Bereg, 1879. (6. évfolyam, 1-52. szám)

1879-06-03 / 22. szám

nos­an érzett szükséget pótolna nagy kiterjedésű, 4 megyébe átnyúló terüle­ten. És ez utóbbi intézet ilyszerű­ át­alakítását mielőbb, még sürgősebbé te­szi annak meggondolása, hogy Bereg­szász, mint a megye székhelye, külön­ben is nagy kiterjedésű intelligenciá­­val bír; ha pedig az ide áthelyezett népes törvényszéket s más központi hivatalokat, illetőleg azok hivatalno­kainak gyermeknevelési szükségleteit tekintetbe veszszük, talán még azt is állíthatjuk, hogy Beregszásznak és vi­dékének nagyobb szüksége van egy teljes középtanodára, mint Munkács és vidékének is. A­mi pedig a tervezett iparisko­lákat illeti, ha csakugyan azon szeren­csében részesülnénk, hogy a nm. köz­oktatási kormány a nálunk még új in­tézményt megyénkben is szándékoznék meghonosítani, akkor mi azt határo­zottan nem Beregszász, hanem Munkács részére szavaznék meg, azért, mivel Beregszász ipara még ma is nagyon kezdetleges, polgárai, még az iparosok is, nagyobb súlyt fektetnek az iparos foglalkozásnál a gazdálkodásra, ezért itt annak jövőt nem ígérhetnénk, míg Munkácsnak ipara, kereskedelme nap­­ról-napra nagyobb lendületet vesz s illő dolog volna, hogy e nemes irány fejlődése az ipariskola ottani létesítése által még nagyobb mértékben előmoz­­dittassék. B. Beszéd, illelyet elmondott Fischer Ferencz kir. tanfelügyelő május 25-én a Gönczy Sámsorné, szül. Gulácsy Mária úrnő, beregszászi és vidéki nőegyleti első alelnöknő tiszteletére rendezett ünnepélyen. Mélyen tisztelt egyleti alelnöknő ! A „Beregszászi és vidéki nőegylet" ál­tal fenntartott polg. leányiskola nemcsak e városra, hanem az egész vidékre kiváló fon­tossággal bír, mert ez által alkalom nyuttatik a szülőknek, gyermekeiket korszerűen nevel­tetni. — Ily kedvező helyzetben hazánkban csak 19 város van, (ennyiben van polg leányis­kola), s hogy e létszámban városunk is benn foglaltatik, ez kizárólag a nőegylet érdeme. Láthatjuk napjainkban, hogy a közélet m­inden rétegében a rokon elemek bizonyos erel elérésére társulnak, egyesülnek, — szem előtt tartván azon igazságot, hogy egyesült erővel sokkal többet, sokkal hatékonyabban lehet elérni. — Ezen egyesülési hajlam igen üdvös, csak az kár, hogy az egyesületeknél az első érdekeltséget a legtöbb esetben tétlenség, közöny szokta követni, s a szalmatűz elalud­ván, az egyesületek a kitűzött szép, nemes, avagy hasznos czélt nem képesek elérni. A „Beregszászi és vidéki nőegylet“-nél a társulások ezen hibája nem volt észlelhető, mert itt az első fellelkesülést komoly törek­vés és kitartás követte, s az egylet öt évi fennállása alatt alakulásának czélját, t. i. a polg. leányiskola felállítását annyira megvaló­sította, hogy ezen intézet a népokt. törvény kívánalmainak ma már teljesen megfelel, s kapcsolatba van hozva egy oly intézettel, mely a munkakedv felébresztése, a női munkálko­dás körébe vágó iparágak tanítása által a mű­velődés terjesztése mellett, még tisztességes keresetre is képesít.­­ Ezen kettős intézet évi fenntartási költsége ez idő szerint az 5000 frtot túlhaladja, melyből 3000 frt állít­­tatik elő évenként az egylet közreműködése folytán tisztán társadalmi úton. Az egylet mindezeknél meg nem állapo­dott, hanem követve a női szív legdrágább sugallatát, a könyörületességet, a szegény, be­tegségben sinlódó embertársak számára köz­kórházat alapított. Ez az egylet öt évi működésének ered­ménye, bátran odaállíthatja a közvélemény elé, mert ily szép, s valóban nagy horderővel bíró eredm­éyt ily rövid idő alatt kevés hazai egylet képes felmutatni. Mindazok, kik kevesebbről ismerik a „Beregszászi és vidéki nőegylet" beléletét, nagyon jól tudják, hogy az egylet működésé­nek legfőbb tényezője, fáradhatlan gondvise­lője nagyság, az ügyleti alelnökné. — Nagyon jól tudják, ho­gy­ag­ynádé a legfőbb érdem az egylet megalakul­ásánál, az intézet fejlesztésé­nél és megszilárdításánál, mely érdem becsét különösen emeli az, hogy nagysád minden ön­érdek nélkül, nyugalma feláldozásával nem csekély anyagi áldozattal szeretett gyermek­ként gondozza az egyletet, s illetve ez in­tézetet. Nagysádnak ezen érdeme a polg. leány­iskola növendékei előtt is ismeretes; — jól esett látnom, hogy a növendékek módot ke­resnek, mely által legalább némileg meghá­lálhassák azon gondoskodást, melyet nagysád neveltetésük érdekében tanúsít. —­ Elkészit­tették tehát nagysád arczképét, mely ezentúl az intézet állandó díszét képezendi. — Mig ezáltal a növendékek hálaérzete külsőleg is kifejezést nyer, egyúttal a női erények minta­képét szemlélhetik naponta az iskolában. Meg vagyok arról győződve, hogy nagy­sád a­mit az egylet és intézet érdekében tett, önzetlenül, egyedül nemes szive sugallatát kö­vetve tette; — kérem azonban nagysádat, fo­gadja kedvesen a polg. leányiskola növendé­keinek ezen megemlékezését, mely fényes ta­núsága annak, hogy a polg. leányiskola nö­vendékeiben az erények legszebbike, a hála­érzet megvan. Végül kérem nagyságat, hogy mint eddig, úgy ezentúl se vonja meg gondoskodását ez in­tézettől, s ekkor bizton hiszem, hogy az egy­let, vele a leányiskola virágzani fog. Szivünk mélyéből kívánjuk, hogy nagysábat ez egek ura családjának boldogitására, a közjó elő­mozdítására, tisztelőinek örömére az emberi kor legszélsőbb határáig éltesse. — Éljen !­domással nem bir; a hányszor szeretünk, gyű­lölünk, sírunk, nevetünk, örvendünk, mindég csak szivünk rovására akarjuk tenni; pedig az se szeretni, se gyűlölni, se bánkódni nem tud; gép az, mely a hozzá tóduló vér által mozgásba hozatik, hogy általa ez, a test többi részeihez vezettessék. Most képzelem mily jó ízűt nevetnek és azt mondják magukban. No hiszen ez az em­ber orvos létére azt se tudja, hogy szerelem, bánat, a szivet beteggé teheti, sőt meg is re­­pesztheti. Pedig dehogy nem tudom, sőt töb­bet mondo­k: nemcsak egyszer láttam és gyógy­kezeltem is beteg sziveket; még megrepedt Szivekről is van tudomásom, de legyenek nyu­godtak, azzal is szerelemnek, se bánatnak semmi köze; ha szerelem, bánat képes volna a sziveket beteggé tenni, vagy megrepeszteni, akkor ez több áldozatot követelne, mint a pes­tis, vagy a keleti cholera, és még e sorok írója is akkor már rég a Styx folyón túl válttá. “­ Nem állítom én, hogy a szerelem vagy bánés, de különösen a szerencsétlen viszonyok közt létező, elháríthatlan akadályok által meg­­hiúsított visizonozatlan szerelem nem volna be­­lépés! U­s, még­pedig súlyos, egy perczig nyugtot nem engedő betegség, — de az nem a szívben rejlik, és nem a szívre hat, hanem inkább az idegrendszerre, mely a folytonos izgatott kedélyhangulat által irritáltatik és ha az ész a fékvesztett szenvedélynek „megállj“­ parancsolni nem bir, lelki és testi betegsége­ket is képes előidézni, anélkül azonban, hogy abban az üres kasizomnak, mit mi szívnek ne­vezünk, csak legkevesebb szerepe is volna. És így én teljesen igazoltnak látom azon hiú kaczér nőnek szavait (mert bocsánat, ked­ves nagysámák, olyanok is vannak, kik nem gondolva mások fájdalmaival, minden igyeke­zetük oda irányul, hogy az egész férfi nemet lebilincselve, lábaiknál lássák­, ki ha szemére lobbantjuk, nem lát-e bűnt abban, hogy a szivekkel ily nemtelen játékot űz? Jogosan válaszol, hogy ő ily játékban szivet szerepelni nem is gondolt. Az ily nőt rendszeresen szív­telennek mondjuk, pedig ismét nincs igazunk, mert csak olyan hévdobogó szívvel bír, mint más, de nevezhetjük több joggal lelketlennek, ki más lény legszentebb érzelmével ily nem­telen játékot űz. Ezen felhozott érvekkel be akartam bi­zonyítani és a szerelmeseket megvigasztalni, hogy ha egyébként szerves szívbajban. Vagy annak billentyűje hibában nem szenved, szív­bajtól nincs mit félniük, és továbbá oszlatni azon ferde nézetet, hogy minden szívbajnak csak szerelem vagy bubánat lehet oka. És ezt tenni minden orvosnak saját érdeke parancsolja, nehogy szívbajos betegeinél úgy ne járjon, mint e sorok írója, a­mit becses engedelmek­­kel el is mondok. Történt, hogy évekkel ezelőtt egy 60 éven túl lévő tisztes matrónához hivattam; megvizsgálva, azon kórisméről győződtem meg, hogy azon nő baloldali szívtágulatban szen­ved ; a beteg részéről szoríttatva, hogy nevez­ném meg azon betegséget, melyben szenved, semmi rosszat nem sejtvén, leplezetlenül szív­bajnak nyilvánítottam azt, és tudják-e, kérem, őszinteségem hogy háláltatott meg? betegen azt mondá: Na, önnél teljesül a magyar köz­mondás : „éhes­d , ... a makkal álmodik." Hogy tételezheti fel egy ilyen koros asszony­tól, hogy még szerelmes volna , az én szive­­met ugyan többé nem gyógyitja. De a könyö­rületes ég ártatlansága mért kárpótlást nyuj® tett, mert nem sokára egy szép ifjú nő orvosi tanácsomat kérve, midőn szívdobogásának, nyi­tásának okát, illetőleg betegségének nevét kérdezné, én ismét velem született nyíltság és karczolatok. Hogy társas életünk pangásban van, egyedül magunk vagyunk okai. Miből is állanak társas összejöveteleink ? Egy vagy két család, úgy néha — több­nyire vasárnap délutánonkint — felkerekedik gyerekestül, szárazdajkáétól, elmegy egy má­sik családhoz, a­hol aztán, miután kellőleg ér­tésül adják egymásnak, hogy mennyire örül­nek ennek a nagy szerencsének, — kivált ha a vendég jöttéről előre értesülve nem voltak — kezdődik a nagy látás-futás. A szakács­­nénak — mivel a mészárszékek már be van­nak zárva — nyakába kell venni a várost, hogy valahol húst kaphasson; összejárja a bol­tot, czukrászdát, hogy beszerezhessen mindent, a­mi jó és drága. — A hetes siet az üveges kosárral a hegyi pinczébe, de minthogy tor­kossága miatt egyedül nem lehet a pinczéba bocsátani, vele kell menni a szobaleánynak. A dajka ez alatt a gyerekcsoporttal a kertben van, hogy össze ne tapossák a virágos ágyat, s le ne tépjék az éretlen gyümölcsöt. Míg a szíves házi­gazda — nehogy a vendégek unat­­kozzanak — összeszedi minden adomázó te­­hetségét, az alatt a konyhában egyedül ma­­radt házi­asszony — ki nem győzi az elkül­­dött s oda maradt cselédeket visszavárni — boszúságtól kipirult arczczal iszonyú gyilko­lást visz véghez a szárnyas állatok között, betekintvén néha nyájas képpel a vendégko­­szorúhoz. Nagy sürgés-forgás után végre elkészül az uzsonna, a­mi bízvást felér két ebéddel. A háziasszonynak figyelemmel kell lenni, hogy a Tinka nem szereti a kávét, Minka pedig a

Next