Bereg, 1893. (20. évfolyam, 1-54. szám)

1893-11-19 / 48. szám

48. szám. — XIX. évfolyam. Megjelenik minden vasárnap. Beregszász, 1893. november 19. BEREG TÁRSADALMI ÉS MEGYEI ÉRDEKŰ HETI LAP umiLumuiuuuiu, i­umii/UluiiiiiLuiLii umumii iwaiuu ? uluvuui liuiluuuli­ dó a­ua/jimoaui uuiuouLmuuii iiiv/u.tluo iyualuimd ELŐFIZETÉSI ÁRA: Egész évre 4 frt, félévre 2 frt, negyedévre 1 frt. — Egyes szám 10 kr. Nyilttér sora 20 kr. — Hirdetési bélyegdij 30 kr. ........ Hirdetések árszabály szerint jutányosan számíttatnak. —— Felelős szerkesztő : KÓRÓDY ZOLTÁN. SZERKESZTŐSÉG: Beregszászban Nam­ény­ utcza 452. sz. KIADÓHIVATAL: Beregszász Namény­ utcza 50­. szám, hol az előfizetés, hirdetés és nyílttéri dijak fizetendők. ------- Hirdetések készpénzfizetés mellett küzöltetnek. ------­ Jókai, Beregszász, nov. 18. Egy ember, a ki az Istentől lett küldve, hogy a magyar nemzetnek nagy napjaiban prófétája, sötét napjaiban pedig vigaszta­lója, vezércsillaga legyen. Jókai Mór, a magyar nemzet bálvá­nyozott írója, ki tollával ötven éven át dicsőséget szerzett hazájának, az elfogult külföld előtt pedig a magyar irodalom és a magyar műveltségnek tiszteletet tudott hódítani. Jókai Mór költői géniuszában legta­lálóbb kifejezésre jutott e nemzetnek min­den tulajdonsága. Az ő művei beszélnek a magyar nemzet szabadságszeretetéről, lo­vagiasságáról, hősiesen megvívott küzdel­meiről, a sötét elnyomatás korszakáról és a nemzet­ újabb feltámadásáról. — Az ő műveiben hű tükrét találjuk a magyar nép szokásainak, sajátságainak ; a magyar kö­zéposztály és a főnemesség se jutott még mesteribb kifejezésre, mint az Istentől való költő írásaiban, melyek egy lángész és egy bámulatosan mély érzésű szív harmo­nikus működésében valósággal csodálatra indítanak. Jókai külföldön milliókat szerzett volna tollával. — És nálunk e szellemóriás, ki­nek művei egy nagy könyvtárt töltenek be, könyvei pedig a királyi palotától kezdve a szegény nép kunyhójáig el vannak ter­jedve, bizony nem dúskál földi javakban. De ő meg van és meg lehet elégedve sorsával. — Az apostol hivatása várt reá itten; a nemzet hódolata és szeretete — a költői siker e legdrágább babér-koszo­rúja — jutott osztályrészül fényes pályá­jának. A Jókai-jubileum egy ország ünnepe lesz. Egy hálás nemzet fogja megkoszo­rúzni azt a főt, melyben a költői gondo­latok egész légiója szüremlett meg s indult hóditó hadjáratra. Nem borulunk le előtte, hogy imád­juk, mert a nagy költő is ember; de meg­hódolunk magas szellemének, mert Isten kegyelméből ő a magyar írók királya és a királyokat hódolat illeti meg. Beregvármegye — hisszük — nem ma­rad hátra az ünneplésben. — A jubileumi ünnep rendezéséről majd beszélhetünk még; most csak ama óhajtásunknak adunk ki­fejezést, hogy a költő összes műveinek jubileumi kiadására úgy Beregvármegye törvényhatósága és a két város, mint az összes társaskörök és kaszinók fizessenek elő kétszáz forinttal. Ez a kétszáz forint nem lesz áldozat a törvényhatóságtól, sem a két város ta­nácsától. — Erkölcsi kötelességünk ezt fel­ajánlani mindnyájunknak. — A társaskörök és kaszinók könyvtára*­*, colig ezáltal oly ér­tékes munkához jutnak, melynek hiányozni egy nyilvános könyvtárból sem szabad. — Ez összeg egy része a több példányban is meglévő Jókai-munkáknak eladási árából lesz fedezve; a többit fedezni fogja azon társasösszejövetel, felolvasó estély, vagy matinéé jövedelme, melyet a jubileum nap­ján a kaszinók belépő díjak mellett ren­dezni fognak. Ez a mi indítványunk, melyhez hisz­­szük, hogy hozzájárulnak az érintett tes­tületek. Jókai Mór félszázados jubileuma a nemzet ünnepe, a nemzet örömünnepe elől pedig Bereg vármegye sem zárkózhatik el. Most pedig itt közöljük a Jókai-jubi­leum nagy bizottságának hozzánk bekül­dött felhívását, melynek megszívlelésére ol­vasóinkat felkérjük.* * * Országszerte tudva van, hogy a nemzet koszorús írója Jókai Mór, ötven éves írói pályá­jának öröm­ünnepét készül megülni. Ez ünnep országos lesz és nemzeti, és mint egy illatos bokréta lesz oda tűzve a közelgő 1894. esztendő homlokára, mert ez év januárius 6-ika lesz a napja. És mind amaz ünneplésnek, melyet a működő bizottság e napra tervez, úgyszólván édes és értékes magva lesz az a maradandó emlék, melynek érdekében e sorokkal fordu­lunk Jókai Mór tisztelőihez, mely elnevezés alá méltán foglalható a nemzet szine-java, rang-, rend- és osztálybeli különbség nélkül. Egy gondolat kapta meg legjobban mind az elméket, a­melyek ez ünnep előkészítésében részt vettek, a gondolat: országos ünnepet ülve emléket is adni e napról és benne egyszersmind kettős értelmű jutamat, az ünneplendőnek az ő saját alkotásai révén. Megáldott fejére két ágból fonni koszorút: egy ágból, a mely disziti, és egyből, mely védi és óvja. Egy ág az erkölcsi disz, egy ág az anyagi jutalom s a kettő ölelkezvén a költő homlokán, hirdesse nemzete háláját s az ő dicső­ségét egyben. Állana pedig ez emlék összes eddig megirt és ez ünnep lezárásáig megírandó munkáinak nem­zeti diszkiadásából. Az egész Jókai, a­mit az ő szelleme ötven év alatt létrehozott, együtt mint inpozáns képe egy nagy pályának, szemünk elé állítva ez óriás, e korszakos munkaerő, ez írói hatalmasság, e fenomenális pályafutás, mint a költőnek dicsősége és jutalma. Maradandó becsű emlék legyen az, a melylyel mi a jubileum napját az irodalom históriájába beiktatjuk. Örök időkre szólló, beszédes mű, a mely a költőről és az ő géniuszát megbecsülő nemzetről több dicsőséget fog hirdetni jövendő századoknak, mint bármennyi lelkes üdvözlő beszéd, ékes, virágos, ünnepi teszt. Úgy óhaj­tanák, hogy ezúttal az összeg, a melyeit vármegyék, Borongás. — Költemény prózában. — — A »Bereg« eredeti tárczája. — I. Csúnya, ködös idők járnak esténkint. — Lomha szürke köd ereszkedik a tájra, melyből alig-alig látszanak a kietlen utczán haladók kör­vonalai. Homályosan derengenek az utczai lámpa­lángok, a gyönge mellnek szinte elviselhetetlen­nek látszik a nyommasztó levegő. A kedélyre is nagy befolyással van az ilyen idő. Eljutünk vele a melancholia magaslatára. — A hangulatot magával ragadja az ősz poézise. Mikor a tartott mezők felett, a hulló lombsátorok között keresztül fut az őszi szél eszünkbe jut a tavasz, virágok hullása, levél her­­vadása; eszünkbe hozza ez a virágok nyílását le­vél fakadását . . . Ugy­e édes, úgy volt ? ! Jöjj ide az ágyam elé én édes jó testvérem, tedd rá a kezed hom­lokomra. Látod, már nem olyan forró. Oh, ott, már nem fáj. Hanem itt a szívem, ez még sa­jog egy kicsit. Ugy­e igaz?! Bizony csak úgy volt! Ta­vasz volt, kikelet. Virág a mezőn, dal az er­dőn, fényárban úszott a világ, hármat dédelgette a fűszálat, gyönge fuvalom lengette a rózsa bimbóit, napsugár hevite, pille legyezgette. Bizony csak az volt! A szív tele remén­­­­nyel, fél­szenderrel, vágygyal. Nem utólérhetlen ábránd, nem mesés álom hevité: nem vágyott valósulhatlan, erős, rikító színekkel festett jövő iránt. Csendes hét­­köznapiság keretén belül kívánt maradni, ott hitte fellelni boldogságát. Igen, úgy volt édes, te tudod ... de régen . . . Ne húzd félre a függönyt. Nem akarok én a külvilág borongásából mit sem látni. Tudom úgy is! Ősz van! Csúnya boron­­gós, fénytelen ősz. Temetés tart reggeltől estig. Tépett szirom temeti a virágot, sárga levél a fa­kadó rügyet, szél sivitása a madárdalt, köd a napsugárt, dér a harmatot, gyönge fuvalom el­halt, pille himpora elhullt. Látod ott a porondon azt a sárga levelet?! El-el kapja a szél, felkapja a magasba, megtánczoltatja a levegőben, azután földre csapja, belehömpölygeti a sárba . . . Olyan az én életem is. Szél játékának bo­­csájtott levélke, melyre ki sem gondol s melyre jár, salak tapad . . . Szatyi. Reménytelenül. — Rajz. — A leányos, virágillatos szoba már homályba borult. Kora őszi est borongó árnya száll le a vidékre és enyészetesen hangzik be az utczáról a kocsirobaj, a járókelők tompa zsibongáshoz hasonló moraja. Adél eljön az ablaktól s vékony fehér ujjaival végigsimitja egy párszor homlokát, mintha valami fájó, rossz, nehéz gondolatot sze­retne onnan elűzni. . Talán úgy is van. A szép, sugár leány ezen a félszürkületbe vesző alkonyon olyan elhagyatottnak, olyan bol­dogtalannak érzi magát ... De mikor nem? Lelkében egy eltépett húr meg-megtérő dalla­mához hasonlóan felsír egy régi emlék, mely nem hagyja nyugodni. Emlék ? — Ábránd! Egy soha nem valósulható ködös álom, de mely mégis úgy megfájdítja, megsajogtatja a szivét. Lehajtja világosszőke fürtöktől árnyalt Gretchenszerű fejét és úgy elgondolkozik, elté­­­pelődik, úgy szeretne ettől az álomtól szaba­dulni, de nem tud ... Két hosszú éve múlt már, hogy lelkébe lopta magát és semmi sem tudja azt onnan kiűzni. Egyedül van, ráér gondolkozni. Hogy is volt csak?... Életvidám, kacsagó, mosolygó gyermek volt, a kurta ruhából alig kinőve, midőn megismer­kedett vele . . . Egy házban laktak ; először csak a lépcsőn és kapu alatt találkoztak, később megismerkedett atyjával és el-ellátogatott hoz­zájuk. Őt figyelembe sem­ vette, de hogy is? II.

Next