Bereg, 1895. (22. évfolyam, 1-52. szám)
1895-01-06 / 1. szám
1. szám. — XXI. évfolyam. BÉRE , Beregszász, 1895. január 6. csak be a Múzsák szent berkeibe, mint én, az azon berkeknek állandó, hivatott lakója egyáltalában nem lehet. De éppen ezen érzetnél fogva nagy örömömre s vigasztalásomra szolgál, ha te és a többi hivatott embere a tollnak, biztató gyámolításotokat kilátásba helyezitek. Ha ti, a toll és munka emberei, kik a közügyekért lelkesedni is tudtok, ígért támogatásotokat valóban meg is adjátok nekem, akkor biztat a remény, hogy nehéz feladatomnak csekély erőmmel is képes leszek eleget tenni- s programmomat, mely nem más, mint önzetlenül, legjobb tudásom, erőm és képességem szerint helyesen szolgálni a közügyet, meg fogom közelíthetni. Ezt kérem és várom tőletek. Fogadd meleg baráti érzelemtől sugárzó soraidért legszívélyesebb köszönetemet! És most leveled záró allegóriáját folytatva : — El a gályát a parttól! Föl a lobogókat! Kedvező szél dagaszsza kis lapunk hajójának vitorláit!.. Beregszász, 1895. január 4. Janka Sándor: Bereg’vármegye Néptanítóihoz!* Tisztelt Kartársak! Kedves Barátaim! Mikor a nemzeti közélet a szabadelvű fejlődés és a maradás nagy kérdése között vajúdik; mikor a nemzet zömén az az általános elkedvetlenedés, levertség és szorongás kezd uralkodóvá lenni, mely az emberi organismusban a betegségnek csalhatatlan előjele, akkor azoknak, kik az eszmék világában élve, megőrizték lelkök érintetlenségét, megőrizték hitükét az elvek igazságában, kötelességük kezet fogni s apostolaivá lenni azoknak az igéknek, melyeknek megtestesülése nemzetük megváltását képezi. Mintegyszáz évvel ezelőtt hasonlíthatlanul súlyosabb életviszonyok között volt nemzetünk, mint ma. Most csak nagy társadalmi betegségek, vajúdások teszik aggasztóvá életét, de akkor az általános érzéketlenség, a csaknem végsőnek mondható egyetemes elgyengülés csukta le hoszszú, életjel nélkül való álomra bágyadt szempilláit. Ellenségeink ujjongó örömmel gyülekeztek a tetszhalott nemzet gyászos koporsója körül, alig várva a pillanatot, melyben reá boríthatják a szemfedőt. Hűtlen gyermekei távol idegenben,érdektelenséggel fogadták halálhírét, kevés hű magzata kétségbeesve tördelte kezét élettelen álma fölött. És akik fölébresztették azt a tetszhalott alvó nemzetet, nem az államférfiak, nem a politikusok, de azok a szegény álmodozó költők és írók, azok a nyomorral küzdő tanárok és tanítók voltak, kiket amazok lenéztek, megvetettek. A nemzet ez egyszerű napszámosai voltak azok, kik megteremtették azt a negyed századott, mely megváltotta, újjá szülte ezt a nemzetet, kik megalkották azt a történetet, melynél fényesebbet nagy Hunyadyak vitéz kardja, az igazságos Mátyás lángelméjű diplomátiája óta még senki sem jegyzett be nemzeti történetünk lapjaira. Honszerző Árpád karddal szerezte, őseink véres harczok árán tartották meg ezt a tejjel-mézzel folyó kánaánt. Apáink a szellem fegyvereivel az írói tollal, a közművelődés eszközeivel teremtették meg a trsai Magyarországot, mi sem védhetjük meg mással, mint a tudománnyal, a nemzeti géniusz által ihletett magyar kultúrával. A nemzeti kultúra kohója, fegyvergyára pedig az iskola. A mi haladásunk jelvénye nem lehet más, mint a könyv és az írótól. Fájdalommal látom, hogy hűtlenek kezdünk lenni apáink szent hagyományihoz; fájdalommal látom, hogy még ma is jobban bízik nemzetünk fegyvereiben, államférfiai politikai ügyességében, mint a magyar kultúra megváltó hatalmában. A magyar sajtó csaknem kizárólag a politika szolgálatában áll. Íróink, költőink szavát alig hallja meg valaki. Művészeink egy nagy része előtt ismeretlen a nemzeti géniusz. Tudományosságunk idegen emlőn nőtt fel s nem tud megszólalni azon a hangon, amelyet e hazában megértenének. Kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a magyar társadalom egyeteme ma is másodrangú tényezőnek tekinti, alárendelt jelentőségűnek tartja a közoktatásügyet, és ami ennél is megdöbbentőbb, oly ósdi irány. Ajánljuk e meleg hangú, lelkes felhívást vármegyénk tanítói karának becses figyelmébe. Szerkezetok erősbödését is szemlélnünk kell, melyeknek vallását e korszak elején mindenki szégyennek, a nemzet elleni bűnnek tekintette volna. Aggódva látjuk, mint nő azoknak a száma, akik igyekeznek minél későbben gyújtani meg a lámpát, csakhogy annál későbben virradjon meg. S miért van mindez ?.. . Azért, mert hiányzik nálunk a nemzeti közoktatásnak az a szervezete, mely előkészítené a talajt a szabadelvű haladáshoz, a nemzeti erő megizmosodásához, az általános jóléthez és a boldoguláshoz. Meggyőződéssé vált lelkemben a hit, hogy ha mi, a magyar kultúra hű napszámosai az iskola falain kívül egyesülünk, a reánk váró közös, nagy munkában, nemcsak hazafias kötelességet teljesítünk, hanem segítünk védőgátat is emelni a magyar nemzeti kultúra temploma körül, melynek falait annyiféle törekvés hullámai csapdossák. Ez a meggyőződés adta kezembe a tollat, hogy a közös nagy munkához való egyesülésre Benneteket felhívjalak. Ez a meggyőződés bírt reá, hogy képességeim parányiságának mély érzete ellenére is elfogadjam vármegyei közéletünk legrégibb, legkipróbáltabb orgánumának, a „Beregnek“ segédszerkesztőségét. Egyik tere lesz ez a lap annak a közös munkának, melyet az iskola falain kívül a magyar nemzeti közművelődés érdekében soha nem lankadó ügyszeretettel folytatnunk kell. És ez oknál fogva türelmesek leszünk ítéleteinkben, tárgyilagosak nézeteink megalkotásában. Nem hisszük, hogy mi vagyunk az igazság egyedüli letéteményesei, csupán azt tudjuk, hogy jogunk van nekünk is törekedni az igazság után. Lesznek elveink, melyeket hirdetünk és védelmezünk, de hiányozni fognak dogmáink- s az ezekkel karöltve járó türelmetlenség. Eszmecserét akarunk mi és nem disputát. Kik velünk nem lesznek egy véleményen, azokat nem legyőzni, de meggyőzni lesz legfőbb törekvésünk. A ki Közületek ily feltételekkel mellénk áll, a ki Körületek hazánk e határszéli vármegyéjében segít nekünk hordani a magyar nemzeti kultúra impozáns épületéhez az alapköveket, a ki Küszületek elsőnek nyújtja felénk kezét, azé legyen a hála és a dicsőség! Azon alkalomból, hogy e lap segédszerkesztőségét elvállaltam, szükségesnek tartottam Hozzátok e néhány szót intézni, nem azért, hogy ezzel a programmadást affektáljam, hanem azért, hogy kinyilatkoztassam, mikép e lap , hasábjain parányi erőmhöz képest lelkem minden erejével, szívem minden dobbanásával küzdeni fogok azért a nemzeti közoktatásért, mely itt e haza földjén egy nagy, művelt, szabad nemzetet fog teremteni; hogy erőtlen szavaimmal Benneteket is buzdítsalak velünk együtt küzdeni azért a nagy eszményért, mely napkeleti csillagként vezérelt bennünket az iskola falai közé, mely panasz és csüggedés nélkül tart meg bennünket pályánkon a mindennapi élet annyi nehézmegpróbáltatásai között is. Éljen s munkáljon telketekben: az egységes, müvelt magyar nemzeti állam eszménye! Beregszászban, 1895. évi január hó 3-án. Rhédei János. AWVW,' .v - V -V V -V X \V'V: XVVXVVVX -V V V X-'Av.V "V -V X. X V v.ww HUMOR. Karakán ideák. (Melyekkel a válságos helyzetek gordiusi csomóját ki lehetne göbözni.) A mióta a tajkonczoktól körül övezett Japán szigete, ez a felkelő nap sugarainak kedvencz kelet-ázsiai fő-fő fészke, a kalárisos Korea miatt Khina ellen hadra forrtyant, s mióta Jokohama és Tokió fővárosok népárjai a Mikádó első miniszterének, Itó grófnak, a fő-fő hadfurbancsnak, a Csunkák átalakitójának, ezen cselekedetért »zsivó«-t üvöltenek és bömbölőnek, azóta a tágas Khina határainak sövény körfalain belől. Konfuczius tanának hívei kondástalan malaczok módjára nagy ricsajt csapva, összekavarodva czéltalanul száguldanak a birodalom sáros és földjavítószeres fapiaczain szerteszét, — mert hát abban a birodalomban is éppen úgy, mint Beregszászban, a fapiaczok sehol nincsenek kikövezve. A pávatollas mandarinok részint a Gobi sivatagba liszteltek be, — részint pedig Tabet fensíkjain apprehendálnak isteneikre, mivel háborúba engedték őket kavartatni, — és a mellett mértéktelen mértékkel isszák a rhebarbarát, és az olasz bort. A czélcsap pekkingi, — nankingi és sanghai-i »Kulik« e nagy városokat odahagyva, mindnyájan, — részint Mandsu országba s a Himalája rengetegeibe, részint pedig a Hoangó, Janczekiang és Szikiang folyók lecsapolt lapos ártereibe csenték be magukat, és inkább testükkel és vérükkel a jaguárokat és krokodilusokat táplálják, semhogy hazájukat, a»mennyei birodalmat«, és császárjukat, az »ég fiát« csatában védelmezgessék. A Mandsu tábor minden oldalon elpüföltetett és eltesteltetett, a Japánok vezére „Csip— Rúg—Lök—Döf“ tábornok „Far-To—Czo—Ki“ khinai mandarin tábornok hadseregét Lingjang mellett széjjel trancsiroztatta, — a tengeri hadak főadmirálját „Csúf—Ul—El—Csip—Csáp— Ul—Ták“ tábornokot pedig, mivel a tengeri hajóhadat nem jól tanította meg úszni, —s úgy az egész tengeri hadsereg vizbefult, — otthon emberbőrétől megfosztották, — és megtalálták nyúzni. „Kocz—Czin —Csunk—,Csak“-Khinai császár pedig, miután a Jakucsokat, Tunguzokat és Csucskokat hiába hívta segítségül, az elpáholtatás miatt annyira neki keseredett, hogy magának útravaló tarisznyát rakatott és kedves felesége, a Kolmuk származású „Csin—Gi—Lin— Gi—Deli-Begye—Reng“ úrhölgy kíséretében, — csuhát öltve, — elvándorolt keringő barátnak Bessarábiába. Most már a Japán dúlás oly nagy, hogy Szent György napjára az egész Khina népessége ki lesz seperve, és kétszázmillió ember volt birtokán kétezermillió hektár búzatermő föld marad ugarban, és megdudvásodott felülete esdve vágyik oly uj népességre, a mely majd hátát vas ekével tüzetesen felbarázdálhassa; — a Japánok pedig zsákmányterhelten nyugodalmasan hazacsónakáznak, és otthon továbbra is gyöngyöt halásznak, nemkülönben tajtékpipát csinálnak, amint azt eddig is tették. Karakánságom ezt a történelmi körülményt pazar szerencsének tartja a magyarra nézve, mert hiszen itt nálunk Dácziában és Romániában a múlt évben hozott istentelen és átkos paragrafusok lendületbe vétele, előbb-utóbb kiirthatná az igazakból a lelkiismeretet és akkor az ördögök az országban annyira elszaporodnának, hogy azoknak elűzésére elegendő kénkövet a kontinens összes czikória és csokoládé gyárai sem volnának képesek termelni. Tehát ennek meggátlására nézve az lenne a legjobb alkalom, hogy innen tüstént kivándorolnánk és visszattulnánk Ázsiába, — mégpedig minthogy a Hunok, a mi őseink, a Khinai határ mellett születtek, oda, — az éppen most megembertelenedett Khinának irtózatos térfogattal biró területeire. Mai időben különösen könnyen, kényelmesen, rövid idő alatt és olcsón el lehetne gőzkocsizni és hajókázni a tetthelyre, nem kellene bivalyok hátán a Kaspitó partmellékein végig ügetni és nem kellene, mint az ős Hunoknak kellett, harmincz esztendeig bőrköczében az uj hazába átkutyagolni és töméntelen bocskort elnyitni. Hiszen milyen könnyen átrepült Amerikába, az ő uj hazájába Becsületben gazdag Izidor a tornai árendás, miután egy jó csomó adóságát az itthon maradt hitelezőknek újévi ajándékba itt hagyta. No meg azután ott Khinában jutna mindenkinek oly nagy belső telek, hogy az ablaka alatti virágos kertje két mérföld területű lehetne, a külsőségeket pedig nem öt-számra, de mérföldszámra osztogathatnák ki, és a falusi gazdák oly gazdagok lehetnének, hogy tejhordó szamaraiknak még uzsonnára is rezedát kaszáltathatnának. No ott azután az egytől-egyig gazdaggá vált adófizető polgárok nem elégedetlenkednének, amiből kifolyólag egymástól nem idegenkednének, és tágas portájukba, és tagjaikba reczipiálhatnának nemcsak emberek hitét , hanem mindenféle titkon és rejtve nősző, változatos színben pompázó, virágcsoportozatok illatát is s a hon haza egyes kérdéseit pedig, a melyek felett a diétán itten, ebben a szutykos Pannóniában évekig vitatkoznak, ott egy nap alatt, már a villásfzüstökig el tudnák intézni. Nem lenne e ez hát azután igazi boldogság! ? Bárki mit mond is tehát, de a válságos helyzetek csombókját legis-legkönnyebben lehetne a Khinába való kitilulás által megoldani, ezt hiszi és vallja Karakanka.