Az Őslakó, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)

1942-01-11 / 1. szám

A cseh megszállás alatt megjelent Xl­l. évfolyamon keresztül. »Az őslakó« Podk. Rus magyarsága, őslakossága jogainak, érdekeinek har­cosa és szószólója. Tiszteli mindenki meggyőződését, nemzeti és vallási érzését. Hirdeti a nemzetek, feleke­zetek, társadalmi osztályok közötti megértés és béke szükségességét, de vétót kiált az igazságtalanságnak és elnyomásnak, hangot ad az elnyomot­tak és igazságtalanságot szenvedők jajjának. Hirdetési árak: 1 mm. sor egyszeri közlése 15 f„ szöveg hirdetés 20 fillér ,nyilttér", „beküldetett" vagy bárme­lyik más rovatban 25 fillér. Megjelenik a felszabadult Munkácson. V. évf. 1. szám, 1942. január 11. »Az őslakó« jelszava: igazság és egyenjogúság. Küzd az igazságért és egyenjogúságért tiszta s törvényes eszközökkel a magyar újságíráshoz méltó hangon. Az egyénnel csak a köz szempontjából foglalkozik. A család és magán­élet küszöbén át nem lép. — Egyéni célok és érdekek szolgálatában nem áll. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP Alapította és a cseh megszállás alatt szerkesztette, 1 . laptulajdonos. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Batthyányi utca 47. Telefon: 14-02. Előfizetési ár: Egy egész évre 10 Pengő Negyedévre 2,50 Pengő KONGATNI KEZDÜNK... A nagyvárosi népligeteknek a karizmok erejét kipróbáló pofozó­gépe, az a bizonyos kerek gumiarc sem kap több ütést, mint ahogy ma nálun­k a liberális múltra hull a bí­rálat, szidás és átok.­­ Egyik leg­­megbocsáthatatlanabb bűnéül azt ol­vassák a fejére, hogy elgyengítette, megfogyatkoztatta a magyar népet. Nemzetárulásnak is beillő nemtörő­dömségében hagyta, elnézte, hogy nemzetiségi vidékeken a magyar szórványok eltűnjenek az észrevét­lenül beszivárgott és lassan tenger­ré nőtt idegen néprészekben. Nem is kell Erdélyről beszél­nünk, ahol egyenesen tragikus mé­reteket öltött ez a magyar fogyás, sem a­­túlnyomórészben szlováklak­ta területekről, ahol szintén úgy tűnt a magyar, mint tavaszodáskor az egyre erősbödő napsütésben a hófoltok sora, elég — itthon marad­va — Ugocsát­, vagy akár Be­reget szemügyre venni, hogy rádöbbenjünk: a magyar vérnek olyan bűnös gaz­dálkodást, prédálást, pocsékolást űz­tek, amit talán maga az Isten sem tud megbocsátani. A volt Kárpátal­ja községeiben, például Rabon, Izán, Verbőcön, Szolyván, Volócon, Nagy­lucskán egymást érik a Balogok, az Alfoldiek, a Nemesek, az Orbánok, a Vakarok, meg egyéb szép magyar­­ nevűek, akik egy szót sem tudnak már magyarul és azt állítják maguk­ról, hogy ők ruszinok, illetve romá­nok. S míg egyrészt lassan és észre­vétlenül a magyar vér így fajult el, így alakult át ruszin, román, szlo­vák vérré, másrészt a nagy nyilvános­ság előtt, hatósági közreműködés mellett, folyton nagyobbodó ará­nyokban évről-évre folyt a kiván­dorlás, száz- és százezer fiatal, erő­teljes magyarral csökkentve nemze­tünk amúgy is alacsony létszámát, a szebb jövő malmait egyre nehezeb­ben, kihagyóbban hajtó vérállományát A kisvilágháború előtt (mert a méreteket tekintve, az csak kisvi­lágháború volt a most folyó nagyvi­­lágháború mellett) az elnémult ha­rangokra való figyelmeztetés csak pusztába kiáltott szó volt. Nem tud­ták, vagy nem akarták akkor látni, hallani. Tékozló fiuk módjára éltek magyarok a mának, két kézzel szór­va az apai örökséget, mitsem gon­dolva a holnappal. Amikor ezt a könnyelműen, vétkesen elnézett, sőt előmozdított nemzeti vérveszteséget kérjük szá­mon, elődeinkkel, a liberális múlt­tal szemben a legerősebb kritika, a legsúlyosabb elítélés is enyhének tetszik. De egyben vigyázzunk, ne­hogy mi meg utódaink előtt essünk a nemzetárulás bűnébe, mint olya­nok, akik szinté­n nem tettek semmi lényegest a magyar fogyás megaka­dályozása, a vitássá vált, vagy már el is perelt magyar pozíciók, magyar végvárak megvédése, illletve vissza­­hódítása terén! Nem mutatunk elnémult haran­gokra, mert a munkácsi magyar ha­rangok — Istennek legyen érte hála — még szólnak, de viszont tagad­hatatlan, hogy városunkba, amely­nek százszor szent földje Árpád apánk, Zrínyi Ilona és a Nagyságos Fejedelem lábanyomát őrzi, magyar vonatkozásban, múltunk megbecsü­lésében és jövőnk építésében nem folynak mindenek rendben. Mi munkácsiak a lassú hozzá­szokás folytán nem igen vesszük észre, de a régi Munkácsot ismerő haza látogatók, az itt csak átfutó magyarok annál jobbéva elámulnak rajta, hogy Munkácson az utcák, a nyilvános helyek, a vonatok, az autóbuszok a magyar beszéd rová­sára mennyire tele vannak ruszin, zsi­dó, sváb szóval. Munkácson a nem magyar szó és nem magyar jelleg soha, de soha, még a cseh világban sem volt olyan gyakorian, olyan kidomborodóan, olyan feltűnően jelentkező, mint most, mint felszabadulásunk óta. Munkács magyarságával baj van. Munkácson a magyar érdekek — úgy látszik — nincsenek kellőkép biztosítva. Munkács magyar volta alul — ha gyorsan és erélyesen köz­be nem lépünk — lassan kicsúszik a talaj. Ne értsenek félre: nem a ruszi­nok, nem a svábok ellen írunk mi. Nem akarunk mi egyetlen egy ru­szint, egyetlen egy svábot sem elma­­gyarosítani. (Szomorú tapasztalatok­ból tudjuk, hogy az effajta nyeresé­gek milyen értéktelenek, hogy az ilyen kényszerből vagy érdekből át­­vedlettekről adott esetben milyen hirtelen leválhat a magyar máz.) Nem vidékünk és városunk nemzetiségei, hanem a magyarok, a magyar hibák, mulasztások ellen és miatt szólunk! Mi csak a magyar Munkácsot nem hagyjuk. Mi csak Munkácsot, történelmünknek ezt a szent he­lyét, akarjuk megtartani a magyar nemzetnek, a lángoló nemzeti ér­zésnek, a mindenekelőtt és minde­­nekfelett álló magyar gondolatnak, mert ha így megy tovább, ahogy ma halad városunk, Munkács csakha­mar olyan vegyes nemzetiségű vá­rossá válik, amilyen eddig sohasem volt. Ruszinosodunk, zsidósodunk, sőt már svábosodun­k is. E romlás okait, keresve, még csak tapogatózunk, egy-kettőre­­ azonban máris határozottan rámu­­­­ttálhattunk. Munkács magyarságát — noha már bő három esztendő telt el bol­dog felszabadulásunk óta — az egymással való érintkezés és a köz­­szereplés terén még mindig nem­­ tudtuk kellőkép megszervezni s így­­ nem él olyan pezsgő, átfogó társa- s­dalmi és kulturális életet, amely a­­ város magyar jellegét döntően ki­­­­domboríthatná és véglegesen bizto­­­­síthatná. (Igaz, ebben része van ann­­ nak is, hogy a tisztviselők fizetése­­ igen alacsony, amit Munkácson az­­ is súlyosbít, hogy a lakbérre, mond­­­­­atni, mindenkinek rá kell fizetnie.)­­ Magyar társadalmi életünknek ez­­ az elcsendesedése, elszürkülése, in­kább csak irigykedésben, áskáló­­dásban, fúrásban, emberszólásban való jelentkezése annál fájdalma­sabb, mert a múltban éppen az el­lenkezőjéhez szoktunk hozzá. Kultúrmegmozdulások vannak ugyan, próbálunk előadásokat ren­dezni, de ezekről meg a közönség hiányzik. Nekünk őslakóknak külö­nösen lehangoló látvány ez, mert a megszállás idején, amikor sokszorta kevesebb volt itt a magyar, az ilyen kulturális kezdések számára nem volt elég tágas a legnagyobb terem sem. Felszabadulásunk óta Munkács — bármennyire is kértük, sürget­tük — nem jutott még olyan új in­tézményekhez, amelyek az itteni magyarságot számban és anyagiak­ban felerősíthették volna. Nem ipa­rosították, nem állítottak fel benne noha ugyancsak megvannak az adottságok hozzá — üzemeket, gyá­rakat, amelyekben a gazdaságilag legyengült, munkácsi magyar kisipa­rosság, meg a Munkács-környéki magyar falvak emberfeleslege elhe­­lyeződést, jobb megélhetést biztosít­hatna magának. Felszabadulásunk után az ille­tékeseknek nem lett volna szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Mun­kács őslakos magyarsága sürgősen és kiadósan szaporítandó. Tisztviselők­kel és katonasággal ezt nem lehe­tett, kellő mértékben elérni, annyi­val inkább nem, mert a zsidóság kikapcsolásával, amely a jobb, az elmagyarosodott zsidóságra is kiter­jed, városunk magyar kulturális és társadalmi élete részben — ha rz­indjárt csak átmeneti időre is — sokat vesztett. A magyarság szaporítását és b­ősítését illetőleg nagy, ha ugyan­­ végzetes mulasztás történt a csehszlovák földreform felülvizsgá­lata alkalmával, amikor ugyanis sok jó magyar embert lehetett volna Munkácson letelepíteni, erőteljes kisgazdaosztályt teremteni, amit kü­lönösen azzal érhettünk volna el, ha a szántásvetésre alkalmas városi tulajdont képező erdőterületeket, vagy legalább is ezeknek egy részét kivonjuk az erdőgazdálkodás alól. Az ipar és ker­eskedelem ke­resztény síkra történő átállítása so­rán is sok törzsökös magyart lehe­tett volna és lehetne Munkácson el­helyezni, jelentősen, döntően meg­erősítve vele a magyar őslakosság anyagi és kulturális erejét. • Ma az a helyzet, hogy a fenti okok miatt a magyar falu mint te­­lepedési helyet elkerüli Munkácsot. Jön azonban helyette is Verh­ovi­­náról az orosz, a régen itt, lakó, im­már magyarrá lett ruszinságot is visszaoroszosítva. Meg a zsidó, még­­jobban elsötétítve, veszedelmesebbé téve a már itt, levő zsidóságunkat. Mindezek miatt Munkács és magyar jellege erősen elhalványul, Munkácson a magyar szó ritkul-hal­­kul, Munkács magyar ereje nagyon gyengül. Ezt látjuk, nézzük. — Emi­att hallatjuk szavunkat. Ez a cikkünk Munkács elmo­sódni indult magyar jellegének a féltésében az első feljajdulás, az el­ső félrevert harang. És folytatni fog­juk mindaddig, amíg ezen a téren teljes megnyugtatást, nem kapunk, amíg a helyzet gyökeresen meg nem változik. (Kérjük Munkács egész magyar­ságát, városunk és megyénk vezeté­sét, vegye fontolóra ezt az életbe­vágó kérdést és elgondolásait, ter­veit, indítványait közölje velünk. Minden érdemesebb cikknek kész­séggel helyet adunk.) Egy sok belátásról tanúskodó újévi kívánság Amikor az ó- és újév, 1941 és 1942 nemrég esett találkozóján gondolatban végigfutottunk a múl­ton és kutató pillantást vetettünk a jövőre, önkéntelenül ez a felki­áltás hagyta el a szánkat: — Adná az Úr, hogy 1943 ja­nuár elseje se találjon bennünket rosszabb helyzetben! Jellemző, sokatmondó ez a kívánság, amely hátterében, mé­lyében tele van belátással, hálá­val. Balga volna, aki azt hinné, hogy 1943 nem köszönthet ránk sokkal több örömmel, boldogság­gal, mint amennyivel ez a mosta­ni év jött. Hiszen akkorra győzel­mes háború után kisüthet a béke napja, megkezdődhetik az új vi­lág, az új élet, amely ma még csak távoli körvonalaiban ragyog a sze­münk előtt, és visszaállhat Nagy­­magyarország is. Ez természetesen ma még mind csak jámbor óhajtás, álom, a jövő zenéje, de viszont az leta­gadhatatlan valóság, hogy 1942 január 1-én hazánk a nagy világ­égés közepette igazi és ugyancsak irigyelt oázis. Nem bombázzák városainkat, falvainkat, minden családi otthon épen áll. Győztes csaták utána aránylag kevés veszteséggel hazajöttek ka­tonáink. Kenyerünk ugyan kisebb, zsí­runk nagyon is adagolt, egy láb­belihez, sőt csak egy talphoz is jutni nehéz, nagy dolog, mindé® megdrágult, sok cikk egyáltalá­ban nem is kapható, de mindezek mellett a többi országhoz viszo­nyítva itt még ha nem is gyöngy az élet, de legalább is emberi. Különös, eléggé meg nem há­lálható isteni kedvezés folytán mi még mindig megvagyunk, tűr­hetően, sőt a körülményekhez ké­pest egészen jól. Elégedetlenség, panasz, az persze nálunk is van csústül, fő­kép a drágaság, az áruhiány, a lábbeliszűke miatt, de csendeseb­ben azzal az elégedetlenséggel, azzal a panasszal, mert másutt mindenütt nagyobb a nélkülözés, és bizony itt is lehetne az rosz­­szabbul, ha kevésbé gondolna ve­lünk a Mindenható. Nem tudjuk, nem volna-e cél­szerű, nem maradna-e abba mind­járt minden zúgolódás, ha a kor­mányzat egy csomó embert, a tár­sadalom minden osztályából ösz­­szeválogatva, egy szemleútra ki­vinne Oroszországba, hadd lás­sák, hogy mi van ott, milyen nyo­morúság, sem kenyér, sem ruha, sem cipő. De csaknem ilyen ta­nulsággal járna egy valamelyik másik országba vezetett kirándu­lás is. Például Franciaországba vagy Norvégiába. Még csak ezeken a helyeken van egyszer drágaság, de igaz, hogy ezzel szemben valami na­gyon olcsó: az emberi élet. Bizony mondom: nagy józan­ságról és bölcs belátásról tettünk tanúságot, amikor az újév hajna­lán magunknak és másoknak azt kívántuk: — Bárcsak 1943 január elsején se folyna a dolgunk rosszabbul!

Next