Az Őslakó, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)
1942-01-11 / 1. szám
A cseh megszállás alatt megjelent Xll. évfolyamon keresztül. »Az őslakó« Podk. Rus magyarsága, őslakossága jogainak, érdekeinek harcosa és szószólója. Tiszteli mindenki meggyőződését, nemzeti és vallási érzését. Hirdeti a nemzetek, felekezetek, társadalmi osztályok közötti megértés és béke szükségességét, de vétót kiált az igazságtalanságnak és elnyomásnak, hangot ad az elnyomottak és igazságtalanságot szenvedők jajjának. Hirdetési árak: 1 mm. sor egyszeri közlése 15 f„ szöveg hirdetés 20 fillér ,nyilttér", „beküldetett" vagy bármelyik más rovatban 25 fillér. Megjelenik a felszabadult Munkácson. V. évf. 1. szám, 1942. január 11. »Az őslakó« jelszava: igazság és egyenjogúság. Küzd az igazságért és egyenjogúságért tiszta s törvényes eszközökkel a magyar újságíráshoz méltó hangon. Az egyénnel csak a köz szempontjából foglalkozik. A család és magánélet küszöbén át nem lép. — Egyéni célok és érdekek szolgálatában nem áll. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP Alapította és a cseh megszállás alatt szerkesztette, 1 . laptulajdonos. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Batthyányi utca 47. Telefon: 14-02. Előfizetési ár: Egy egész évre 10 Pengő Negyedévre 2,50 Pengő KONGATNI KEZDÜNK... A nagyvárosi népligeteknek a karizmok erejét kipróbáló pofozógépe, az a bizonyos kerek gumiarc sem kap több ütést, mint ahogy ma nálunk a liberális múltra hull a bírálat, szidás és átok. Egyik legmegbocsáthatatlanabb bűnéül azt olvassák a fejére, hogy elgyengítette, megfogyatkoztatta a magyar népet. Nemzetárulásnak is beillő nemtörődömségében hagyta, elnézte, hogy nemzetiségi vidékeken a magyar szórványok eltűnjenek az észrevétlenül beszivárgott és lassan tengerré nőtt idegen néprészekben. Nem is kell Erdélyről beszélnünk, ahol egyenesen tragikus méreteket öltött ez a magyar fogyás, sem atúlnyomórészben szlováklakta területekről, ahol szintén úgy tűnt a magyar, mint tavaszodáskor az egyre erősbödő napsütésben a hófoltok sora, elég — itthon maradva — Ugocsát, vagy akár Bereget szemügyre venni, hogy rádöbbenjünk: a magyar vérnek olyan bűnös gazdálkodást, prédálást, pocsékolást űztek, amit talán maga az Isten sem tud megbocsátani. A volt Kárpátalja községeiben, például Rabon, Izán, Verbőcön, Szolyván, Volócon, Nagylucskán egymást érik a Balogok, az Alfoldiek, a Nemesek, az Orbánok, a Vakarok, meg egyéb szép magyar nevűek, akik egy szót sem tudnak már magyarul és azt állítják magukról, hogy ők ruszinok, illetve románok. S míg egyrészt lassan és észrevétlenül a magyar vér így fajult el, így alakult át ruszin, román, szlovák vérré, másrészt a nagy nyilvánosság előtt, hatósági közreműködés mellett, folyton nagyobbodó arányokban évről-évre folyt a kivándorlás, száz- és százezer fiatal, erőteljes magyarral csökkentve nemzetünk amúgy is alacsony létszámát, a szebb jövő malmait egyre nehezebben, kihagyóbban hajtó vérállományát A kisvilágháború előtt (mert a méreteket tekintve, az csak kisvilágháború volt a most folyó nagyvilágháború mellett) az elnémult harangokra való figyelmeztetés csak pusztába kiáltott szó volt. Nem tudták, vagy nem akarták akkor látni, hallani. Tékozló fiuk módjára éltek magyarok a mának, két kézzel szórva az apai örökséget, mitsem gondolva a holnappal. Amikor ezt a könnyelműen, vétkesen elnézett, sőt előmozdított nemzeti vérveszteséget kérjük számon, elődeinkkel, a liberális múlttal szemben a legerősebb kritika, a legsúlyosabb elítélés is enyhének tetszik. De egyben vigyázzunk, nehogy mi meg utódaink előtt essünk a nemzetárulás bűnébe, mint olyanok, akik szintén nem tettek semmi lényegest a magyar fogyás megakadályozása, a vitássá vált, vagy már el is perelt magyar pozíciók, magyar végvárak megvédése, illletve visszahódítása terén! Nem mutatunk elnémult harangokra, mert a munkácsi magyar harangok — Istennek legyen érte hála — még szólnak, de viszont tagadhatatlan, hogy városunkba, amelynek százszor szent földje Árpád apánk, Zrínyi Ilona és a Nagyságos Fejedelem lábanyomát őrzi, magyar vonatkozásban, múltunk megbecsülésében és jövőnk építésében nem folynak mindenek rendben. Mi munkácsiak a lassú hozzászokás folytán nem igen vesszük észre, de a régi Munkácsot ismerő haza látogatók, az itt csak átfutó magyarok annál jobbéva elámulnak rajta, hogy Munkácson az utcák, a nyilvános helyek, a vonatok, az autóbuszok a magyar beszéd rovására mennyire tele vannak ruszin, zsidó, sváb szóval. Munkácson a nem magyar szó és nem magyar jelleg soha, de soha, még a cseh világban sem volt olyan gyakorian, olyan kidomborodóan, olyan feltűnően jelentkező, mint most, mint felszabadulásunk óta. Munkács magyarságával baj van. Munkácson a magyar érdekek — úgy látszik — nincsenek kellőkép biztosítva. Munkács magyar volta alul — ha gyorsan és erélyesen közbe nem lépünk — lassan kicsúszik a talaj. Ne értsenek félre: nem a ruszinok, nem a svábok ellen írunk mi. Nem akarunk mi egyetlen egy ruszint, egyetlen egy svábot sem elmagyarosítani. (Szomorú tapasztalatokból tudjuk, hogy az effajta nyereségek milyen értéktelenek, hogy az ilyen kényszerből vagy érdekből átvedlettekről adott esetben milyen hirtelen leválhat a magyar máz.) Nem vidékünk és városunk nemzetiségei, hanem a magyarok, a magyar hibák, mulasztások ellen és miatt szólunk! Mi csak a magyar Munkácsot nem hagyjuk. Mi csak Munkácsot, történelmünknek ezt a szent helyét, akarjuk megtartani a magyar nemzetnek, a lángoló nemzeti érzésnek, a mindenekelőtt és mindenekfelett álló magyar gondolatnak, mert ha így megy tovább, ahogy ma halad városunk, Munkács csakhamar olyan vegyes nemzetiségű várossá válik, amilyen eddig sohasem volt. Ruszinosodunk, zsidósodunk, sőt már svábosodunk is. E romlás okait, keresve, még csak tapogatózunk, egy-kettőre azonban máris határozottan rámuttálhattunk. Munkács magyarságát — noha már bő három esztendő telt el boldog felszabadulásunk óta — az egymással való érintkezés és a közszereplés terén még mindig nem tudtuk kellőkép megszervezni s így nem él olyan pezsgő, átfogó társa- sdalmi és kulturális életet, amely a város magyar jellegét döntően kidomboríthatná és véglegesen biztosíthatná. (Igaz, ebben része van ann nak is, hogy a tisztviselők fizetése igen alacsony, amit Munkácson az is súlyosbít, hogy a lakbérre, mondatni, mindenkinek rá kell fizetnie.) Magyar társadalmi életünknek ez az elcsendesedése, elszürkülése, inkább csak irigykedésben, áskálódásban, fúrásban, emberszólásban való jelentkezése annál fájdalmasabb, mert a múltban éppen az ellenkezőjéhez szoktunk hozzá. Kultúrmegmozdulások vannak ugyan, próbálunk előadásokat rendezni, de ezekről meg a közönség hiányzik. Nekünk őslakóknak különösen lehangoló látvány ez, mert a megszállás idején, amikor sokszorta kevesebb volt itt a magyar, az ilyen kulturális kezdések számára nem volt elég tágas a legnagyobb terem sem. Felszabadulásunk óta Munkács — bármennyire is kértük, sürgettük — nem jutott még olyan új intézményekhez, amelyek az itteni magyarságot számban és anyagiakban felerősíthették volna. Nem iparosították, nem állítottak fel benne noha ugyancsak megvannak az adottságok hozzá — üzemeket, gyárakat, amelyekben a gazdaságilag legyengült, munkácsi magyar kisiparosság, meg a Munkács-környéki magyar falvak emberfeleslege elhelyeződést, jobb megélhetést biztosíthatna magának. Felszabadulásunk után az illetékeseknek nem lett volna szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Munkács őslakos magyarsága sürgősen és kiadósan szaporítandó. Tisztviselőkkel és katonasággal ezt nem lehetett, kellő mértékben elérni, annyival inkább nem, mert a zsidóság kikapcsolásával, amely a jobb, az elmagyarosodott zsidóságra is kiterjed, városunk magyar kulturális és társadalmi élete részben — ha rzindjárt csak átmeneti időre is — sokat vesztett. A magyarság szaporítását és bősítését illetőleg nagy, ha ugyan végzetes mulasztás történt a csehszlovák földreform felülvizsgálata alkalmával, amikor ugyanis sok jó magyar embert lehetett volna Munkácson letelepíteni, erőteljes kisgazdaosztályt teremteni, amit különösen azzal érhettünk volna el, ha a szántásvetésre alkalmas városi tulajdont képező erdőterületeket, vagy legalább is ezeknek egy részét kivonjuk az erdőgazdálkodás alól. Az ipar és kereskedelem keresztény síkra történő átállítása során is sok törzsökös magyart lehetett volna és lehetne Munkácson elhelyezni, jelentősen, döntően megerősítve vele a magyar őslakosság anyagi és kulturális erejét. • Ma az a helyzet, hogy a fenti okok miatt a magyar falu mint telepedési helyet elkerüli Munkácsot. Jön azonban helyette is Verhovináról az orosz, a régen itt, lakó, immár magyarrá lett ruszinságot is visszaoroszosítva. Meg a zsidó, mégjobban elsötétítve, veszedelmesebbé téve a már itt, levő zsidóságunkat. Mindezek miatt Munkács és magyar jellege erősen elhalványul, Munkácson a magyar szó ritkul-halkul, Munkács magyar ereje nagyon gyengül. Ezt látjuk, nézzük. — Emiatt hallatjuk szavunkat. Ez a cikkünk Munkács elmosódni indult magyar jellegének a féltésében az első feljajdulás, az első félrevert harang. És folytatni fogjuk mindaddig, amíg ezen a téren teljes megnyugtatást, nem kapunk, amíg a helyzet gyökeresen meg nem változik. (Kérjük Munkács egész magyarságát, városunk és megyénk vezetését, vegye fontolóra ezt az életbevágó kérdést és elgondolásait, terveit, indítványait közölje velünk. Minden érdemesebb cikknek készséggel helyet adunk.) Egy sok belátásról tanúskodó újévi kívánság Amikor az ó- és újév, 1941 és 1942 nemrég esett találkozóján gondolatban végigfutottunk a múlton és kutató pillantást vetettünk a jövőre, önkéntelenül ez a felkiáltás hagyta el a szánkat: — Adná az Úr, hogy 1943 január elseje se találjon bennünket rosszabb helyzetben! Jellemző, sokatmondó ez a kívánság, amely hátterében, mélyében tele van belátással, hálával. Balga volna, aki azt hinné, hogy 1943 nem köszönthet ránk sokkal több örömmel, boldogsággal, mint amennyivel ez a mostani év jött. Hiszen akkorra győzelmes háború után kisüthet a béke napja, megkezdődhetik az új világ, az új élet, amely ma még csak távoli körvonalaiban ragyog a szemünk előtt, és visszaállhat Nagymagyarország is. Ez természetesen ma még mind csak jámbor óhajtás, álom, a jövő zenéje, de viszont az letagadhatatlan valóság, hogy 1942 január 1-én hazánk a nagy világégés közepette igazi és ugyancsak irigyelt oázis. Nem bombázzák városainkat, falvainkat, minden családi otthon épen áll. Győztes csaták utána aránylag kevés veszteséggel hazajöttek katonáink. Kenyerünk ugyan kisebb, zsírunk nagyon is adagolt, egy lábbelihez, sőt csak egy talphoz is jutni nehéz, nagy dolog, mindé® megdrágult, sok cikk egyáltalában nem is kapható, de mindezek mellett a többi országhoz viszonyítva itt még ha nem is gyöngy az élet, de legalább is emberi. Különös, eléggé meg nem hálálható isteni kedvezés folytán mi még mindig megvagyunk, tűrhetően, sőt a körülményekhez képest egészen jól. Elégedetlenség, panasz, az persze nálunk is van csústül, főkép a drágaság, az áruhiány, a lábbeliszűke miatt, de csendesebben azzal az elégedetlenséggel, azzal a panasszal, mert másutt mindenütt nagyobb a nélkülözés, és bizony itt is lehetne az roszszabbul, ha kevésbé gondolna velünk a Mindenható. Nem tudjuk, nem volna-e célszerű, nem maradna-e abba mindjárt minden zúgolódás, ha a kormányzat egy csomó embert, a társadalom minden osztályából öszszeválogatva, egy szemleútra kivinne Oroszországba, hadd lássák, hogy mi van ott, milyen nyomorúság, sem kenyér, sem ruha, sem cipő. De csaknem ilyen tanulsággal járna egy valamelyik másik országba vezetett kirándulás is. Például Franciaországba vagy Norvégiába. Még csak ezeken a helyeken van egyszer drágaság, de igaz, hogy ezzel szemben valami nagyon olcsó: az emberi élet. Bizony mondom: nagy józanságról és bölcs belátásról tettünk tanúságot, amikor az újév hajnalán magunknak és másoknak azt kívántuk: — Bárcsak 1943 január elsején se folyna a dolgunk rosszabbul!