Az Őslakó, 1942. július-december (5. évfolyam, 26-52. szám)

1942-07-05 / 26. szám

rjankovics Mihály Szankács. November tz 4. A cseh megszállás alatt megjelent XIII. évfolyamon keresztül. »Az őslakó« Podk. Rus magyarsága, őslakossága jogainak, érdekeinek harcosa és szószólója. Tiszteli mindenki meggyőződését, nemzeti és vallási érzését. Hirdeti a nemzetek, felekezetek, társadalmi osztályok közötti megértés és béke szükségességét, de vétót kiált az igazságtalanságnak és elnyomásnak, hangot ad az elnyomottak és igazságtalanságot szenvedők sajjának. Hirdetési árak: 1 mm. sor egyszeri közlése 15 f„ szöveg hirdetés 20 fillér „nyilttér“, „beküldetett“ vagy bármelyik más rovatban 25 fillér. Megjelenik a felszabadult Munkácson. V. évf. 26. szám, 1942. július 5. • Az őslakók jelszava: igazság és egyenjogúság. Küzd az igazságért és egyenjogúságért tiszta s törvényes eszközökkel a magyar újságíráshoz méltó hangon. Az egyénnel csak a köz szempontjából foglalkozik. A család és magánélet küszöbén át nem lép. — Egyéni célok és érdekek szolgálatában nem áll. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP Alapította és a cseh megszállás alatt szerkesztette: Vásáry Aladár laptulajdonos. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Batthyányi utca 47. Telefon: 14-02. Előfizetési ár: Egy egész évre 10 Pengő Negyedévre 2.50 Pengő Fúrd magyar, ki tudja meddig fúrhatod... Fúrd, csak fúrd, munkácsi magyar, a testvéredet, a fajtádat. Hadd röhögjön a zsidó és mindenki, aki nem hozzád tartozik. Hiszen régi betegség a hiúság, önzés, nagyravágyás, nem tehetünk ellene semmit. De vészek idején, tatárjárások veszélyében, véreskardos, sorsdöntő nehéz napokban egy kicsit aludni küldhetnétek mohóságokat, hitvány tülekedésteket. Azt mondtam nem régen: ne táncoljunk a hősi sírok felett. Ti nem táncoltok, hanem tébolyodottan dorbézoltok, úgy, hogy magyar testvéretek jajgat a fogatok között. Mikor Magyarország visszavette Munkácsot, jogos tulajdonát, döngtek a mellek a »20 éves magyarság« önhimnuszának hangos és hasznos dobpergése alatt. És akik hűen egyek voltak a magyarságban, áldozatban, reményteljes várakozásban , a nagy zajban széthullottak, mint oldott kéve. Igenigen sok érdemtelen ember a maga útján indult el a saját különbejáratú, komfortos kis honfoglalására. A szerények, hű múltjukra büszkék pedig ültek a honfiúi öröm apró szépségei mellett és szegényen, lemondással, — ma is boldogak abban a nem sok haszonnal és ranggal, fénnyel járó, egyszerű tudatban, hogy magyarok. A komfortos honfoglalóknak, az árnyékból előbújtaknak megnőtt a bátorságuk. Elsodorták a gyengéket és az ők kezébe került sok sok olyan kis madzagocska, mely egy ilyen vidéki város mindennapi marionettszínházacskáját mozgatja. Észre sem vette senki, új helyezkedés történt, új érdekcsoportok, klikkek, új törekvések, irányzatok burjánoztak fel ebben a városban, melyben 20 évig csak egy nagy erőfeszítés fűzött minden igaz magyart: megmaradni magyarnak. Kívülről is sokféle mentalitás, sokféle erőtényező futott ide be. Ahány égtáj, annyiféle jó, vagy rossz szándék, nemes, vagy önző akarat. És ki milyen ügyes mixer, olyan társaságot kevert magának, saját céljai szolgálatára, bennszülöttből, bejöttből, befolyásosból és kicsi statisztából. És voltak mixerek, akik törekvéseik hitvány kotyvalékába sötét nadragulyás zsidót és szegény, tévelygő pálinkás ruszint is belekevertek. Nincs magyar közösségi érdek, nincs munkácsi közös testvéri cél, csak önérdek van és ennek szolgálatában segítőtársnak mindenki jó. Még akkor is, ha a zsidó segítőtárs alattomosan és gálábul egy magyar ember utolsó gyékényénnek gyújt alá. Hányféle van! Egyik túlzott, radikális zsidógyűlöletével akar érvényesülni. Már holnap marhavagonba akarja gyömöszölni a tízezernyi zsidót. Nem elég neki a kormány és a kormányzópárt kifejezett, valóságban is lépésről lépésre, tervszerűen keresztülvitt, a háborús lehetőségek között egyedül ésszerű programja, nem elég neki a kérdésnek e lapban is, az egész közéletben is, állandóan szőnyegen tartása. Zsidót reggelizik zsidót ebédel és mindenkit gyűlöl, mindenkinek keresztbeáll, aki nem segít neki, törvénytelen zabálásában És ha tudja, megfúrja a másik magyart, hamis váddal, rágalommal, ha nem áll az ő gyeplője alá. A másik: Munkács speciális voltát nyöszörgi.— Itt nem lehet, — mondja. — Itt a zsidó életszükséglet, itt nélkülük elsorvadunk, itt gonosz az, aki boldog együttélésünket, ősi szerelmünket, szent erszény-frigyünket megzavarja. Mond és szervezkedik a törvény, a társadalmi követelés, a bátor jobboldali hang, az igazi honfoglalást akaró magyar emberek ellen. Ott feccsenti rájuk képtelen rágalomnyálát, odvas fogai közül, ahol csak lehet. Nem baj, ha becsületes magyarok. Van, aki társadalmi rang törekvésben izzadja betegre magát és eközben minden útbanállóra rátipor. Ez nem csak szomorú és irtanivaló, hanem nevetséges is. Ha ebben a derék iparoscsaládok és tisztviselők lakta városban valaki a mások feje tetején arisztokrata szerepet akar alakítani, bolond. Egy fizetésiosztály különbség, egy diploma különbség, egy volt sótiszt nagyapa apai ágon és egy mészárosmester, nagyapa anyai ágon, vagy egy Bach huszár, avagy egy magát levéltári íróasztal mellé muzsikált dzsentri dédpapa senkit a világon nem jogosít fel arra, hogy itt, ma, országos érdekek ellenére, társadalmi kaszttagozósdit játsszon. Magyarország mai társadalmi berendezkedése mellett a honvédségi, az állami és közületi hatóságok rangsora adva van. Emellé a polgári »rangsor«-ba csakis a tudás, a végzett munka, a jól betöltött hivatás minősíthet, semmi más. Sem születés, sem diploma, sem vagyon, s®m hang, sem mellverés. De a talpnyalás sem és a tolakodás pláne nem. A társadalmi tülekedésben aszszonyok is remekelnek. És fur, fur a fúró, mintha semmi intelligencia, semmi önmérséklet nem volna benne. Mindenkit fúr, aki egy hajszállal feljebb van. És csak akkor nyugszik meg, amikor a tömegből az ő tökfeje, buta borjú tekintete már megfelelően kilátszik. Azonban nem veszi észre, hogy az egész műveletet undor és közröhej kísérte. Sokféle van még belőlük. Vallási, felekezeti furnokok, egyesületek, testületek élére törők, kéjencek, akik csak lart pour lart fúrnak és olyanok, akiket valami miatt kilöktek s most másokon át akarnak újra visszamászni az ablakon. De a legtöbb a pozícióra, jövedelmező, engedélyhez kötött foglalkozásokra törő futómester. Vannak egyes állások egy ilyen városban, melyek reprezentatív voltuknál fogva nagyon kívánatosak. Tízen is pályáznak rá, holott nem is üres. Már most ez a tíz ember arra törekszik, hogy mire üres lesz, kilenc hulla, meg ő maradjon a porondon. Kilenc erkölcsi és anyagi hullát akar produkálni mind a tíz, mert tudással, tekíntélylyel, elismert múlttal nem rendelkezik. Csak úgy maradhat egyedül a csárdában, ha ellenfeleit, vetélytársait kilövi. Éhez tábor is kell. Zsoldosok akadnak, akik kéjjel vesznek részt — a derűs hamis tanúzásig is elmerészkedve, ha kell — a lövöldözésben. És vannak nagyon jó aranybányácskák, üzletek, vállalatok, nem baj, ha valami jó magyar ember már, vagy még ül bennük. Addig kenegeti rájuk a rágalmak özönét, amíg valami rajtuk nem ragad. Közben talán ő maga a legcímeresebb gazember, stróhman és katonaszökevény, olyan, akinek a legnagyobb arcátlansága mellett sem volt bátorsága, hogy a »20 éves magyarsággal« a mellét csak egyszer is, diszkréten, borozgatás mellett, megdöngesse. Nem baj, ha jó, nagycsaládú magyar emberek lesznek az áldozatok. Nem baj, ha belebolondulnak. Éljen a dicsőséges, zsidóktól tanult, Krisztustalan élelmesség, éljen az akibirj amarja! Ha a magyar közösség falain végzetes réseket ütő gonosz, tudatlan és vak futómunka nem megy klikkekben és társaságokban, megpróbálják egyesületekben. Követ dobálnak azok, akiknek lelkiismeretes perceikben attól kellene tartaniuk, hogy sziklahegyeket gördít bamba fejükre az isteni igazságszolgáltatás. Mindnyájan bűnösök vagyunk benne. Az is aki csinálja, az is aki segíti, az is aki tűri. Ha volna ezekben az emberekben értelem, meg lehetne magyarázni. Nézzétek, olyan kevesen vagyunk magyarok, hogy minden vétket, hibát, rossz tulajdonságot el kell egymásnak néznünk. Ebben a kérdésben, ha nem is tettünk sokat Széchenyi szellemében, egy lépést igazán tehetnénk. Bocsássunk meg egymásnak és egyezzünk ki, mit akarsz Te, mit akarok én. Akkora lesz a nagy tisztogatás ezen az áldott magyar földön, a garaskertekben és az embererdőkben, hogy minden jóbáránynak jut egy kis mezőcske. Munkácson is. Tömörüljünk hát egy karámba és foglaljuk el együtt a mezeinket. Nem új ez a naiv forma elgondolás. Nagyon régi. De velük erről tárgyalni ma is reménytelen... Fúrd, fúrd, kiváló, emeletes, hatvanlóerős, egész világra éhes magyar a másikat, ki tudja meddig fúrhatod... Egyelőre a jóérzésű, nagy magyar célokat látó és megértő magyarokhoz szólok, a kevesekhez, és azokhoz, akik a kevesekre bizalommal hallgatnak. Ne vegyenek részt ezekben a szomorú akciókban. Tömörüljenek a magyarság erejét, egységét ostobán elfecsérlő egyéni törtetések ellen. Vigyázat: az ilyen egyénenkénti orvlövöldözésekben a bátrak, az egész mellel kiállók, az útban lévőik, a meg nem alkuvók hullanak el. A legjava! Hiszen a legjava az, aki a sötétben bujkáló orvlövésznek és futóművesnek a legnagyobb ellensége. Pedig épen ezeknek a megtartása, hasznosítása, megfelelő helyre ültetése a közösség által, — nem csak helyi, hanem országos érdek! Majd egy ideális, nagy munkácsi magyar közösség mindenkit oda ültet, ahova való. Mindenkinek megadja, ami neki jár. És kitaszítja azt, aki valóban méltatlan. A nagy tisztító közösség megrendezi itt az új szociális, emberséges, keresztény és igazágos Magyarország igazi bevonulását! Ha pedig valaki ismét megkérdezné, hogy ennek a jött-mentnek már megint mi köze hozzá, ideírom: közöm van hozzá először, mert ennek az országnak minden sarkában otthon vagyok; Munkácson itthon vagyok és itthon is maradok; másodszor: hivatásom a becsületes, hű, harcos, derék polgárok, a jobb jövőt tisztességes utakon kereső magyarok összefogása, érdekeik eligazítása, kezük egymásba tevése, saját hazájuk — saját városuk — birtokbavevésének előkészítése. Szerény kis erőm annyit ér, ahány segítőtárssal megszerzem. Pedig megszerzom! Elvégezzük munkánkat, bármennyire gáncsoskodnak, bármennyire féltékenykednek és sápadoznak azok, akiknek futómunkája mindenhová elérhet, de azon a Táboron, amelyet itt képviselek és szolgálok, idő előtt össze fog törni! Sylvester Péter János. A Munkácsy-ház megjelölése Az Őslakó múlt számában LT. dr. aláírással nagyon megszívlelendő sorok jelentek meg a Munkácsy Mihály ház megjelölése kérdéséről. Tökéletesen igaz, csak distichont és hexametert ne! Ez a műfaj nagyszerű, de ósdi, egy mai modern bérház falán pedig egyenesen bántó anachronizmus. A magyar nyelvvel a legszebb gondolatot is tömören, tökéletesen, költőin ki lehet fejezni, anélkül, hgy a verslábért a mondat nyakát kicsavarjuk. Nem csak versben, prózában is. Épen ezt akarom mondani. Minek egyáltalán a vers? Az ajánlott vers szép, de hibás. Először, mert a »friss fal« csak a jelenre vonatkozik. Húsz év múlva öreg, rücskös fal lesz. És ha valaki megáll a tábla előtt, a ragyás vén falak láttára, megilletődés helyett mosolyogni fog. Másodszor: egy fejbenyomott háromemeletes ház úgy »nő a fellegekbe«, mint teszem fel Lédermann Mendel, a hallhatatlanságba. Messze van ez a ház a fellegtől, mint a munkácsi zsidó az angol győzelemtől. Csak sósváram nézeget a fellegek felé az új munkácsi ház. Minek a vers? Épen azért, mert Munkácsy nevére az egész kerek föld vigyáz, sokkal jobb megoldás egy dombormű, a nagy művész arcképével és alatta egyszerű felírás, hogy az új ház helyén állott Munkácsy Mihály szülőháza. A név: Munkácsi Mihály, — szebben zeng, mint egy versike és többet mond, mint bármily szép, kerek körmondat. A táblát országos ünnepség keretében kell leleplezni. Ha Munkács be akar állni az országos érdeklődés középpontjába, fajvédelmi, barátszerzési, fejlődési szempontokból, akkor az ünnepséggel járó fáradságtól és áldozattól nem szabad visszariadni. Van város, amelyik aranyakat adna azért, ha volna egy ilyen alkalma valami országos ünnepély rendezésére! Ha ma nem lehet, el kell halasztani a háború utánra. Nem sürgős. Szerintem a bútorkocsik dolga és az emléktábla ügye nem függ öszsze. Nem a házat avatjuk, hanem az emléktáblát! Jé.