Bereg, 1895. (22. évfolyam, 1-52. szám)

1895-01-06 / 1. szám

1. szám. — XXI. évfolyam. BÉR­E , Beregszász, 1895. január 6. csak be a Múzsák szent berkeibe, mint én, az azon berkeknek állandó, hivatott lakója egyál­talában nem lehet. De éppen ezen érzetnél fogva nagy örö­mömre s vigasztalásomra szolgál, ha te és a többi hivatott embere a tollnak, biztató gyámo­­lításotokat kilátásba helyezitek. Ha ti, a toll és munka emberei, kik a köz­ügyekért lelkesedni is tudtok, ígért támogatá­sotokat valóban meg is adjátok nekem, akkor biztat a remény, hogy nehéz feladatomnak cse­kély erőmmel is képes leszek eleget tenni- s programmomat, mely nem más, mint önzetlenül, legjobb tudásom, erőm és képességem szerint helyesen szolgálni a közügyet, meg fogom kö­zelíthetni. Ezt kérem és várom tőletek. Fogadd meleg baráti érzelemtől sugárzó soraidért legszívélyesebb köszönetemet! És most leveled záró allegóriáját foly­tatva : — El a gályát a parttól! Föl a lobogókat! Kedvező szél dagaszsza kis lapunk hajójának vitorláit!.. Beregszász, 1895. január 4. Janka Sándor: Bereg’vármeg­ye Néptanítóihoz!* Tisztelt Kartársak! Kedves Barátaim! Mikor a nemzeti közélet a szabadelvű fej­lődés és a maradás nagy kérdése között vajúdik; mikor a nemzet zömén az az általános elkedvet­­lenedés, levertség és szorongás kezd uralkodóvá lenni, mely az emberi organismusban a beteg­ségnek csalhatatlan előjele, akkor azoknak, kik az eszmék világában élve, megőrizték lelkök érintetlenségét, megőrizték hitükét az elvek igaz­ságában, kötelességük kezet fogni s apostolaivá lenni azoknak az igéknek, melyeknek megteste­sülése nemzetük megváltását képezi. Mintegy­­száz évvel ezelőtt hasonlíthatlanul súlyosabb életviszonyok között volt nemzetünk, mint ma. Most csak nagy társadalmi betegségek, vajúdások teszik aggasztóvá életét, de akkor az általános érzéketlenség, a csaknem végsőnek mondható egyetemes elgyengülés csukta le hosz­­szú, életjel nélkül való álomra bá­gyadt szem­pilláit. Ellenségeink ujjongó örömmel gyülekez­tek a tetszhalott nemzet gyászos koporsója kö­rül, alig várva a pillanatot, melyben reá borít­hatják a szemfedőt. Hűtlen gyermekei távol idegenben,­­érdektelenséggel fogadták halálhírét, kevés hű magzata kétségbeesve tördelte kezét élettelen álma fölött. És a­kik fölébresztették azt a tetszhalott alvó nemzetet, nem az államférfiak, nem a poli­tikusok, de azok a szegény álmodozó költők és írók, azok a nyomorral küzdő tanárok és taní­tók voltak, kiket amazok lenéztek, megvetettek. A nemzet ez egyszerű napszámosai voltak azok, kik megteremtették azt a negyed száza­dott, mely megváltotta, újjá szülte ezt a nem­zetet, kik megalkották azt a történetet, melynél fényesebbet nagy Hunyadyak vitéz kardja, az igazságos Mátyás lángelméjű­ diplomátiája óta még senki sem jegy­zett be nemzeti történetünk lapjaira. Honszerző Árpád karddal szerezte, őse­ink véres harczok árán tartották meg ezt a tej­­jel-mézzel folyó kánaánt. Apáink a szellem fegyvereivel az írói tollal, a közművelődés eszközeivel teremtették meg a trsai Magyarországot, mi sem védhetjük meg mással, mint a tudománnyal, a nemzeti géniusz által ihletett magyar kultúrával. A nemzeti kultúra kohója, fegyvergyára pedig az iskola. A mi haladásunk jelvénye nem lehet más, mint a könyv és az írótól­. Fájdalommal látom, hogy hűtlenek kez­dünk lenni apáink szent hagyományihoz; fájda­lommal látom, hogy még ma is jobban bízik nemzetünk fegyvereiben, államférfiai politikai ügyességében, mint a magyar kultúra megváltó hatalmában. A magyar sajtó csaknem kizárólag a po­litika szolgálatában áll. Íróink, költőink szavát alig hallja meg valaki. Művészeink egy nagy része előtt ismeretlen a nemzeti géniusz. Tudo­mányosságunk idegen emlőn nőtt fel s nem tud megszólalni azon a hangon, a­melyet e hazá­ban megértenének. Kénytelenek vagyunk elis­merni, hogy a magyar társadalom egyeteme ma is másodrangú tényezőnek tekinti, aláren­delt jelentőségűnek tartja a közoktatásügyet, és a­mi ennél is megdöbbentőbb, oly ósdi irány­. Ajánljuk e meleg hangú, lelkes felhívást várme­gyénk tanítói karának becses figyelmébe. Szerke­zetok erősbödését is szemlélnünk kell, melyek­nek vallását e korszak elején mindenki szé­gyennek, a nemzet elleni bűnnek tekintette volna. Aggódva látjuk, mint nő azoknak a száma, a­kik igyekeznek minél későbben gyújtani meg a lámpát, csakhogy annál későbben virrad­jon meg. S miért van mindez ?.. . Azért, mert hiány­zik nálunk a nemzeti közoktatásnak az a szer­vezete, mely előkészítené a talajt a szabadelvű haladáshoz, a nemzeti erő megizmosodásához, az általános jóléthez és a boldoguláshoz. Meggyőződéssé vált lelkemben a hit, hogy ha mi, a magyar kultúra hű napszámosai az iskola falain kívül egyesülünk, a reánk váró közös, nagy munkában, nemcsak hazafias köte­lességet teljesítünk, hanem segítünk védő­gátat is emelni a magyar nemzeti kultúra temploma körül, melynek falait annyiféle törekvés hullá­mai csapdossák. Ez a meggyőződés adta kezembe a tollat, hogy a közös nagy munkához való egyesülésre Benneteket felhívjalak. Ez a meggyőződés bírt reá, hogy képességeim parányiságának mély ér­zete ellenére is elfogadjam vármegyei közéle­tünk legrégibb, legkipróbáltabb orgánumának, a „Beregnek“ segéd­szerkesztőségét. Egyik tere lesz ez a lap annak a közös munkának, melyet az iskola falain kívül a ma­gyar nemzeti közművelődés érdekében soha nem lankadó ügyszeretettel folytatnunk kell. És ez oknál fogva türelmesek leszünk íté­leteinkben, tárgyilagosak nézeteink megalkotá­sában. Nem hisszük, hogy mi vagyunk az igazság egyedüli letéteményesei, csupán azt tudjuk, hogy jogunk van nekünk is törekedni az igazság után. Lesznek elveink, melyeket hir­detünk és védelmezünk, de hiányozni fognak dogmáink- s az ezekkel karöltve járó türelmet­lenség. Eszmecserét akarunk mi és nem dispu­tát. Kik velünk nem lesznek egy véleményen, azokat nem legyőzni, de meggyőzni lesz leg­főbb törekvésünk. A ki Közületek ily feltételekkel mellénk áll, a ki Körü­letek hazánk e határszéli vármegyéjé­ben segít nekünk hordani a magyar nemzeti kultúra impozáns épületéhez az alapköveket, a ki Küszületek elsőnek nyújtja felénk kezét, azé legyen a hála és a dicsőség! Azon alkalomból, hogy e lap segéd­szer­kesztőségét elvállaltam, szükségesnek tartottam Hozzátok e néhány szót intézni, nem azért, hogy ezzel a programmadást affektáljam, hanem azért, hogy kinyilatkoztassam, mikép e lap , hasábjain parányi erőmhöz képest lelkem minden ere­jével, szívem minden dobbanásával küzdeni fo­gok azért a nemzeti közoktatásért, mely itt e haza földjén egy nagy, művelt, szabad nemze­tet fog teremteni; hogy erőtlen szavaimmal Benneteket is buzdítsalak velünk együtt küzdeni azért a nagy eszményért, mely napkeleti csil­lagként vezérelt bennünket az iskola falai közé, mely panasz és csüggedés nélkül tart meg ben­nünket pályánkon a mindennapi élet annyi nehéz­­megpróbáltatásai között is. Éljen s munkáljon telketekben: az egységes, müvelt magyar nemzeti állam eszménye! Beregszászban, 1895. évi január hó 3-án. Rhédei János. AWVW,' .v - V -V V -V X \V'V: XVVXVVVX -V V V X-'Av.V "V -V X. X V v.ww HUMOR. Karakán ideák. (Melyekkel a válságos helyzetek gordiusi csomóját ki lehetne göbözni.) A mióta a tajkonczoktól körül övezett Japán szigete, ez a felkelő nap sugarainak ked­­vencz kelet-ázsiai fő-fő fészke, a kalárisos Ko­rea miatt Khina ellen hadra forrtyant, s mióta Jokohama és Tokió fővárosok népárjai a Mi­­kádó első miniszterének, Itó grófnak, a fő-fő hadfurbancsnak, a Csunkák átalakitójának, ezen cselekedetért »zsiv­ó«-t üvöltenek és bömbölő­­nek, azóta a tágas Khina határainak sövény körfalain belől. Konfuczius tanának hívei kon­­dástalan malaczok módjára nagy ricsajt csapva, összekavarodva czéltalanul száguldanak a biro­dalom sáros és földjavítószeres fapiaczain szer­teszét, — mert hát abban a birodalomban is éppen úgy, mint Beregszászban, a fapiaczok sehol nincsenek kikövezve. A pávatollas mandarinok részint a Gobi sivatagba liszteltek be, — részint pedig Tabet fensíkjain apprehendálnak isteneikre, mivel há­borúba engedték őket kavartatni, — és a mellett mértéktelen mértékkel isszák a rhebarbarát, és az olasz bort. A czélcsap pekkingi, — nankingi és sang­­hai-i »Kulik« e nagy városokat odahagyva, mind­nyájan, — részint Mandsu országba s a Himalája rengetegeibe, részint pedig a Hoangó, Janczeki­­ang és Szikiang folyók lecsapolt lapos ártereibe csenték be magukat, és inkább testükkel és vérükkel a jaguárokat és krokodilusokat táplál­ják,­­ semhogy hazájukat, a­»mennyei birodal­mat«, és császárjukat, az »ég fiát« csatában védelmezgessék. A Mandsu tábor minden oldalon elpüföl­­tetett és eltesteltetett, a Japánok vezére „Csip— Rúg—Lök—Döf“ tábornok „Far-To—Czo—Ki“ khinai mandarin tábornok hadseregét Lingjang mellett széjjel trancsiroztatta, — a tengeri ha­dak főadmirálját „Csúf—Ul—El—Csip—Csáp— Ul—Ták“ tábornokot pedig, mivel a tengeri hajóhadat nem jól tanította meg úszni, —­s úgy az egész tengeri hadsereg vizbefult, — otthon emberbőrétől megfosztották, — és megtalálták nyúzni. „Kocz—Czin —Csunk—,Csak“-Khinai császár pedig, miután a Jakucsokat, Tunguzokat és Csucskokat hiába hívta segítségül, az elpáhol­­tatás miatt annyira neki keseredett, hogy magá­nak útravaló tarisznyát rakatott és kedves fele­sége, a Kolmuk származású „Csin—Gi—Lin— Gi—Deli-Begye—Reng“ úrhölgy kíséretében, — csuhát öltve, — elvándorolt keringő barátnak Bessarábiába. Most már a Japán dúlás oly nagy, hogy Szent György napjára az egész Khina népes­sége ki lesz seperve, és kétszázmillió ember volt birtokán kétezermillió hektár búzatermő föld marad ugarban, és megdudvásodott felü­lete esdve vágyik oly uj népességre, a mely majd hátát vas ekével tüzetesen felbarázdálhassa; — a Japáno­k pedig zsákmányterhelten nyugo­dalmasan haza­csónakáznak, és otthon továbbra is gyöngyöt halásznak, nemkülönben tajtékpi­pát csinálnak,­­ amint azt eddig is tették. Karakánságom ezt a történelmi körülményt pazar szerencsének tartja a magyarra nézve, mert hiszen itt nálunk Dácziában és Romániá­ban a múlt évben hozott istentelen és átkos pa­ragrafusok lendületbe vétele, előbb-utóbb ki­irthatná az igazakból a lelkiismeretet és akkor az ördögök az országban annyira elszaporod­nának, hogy azoknak elűzésére elegendő kén­követ a kontinens összes czikória és csokoládé gyárai sem volnának képesek termelni. Tehát ennek meggátlására nézve az lenne a legjobb alkalom, hogy innen tüstént kivándo­rolnánk és visszat­tulnánk Ázsiába, — még­pe­dig minthogy a Hunok, a mi őseink, a Khinai határ mellett születtek, oda, —­ az éppen most megembertelenedett Khinának irtózatos térfo­gattal biró területeire. Mai időben különösen könnyen, kényel­mesen, rövid idő alatt és­ olcsón el lehetne gőzkocsizni és hajókázni a tetthelyre, nem kel­lene bivalyok hátán a Kaspitó partmellékein végig ügetni és nem kellene, mint az ős Hu­noknak kellett, harmincz esztendeig bőrköczé­­ben az uj hazába át­kutyagolni és töméntelen bocskort elnyitni. Hiszen­ milyen könnyen átrepült Ameri­kába, az ő uj hazájába Becsületben gazdag Izidor a tornai árendás, miután egy jó csomó adósá­gát az itthon maradt hitelezőknek újévi aján­dékba itt hagyta. No meg azután­ ott Khinában jutna min­denkinek oly nagy belső telek, hogy az ablaka alatti virágos kertje két mérföld területű lehetne,­­ a külsőségeket pedig nem öt-számra, de mér­föld­számra osztogathatnák ki, és a falusi gaz­dák oly gazdagok lehetnének, hogy tejhordó szamaraiknak még uzsonnára is rezedát kaszál­­tathatnának. No ott azután az egytől-egyig gazdaggá vált adófizető polgárok nem elégedetlenkedné­nek, a­miből kifolyólag egymástól nem idegen­kednének, és tágas portájukba, és tagjaikba reczipiálhatnának nemcsak emberek hitét , ha­nem mindenféle titkon és rejtve nősző, változa­tos színben pompázó, virágcsoportozatok illatát is s a hon­ haza egyes kérdéseit pedig, a melyek felett a diétán itten, ebben a szutykos Pannó­niában évekig vitatkoznak, ott egy nap alatt, már a villásfzüstökig el tudnák intézni. Nem lenne e ez hát azután igazi boldog­­ság! ? Bárki mit mond is tehát,­ de a válságos helyzetek csombókját legis-legkönnyebben le­hetne a Khinába való kitilulás által megoldani, ezt hiszi és vallja Karakanka.

Next