult sebeit is elfeledve örömében ujjong: a Tizek szobra előtt az élőnek felséges képét, a legszebb szobrot alkotja szivében utánozhatatlan hűségben, melyről csak a történelem fog méltó mintát vehetni. Méltó volt tehát a nemzet ünneplése a királyi tényhez a múlt napokban s legméltóbb lesz hozzá azon szobor, melyet igy emelünk sziveinkben a magyar királynak, s e felséges ténynek emlékét, Nagy Királyunk nevét örökké hálásan sziveinkbe zárva, a késő időkig tisztelettel emlegetjük! Legyen atyai szive örökre áldott! Városunk és vármegyénk közönsége Ő Felsége, a király iránt az elmúlt hét napjaiban a következőleg adott hódolatának ünnepies kifejezést: I. A templomban. A király neve napját, október hó 4-én — mint az egész országban, úgy nálunk is — szokatlan fénnyel és ünnepélyességgel ünnepelte meg városunk közönsége. A középületek és a magánházaknak is egy része nemzeti lobogókkal hirdette a nemzet és a város polgárságának ünnepnapját e napon. A hivatalos testületek és a közönség nem hivatalos része, férfiak és nők vegyesen, reggel 8 órakor a gör. kath. templomba sereglettek, hol Dudás Endre esperes-lelkész mondott buzgó imát Ő felsége életéért. Innen 9 órakor a r. kath. templomba ment az ünneplő közönség, hol Szalay Sándor plébános teljes segédlettel mondott misét a királyért. 2. A vármegyei közgyűlés. A vármegye törvényhatósága f. hó 7. és 8-án tartott rendes közgyűlésén nyilvánította hódolatát a felséges király iránt a nemzeti érzületet oly lelkes fellángolásba hozott királyi tényéért. A gyűlés lefolyásáról ez alkalommal csak az ünnepséghez tartozó, következő részletről adunk tudósítást: Jolszty Gyula alispán, miután felhívja a a közgyűlés figyelmét ama körülményre, hogy a vármegye főispánja ősi szokás szerint meghívandó a közgyűlésbe, felkéri Balajthy Mór főszolgabírót, hogy ő méltóságát a közgyűlésbe hívja meg. Dr. Hagara Viktor főispán a jelenlevő várm. biz. tagok harsány éljenei között megje A „BEREG“ TÁRCZÁJA. Az anya. Irta : Janka Kálmán. — Tamás! . . . Az ura nem is vette észre, mikor belépett a szobába. Igaz, egy kicsikét homályos vala már és a szürkület csendes nyugalma borongott az egész házon. Meg azon kivül nesztelen is volt a lépése, mikor bejött. — Itt vagyok ! Visszajöttem ! Veér Tamás csak e szavakra ébredt föl. Eddig a bölcsőt ringatás csendes altató dalt énekelt hozzá. Ámbár a lelke messze járt, hogy újra, meg újra visszatérjen ehez az alvó gyermekhez, aki kétszeresen árva lesz egy nap alatt. Nagyon szerette a feleségét. Azzal a csendes, rajongó szeretettel, ahogy csak a kiforrott férfi karakter tud szeretni. És most az asszony egy semmiházi tacskó miatt elhagyta. Tegnap estétől kezdve mostanáig minduntalan erről filozofált. Hanem ez a filozófia nagyon gyenge lábon állott. Mindenféle szempontból próbálta felfogni a dolgot, de a végeredmény mindig csak az volt, hogy nagyon szereti a feleségét. — És azt is tudta jól, hogy nem a szégyen, nem a sértett hiúság adja kezébe a fegyvert, de a szerelem. Nem tudná keresztül húzni életét azzal a tudattal, hogy sohse lássa az ő bálványát, mert az szeretője lett egy másiknak. — Tamás, leülhetek? Letehetem a kalapomat? Olyan fáradt vagyok! Az asszony könyörgő hangja újra felébreszti gondolataiból. Ridegen akart neki válaszolni, de elszorult a hangja, és gyöngéd lett. Azért csak röviden beszélt. — Ülj le, Anna! — mondá lassan. Tudod, mi lesz ennek a vége? Miért jöttél vissza? Az asszony odatolt egy széket az ura mellé s leült. Csak azután válaszolt. De a hangja egy csöppet sem remegett. Még mosolygott is hozzá. Imhol, mintha világosabb lett volna a szoba ettől a halovány mosolygástól! — Tudom. Hiszen két év alatt csak megismerhettelek. Megölsz! Hanem azután megölöd magadat is ! Nem is érdemiek egyebet. Mindenki úgy tenne a te helyedben, hogy elkergetne. De te nem vagy olyan banális. Megölsz, azzal vége ! Hogy aztán mit csinálsz, az a te dolgod! Veér Tamásnak egyszerre minden vér a fejébe futott. Valami névtelen düh lepte meg s maga sem tudta, miért ? Azt akarta, hogy sírva könyörögjön hozzá bocsánatért és ő hidegen, kiszámítva ölhesse meg! A helyett pedig ide jön s maga tanácsolja, amire ő maga is csak félve gondolt: Nem sir, nem könyörög! Olyan erősen megszorította az asszony karját, hogy az felszisszent fájdalmában. — Hohó, asszonyom! Nem addig van! Tudni akarok mindent. Érted, mindent! Az első percztől kezdve az utolsóig! Ha ezudar lettél, ismerni akarom a czudarságodat. Úgyse fog már fájni! A mai nap érzéketlenné tett minden iránt. Hanem azt az egy gyönyörűséget még átakarom élni, hogy megtudjam, hogy mulatott az én feleségem a más karjaiban! Olyan hangosan kiáltott, hogy a gyermek felébredt és sírni kezdett. Anna oda akart futni hozzá, de Tamás nem engedte. — Az én gyermekem is . . . — Csak volt. De már nem a tied! A te véred, de nem a te gyermeked. Ne tudja meg soha, hogy te voltál az anyja. Egy ezudar. Ash ! milyen erős lett egyszerre az asszony. Kirántotta karját az ura kezéből. Felállott, mint a sugárfenyő. A szeme villámától oszlott a homály. Úgy beszélt, hogy sikoltás volt a hangja. — Nem igaz! Még az se mondhatja, aki elcsábított! Még becsületes asszony vagyok’. Csak az a vétkem, hogy itt hagytalak. Az az ember egy ujjal sem érintett meg. Úgy jöttem vissza, olyan tisztán, ahogy elmentem. Veér Tamásnak sötétség volt a fejében. Irtózatos sötétség. Hanem megértette, amit az asszony beszélt. Mintha oszlani kezdett volna a sötétség. S a helyett édes, melengető világos-