Az Őslakó, 1941. január-június (4. évfolyam, 1-25. szám)
1941-01-05 / 1. szám
2. oldal. AZ ŐSLAKÓ Munkács és üldözött magyar vendégei ■ Kedves Barátom! Hazájukból, az apró székely falvakból, a határszéli fenyvesekből, az Ezeréves magyar földről kiűzött székely-magyarok idemenekült csoport-járól akartam cikket írni »Az Őslakó« részére. || Háromszor is nekifogtam. Aztán rájöttem, hogy nem tudom én ezt megcsinálni s nem tudok szabályos beszámolót írni a kétségbeesett és írószemű magyarokról. Nem tudom én azt szépen sorrendben leírni, mi i■hogy történt velük. M. Nem tudom én ezt megtenni, hiszen emlékszel még rá, a Te és a söbbiek féltő gondoskodása kísért tíz esztendővel engem is ezelőtt, amígg én is végig csináltam ezt kálváriát, amikor a cseh csendőrszárnyok HHOU jártam a határt a lónyai öreg magyar révész ladikján kuporogva Ielisza közepén, az, egyik oldalon a cseh csendőrpuskák, a másik oldalon fiú magyar bakáink között, majd a halmii és szatmári szingurancák H^^Kiben, megismertem az oláh bátorságát — a védtelen emberrel szem.í Mamikor úgy üldöztek el a hazámból innen engem is, ahogy szerenmagyar ezreket ma tesznek ki az ősi Erdély földjéről. Csak így ilön megírni, csak levélben tudom Neked elmondani azt, amit láttam I^Éreztem, azt amit szeretném, hogy tudjanak és érezzenek mindnyájan I^Hkácsi magyarok is. |||H Láttam őket. A munkában és szenvedésben, félelemben és üldöztete tten megrokkantakat. A földjéről kiűzött gazdatisztet, a műhelyből Mrgetett magyar iparost, a gyárból kirúgott magyar munkást, az író- NHal mellől elzavart tisztviselőt, a sápadtarcú anyát, az ijedtszemű ■Híreket, a keménytekíntetű fiatal férfit. Láttam őket a tiszta és egyserű szobákban, amelyeket a város vezetősége bocsátott a rendelkezéére, a csupasz falak, az egyszerű ágyak, vagy a földre tett szalmazsákok pokrócain ülve, a kaszárnya ridegségű épületben, amelyről ők mégis így érezték, hogy most talán még több is, mint az ő régi meleg otthonuk, mert itt szabadon beszélhetnek és ajtónyíláskor nem kell reszketni a gyilkos oláh csendőr betolakodásától. Láttam az asszonyokat, fiatalokat és öregeket egyaránt, ahogy mos■k a kicsinyek számára a megmentett egy-két szál ruhát. Ott ültek ma Hér a meleg szobában, — a járásuk, a mozdulatuk még kétségbeesett, de ■ szemükben ott van a jobb változásba, a jobb jövőbe vetett reménység- nek megrendíthetetlen hite. Nem panaszkodnak és nem sápítoznak a székely asszonyok. Nem is lemondóak és appatikusak. Ahogy ránézneka férjeikre és gyermekeikre, ahogy beszélnek velem, nincs abban semmi reményvesztettség. Csak bizakodás, csak elszántság. Ezek az asszonyok sem törtek össze, csak egy pillanatra vágta őket a földhöz az ellensélges gyűlölet és elvakult barbárság véres szele, de már talpon vannak. Smár tudják, hogy lenniök kell, mert magyar asszonyok és magyar anyák. És látnád a férfiakat! Mindnek egyenes a tartása, mind törhetetlenül bízik abban, hogy itt is megkeresi a kenyerét és egyetlenegy sem volt közöttük, akinek végső szava ne az lett volna: »legszívesebben katonaruhát várunk és megyünk az oláhok ellen«. Nem atléta termetűek, nem izomkolosszusok, de valahogy úgy tűnnek föl, hogy erdélyi havasok förtelmes erejű szélviharában edződtek és hittel, akarattal teli lelkük van. Láttam egy apró gyereket. Elém állította az apja — Bukarestben dolgozó magyar iparos volt — egy szót sem beszélt máskép mint magyarul. Összevágta bokáját, csillogó szemmel, felnőtteket is megszégyenítő hittel és önbizalommal elszavalta a »Horthy Miklós katonáját«. Úgy pattogott az alig 6 éves gyermek édes magyar szava, mint a puskagolyó, úgy jött az ajkáról a hang, mintha kinyilatkoztatást tett volna. Azután elimádkozta a magyar Hiszekegyet. Nem elmondta, nem elszavalta, f elimádkozta. Egy három éves apró kislány állt mellette szinte öntudatlanul, ártatlan semmitudással figyelve a nagyobb emberpalántát. Nézte őt, hallgatta őt, nem hiszem, hogy tudta volna mit is mond a kisfiú, mégis könnyes volt a szeme, ahogy rajta tartotta a tekintetét a másik gyermek átszellemült arcán. Tragédiás magyar sorsok: Bittai Béla, szőkefalvi magyar birtokos. Az 50 hold földjéből 23-at a hírhedt román földreform vitt el, a megmaradt 27-ből most ebrudalta ki a román granícsát. — Gál János, petrozsényi magyar, a műhelyét hagyta ott. Egy tűt, egy cérnaszállat nem tudott elhozni magával. — Kádár Domonkos a fogarasi cserépgyár munkása volt, felesége, 6 gyermekével egy szál ruhában hajtották át a határon. — Balázs Mózes meggyesi magyart katonai karhatalommal dobták ki a lakásából, szintén 6 gyermeket hozott magával. — Szabó Lajost Szászhomoródról űzték el, azt mondották neki, nem a ti országotok ez, menjetek haza abba a piszkos Magyarországba. — Sebestyén Sándort Aranyostordáról kényszerítette ki a román csendőr. És így végig, a Szabók, a Balázsok, a Stein Rudolfok magyarok és németek, mindnyájan egy darab kenyér s minden érték nélkül vonszolták át magukat az ideiglenes magyar határon, hogy borzalmas megpróbáltatások után könnybe lábbadjon a szemük, miikor először látják meg a magyar zászlót. »Délerdély sorsüldözöttet«. Ezt írták ki ideiglenes hajlékuk ajtajára a menekült székelyek. Benne van ebben minden, benne az érzésük, benne, hogy ők a magyar sors vállalói, amely magyar sors sokszor keserű, sokszor megdöbbentő, de amely magyar sorsban mindig benne van az igazságtétel is. — Ha valaha igazságot kell majd szolgáltatni embereknek, akkor ezek a székelyek azok, akikről sem az Isten, sem mi nem feledkezhetünk meg soha. Mert nem lehet az, hogy felépített magyar családok, magyar exisztenciák roppanjanak össze azért, mert Európában egy barbár, gyilkos, kulturátlan lelketlen banda akar orgiákat ülni. Nem lehet az, hogy asszonyok és gyermekek földönfutóvá legyenek, nem lehet az, hogy egy ezer éves népet horda hajtson ki a födjéről csak azért, mert magyarul dicséri az Istent. »Szent Antal böjtjére fogtak minket«, — így mondották ezt a székely menekültek. Mert elvették a határon nemcsak értékeiket, a gyűrűiket, hanem elvették tőlük a zsírt, a kenyeret, az élelmet, amit magukkal próbáltak menteni. Elvették tőlük a pénzüket, jól mondják, hogy az oláhhatárőrök gazdag emberek lettek, mindegyiküknek tízezresek lapulnak a tárcáikban. Talán azt is fölösleges írnom, hogyan kényszerítették őket a Magyarország javára való optálásra. Láttam őket, cseréltem velük. És szeretném minden munkácsi magyarnak a lelkébe sírni az ő fájdalmukat. Elmondani nekik, amire talán nem is vagyok képes, milyen borzalmas helyzetbe jutottak ezek az emberek, — felrázni mindenkit a közönyből, elfelejtetni mindenkivel, hogy nekünk is vannak bajaink, hogy nálunk is nagy a nyomorúság, kérni őket: emberek adjatok! — Nem kell ide gyűjtés, nem kellenek bizottságok, nem kell szervezés és megbeszélés, csak meg kell nyílni a szíveknek és a telkeknek, s abból a kevésből ami nekünk is van, adni nekik, akiknek már kérésük sincsen, akik mindenüket elvesztették. Az állam és a város segítő kezén túl minden magyar embernek ki kell nyújtani a maga segítő kezét is, nem kellenek ide ezrek, szeretetfillérek kellenek, magyar testvéri szeretettel nyújtott, ruha,, cipő, minden amit lehet és kell adni. Sorsüldözött, magyar sorstól tiport székely iparosoknak és munkásoknak kell munkapad, munkalehetőség, nem alamizsna kenyér, hanem becsülettel megszolgált parányi életlehetőség, a székely gyermekeknek, akik végre magyar iskolába akarnak járni, kell cipő és zsida, kell magyar könyv és mindenek fölött adnunk kell sok-sok szeretet® sok-sok melegséget, simogatni kell az üldözött magyar lelküket hogy érezzék azt, hogy elhagyták az otthont, de hazajöttek. Mindenekfölött ezért is írtam ezt a levelet. Én tudom,, hogy Munkács magyarsága elolvassa és megérti! Szánthó László. Egy csapat vendég érkezett Munkácsra. Messzikeljött drága jó magyarok. Igaz testvéreink. Nincs senki, kiket szívesebben látnánk, és mégis azt kell mondanunk, bár ne volna hozzájuk szerencsénk. Mert menekültek, mert kényszerből kérik vendégszeretetünket. A románok üldözték ki őket ősi hazájukból, az ezeréves magyar földről. A befogadottak a befogadókat. A lakó a házigazdát. A bosszú, a gyűlölet tette őket száműzöttekké. Barbár taposta meg bennük a kultúrembert. Még az oláh kiabál, még ő emleget égbekiáltó vesztességet, mikor a bécsi döntéssel is megkapta Erdély nagyobb felét. Annak az Erdélynek nagyobb felét, amelyet ezer esztendő munkájával magyar szív, magyar fej és magyar kar tett irdatlan rengetegből irigyelt érdenkertté. A magyar és román jellem közti égésföld különbség most is meglátszik: az igazán vesztes Magyarország a bécsi döntés előtt szó nélkülmeghajlik, míg a még mindig gazdag Zsákmányhoz jutott Románia elégedetlenkedik, lázong és szemtelen dühében a neki jutott erdélyi részekből kiüldözi az ott őslakó magyarságot. A kiüldözött földönfutókká tett erdélyi magyarok közül egy csapat Munkácson keres menedéket. Hiszszük, hogy nem hiába zörgetnek a szívünkön. A húsz évig tartott kisebbségi sors megtanított bennünket, hogy megértőbbek legyünk a szenvedőkkel szemben és testvért lássunk minden magyarban. Osszuk meg hát velük, mégpedig önként, a legnagyobb készséggel, egyre nehezebben sűthető szállásunkat és egyre szerényebé váló asztalunkat is, és ebben az áldozatvállalásban, ebben a testvértámogatásban el ne fáradjunk mindaddig, amíg ismét szabaddá lesz a feldúlt, az erőszakkal elvett erdélyi magyar otthonokhoz vezető út!* Lapunk szerkesztője Szánthó Lászlóit kérte fel, hogy írjon színes és hangulatos cikket a hozzánk érkezett erdélyi, székely menekültekről. A kért cikk helyett a következő levelet kaptuk: - -- — ---- - Eaffy igrazi uj magyar Valami nagyon szépet hallottunk a napokban. Gyönyörű hangokkal a magyar jövő zenéjéből. Evezőcsapásokat, amelyek biztosan elérnek az új magyar élet boldog szigetére. Nagyon is prózai dologról, kereskedelemről van szó, de közvetve annyira a szebb magyar holnapról is, hogy a kérdéses hír bártan hőskölteménynek is lehetne magva. Egy munkácsvidéki nagy kereskedelmi vállalat tulajdonosa, egyébként kiváló magyar ember, aki kisebbségi életünkben is derekasan megállotta a helyét, nyáron a katonának vitt könyvelője ászaiéihoz ideiglenesen saját egyetemista fiát ültette. A fiú a neki szinte teljesen idegen munkakört egész emberként betöltötte s miközben könyvelt, kiadott és bevett, meg szembetalálkozott a közgazdasági élet száz és száz megnyilvánulásával, ráeszmélt, milyen kár, hogy a magyar ifjú csak egyetemre, csak hivatalra törekszik, eljegyezve magát az örök szegénységgel, s a kereskedelmi és ipari vállalkozások jómódot, vagyont adó pozícióit nagyrészben idegeneknek engedi át. Közben a könyvelő hazajött s a fiatalemberünk felszabadult a helyettesítés alól és nem volt már semmi akadálya, hogy bevonuljon az egyterűre, folytatni tanulmányait. És most történt a váratlan és különös dolog, ami miatt íródnak ezek a sorok is. Az ugyancsak szemre való és minden egyéb vonatkozásban is lelete »sikerült« fiú, aki eddig az egyetemen is kifogástalanul megállotta a helyét, mindig idejében és szépen kollokvált, egyszereseik odalépett az apja elé és azt mondta neki: — Apám, ha kívánod, visszamegyek az egyetemre, folyatom és befejezem tanulmányaimat, de ha örömöt akarsz szerezni nekem, akkor beleegyezel, hogy itthon maradhassak, pályát cseréljek és kereskedő legyek. Kedvet és hajlamot érzek hozzá. Ne csak hirdessük, hogy a magyar ifjúság, elsősorban az úgynevezett úri oszály gyermekei vegyék át a magyar közgazdasági élet posztjait, de kezdjünk is hozzá! Az apa, aki jól ismerte a fiát s így tudta róla, hogy nem a könnyű és könnyelmű elhatározások, csélcsapságok embere, nem változatosság kedvéért teszi, amit tesz, hanem komoly meggyőződésből, ellenállhatatlan belső indításból, örömmel beleegyezett fia elhatározásába. Ez a fiú, a szép, csinos úri gyerek, azóta Munkács vidékén kereskedelmi vállalatot alapított. Nagyban vesz, kicsiben elad. Meggondolt, szolid. Nem akar máról-holnapra meggazdagodni. Elve, meggyőződése, hogy csak annak a vagyonnak van erkölcsi alapja, tehát állandósága, amelyet lassú, kitartó, becsületes munkával szedtek össze. Ez a fiatalember — nem nehéz megjósolni — nemcsak kereskedő lesz, de igazi úr is. Vagyonos, tekintélyes, akinek cége síról fira száll majd. Minden adottsága megvan hozzá, hogy boldoguljon, hogy valaki legyen, hogy tartós oszloppá nője ki magát az új magyar élet közgazdaságában: jócsaládbeli, pompás megjelenésű, tanult, művelt, karakteres. Tartalékos tiszt is lesz, bizonyára igaz dísze a honvédségnek. És kapós a leányok előtt Már hogyisne, mikor egy hónap alatt többet fog keresni, mint az az üléstől és a feljebbvalók előtti hajlongásoktól meggörbült dupladoktor tisztviselő egy egész évben. Ennek a fiatalembernek elhatározásában és bátor kiállásában az új és szebb magyar idők feltetszését látjuk. Mert hiábavaló akárhány és akármilyen zsidótörvény is, amíg a magyar fiúk színe, eleje kedvvel és büszkén nem megy kereskedőnek és vállalkozónak, addig nem lesz új magyar élet, magyar vezetésű és magyarokat tápláló, gazdagító magyar közgazdaság! Adja az Isten, hogy a mi fiatalemberünk példája iskolát teremtsen s a magyar közgazdasági élet berkei mielőbb erősen, becsületesen és sikeresen helytálló magyar fiúk munkájától legyen hangosak és virágzók! — Jó állapotban lévő márkás zongora eladó. Cím: Pál Győző Kánya Kálmán u. 9.