Bereg, 1897. (24. évfolyam, 1-52. szám)

1897-02-14 / 7. szám

7. szám.XXIII. évfolyam. Megjelenik minden vasárnap. Beregszász, 1897. február 14. E tti T3 tti pi­­ Li­bri­gi U­BEREGVÁRMEGYE, A BERVÁRMEGYEI MAGYAK KÖZI E L Ö F U E T E S I AHA: Egész évre 4 fr­t, félévre 2 frt, negyedévre 1 frt. — Egyes szám 10 kr­. Nyilttér sora 20 kr. — Hirdetési bélyegdij 30 kr. ■■ — Hirdetések árszabály szerint jutányosan számíttatnak. ------­Felelős szerkesztő : Segédszerkesztő : JANKA SÁNDOR, KRÉMER ISTVÁN. Főmunkatárs: KÖNYE NÁNDOR. SZERKESZTŐSÉG: Beregszászban Fürdő-utcza 720. sz. KIADÓHIVATAL: Beregszász Namény-utcza 503. szám, hol az előfizetés hirdetés és nyílttéri dijak fizetendők. -------Hirdetések készpénzfizetés mellett közöltetnek. -------­ TÁRSADALMI ÉS­ MEGYEI ÉRDEKÜ­LETI LAP „ „A helyes kultúrpolitika.“ Beregszász, 1897. február. 12. A magyar állameszme teljes megvaló­sulásának és diadalának kérdése, a­mióta az­ alkotmánynak rendi sánczai ledőltek, nemcsak a magyar politika vezérférfiainak, de minden művelt magyar hazafinak gon­dolkozása tárgyát képezte. Az évtizedek alatt lefolyt küzdelm­ek noha a magyar "fajnak tetemes" hódítást eredményeztek, de az erőszakos a­ssimila­­tió, mely múlt kormányaink előtt egyedül üdvözítő eszköznek látszott, csupán kétes eredményeket szült s az óriási áldozatok nem tudják biztosítani a szerzett hódítá­sokat. Kultur­politikánk élén jelenleg azon­ban oly férfiú áll, kinek éles elméje a messze jövőbe tekint. Melléje oly gárda csoportosul, melynek tanácsával a honszer­zők vérével birtokba és tulajdonba vett föld nemzetiségeinek nem megtörésével, de édesgetve testvéries egységbe olvasztásá­val nyújt kilátást arra, hogy­ a magyar sem miként nemzet, sem miként önálló faj a földszinéről, Európának e Kánaánjá­ról — jöjjenek bár világot megrázó viha­rok — el nem tűnik. A napokban jelent meg „Beregi“ * álnevű szerzőtől „11 helyes kultur­poli­­tika“ czímű röpirat. Hogy mi a szerző neve, az mellékes, *de a röpirat tartalma oly egyénre vall,a­ki rendkívül mély és éleslátású elméjét a­ nemzeti művelődés megvalósításának szolgálatára szentelte. * Tudomásunk szerint Halász Ferencz. Szerk. A röpirat behatóan foglalkozik Bek­­sics Gusztáv: „A nemzeti politika prog­­rammja Erdélyben és „a Székelyföldön“ és Somogyi (álnév) „Nemzeti kultúrpolitikánk“ czímű röpiratokkal. Mindkettő a magyar állam-eszme meg­valósításának lelkes­­bajnoka s tárgya iránt ébredt ihletségtől áthatva a történelemből és tapasztalatokból merített magas színvo­nalon álló tudással keresi az országos és nemzeti kérdés megoldásának módját. A módozatok azonban, bár mind a kettő átkosnak ítéli az erőszakos hódítást, egymástól igen eltérő.­­ Ezeket veti egybe Beregi. Az összehasonlítás pedig­­ világosan láthatóvá teszi, hogy Somogyi a nemzetisé­gek által szűk térre elszigetelt magyar szigeteket teszi a magyar faj­hódítás ki­induló pontjaivá, mi által a be nem vallott, de tényleg működő erőszakos eszközökhöz nyúl. Beksics ellenben szerencsésebb módot lel, midőn a magyar faj erősítését tűzi ki feladatul az Alföld és Székelység hatalmas magyar medenczéjének erősítésében. Ott kell emelni a magyarság kulturá­lis vezér szerepét, hol óriási megjelenésé­vel tömegénél fogva gátjait természetsze­rűleg áttöri s a két egymástól elválasztott medencze feltarthatatlanul ömlik egymás felé, megalkotva egymáshoz az áthidalást. Ezt véli Beregi helyesnek. Somogyi a feltészelés híve, szerinte hamarább czélra vezető, ha azon pontok­ból, melyeken a népáradat természetes útja vezet keresztül, választó vonalat húzunk a nemzetiségek felgyűlt tömegei között: a felső vidéki és déli oláhság között, továbbá a déli határszéleken. " S ha valóban volnának olyan meden­­czéink, melyeket a Somogyi által kijelölt vonalon áthidalhatnánk a magyar meden­­czék kulturális támogatása által létrehoz­ható természetes áthidalással, úgy Beregi és Beksics sem idegenkednének az eszmé­től, de ennek hijjával Somogyi terve is közel van az erőszakos magyarosításhoz. Beregi védelmébe veszi Beksicset So­mogyinak azon félreértésen alapuló vád­jával szemben, mintha Beksics a magyar nyelvszigetek védelmét nem tartaná elég fontosnak. Beksics­­és Beregi is vallja ezt a mű­velődési politika czéljának, de „most már a nemzeti politika actióját a magyarság megerősítésére is rá akarják­ terelni.“ E kettőt véli Beregi párhuzamosan a kultur­politika vezérelvének. Ezek után röviden, de alaposan bírá­latot mond a jelenlegi kultuszminiszter tevékenységén, kultúrpolitikai irányán és helyesléssel szemléli, hogy a nagy szellemű államférfiú a legnagyobb áldozatokkal és ily békés, de áldásos és a jövőre kiható intézkedések által törekszik megszilárdí­tani a nemzeti kultúra hódításait. A röpirat végső sorai a parasztszoczi­­alismusnak a nemzeti kultúra által nyúj­tandó orvoslásával foglalkozik. És pedig helyesen. Itt kell keresni valóban a reme­­diumot, mely az ügynek a­ dologtalanság- A „BEREG“ TÁRCZÁJA. Ábránd. Méh cseng az akkord végső her­gzetében S már elpihentek a m­­vészkezek Még él az ihlet a dalnok szivében De kobzán a húr már alig rezeg ... Ah, és a rezgés bús, ábrándos ének : Mása a dal Chopin „impromtu“-jének. Dalnoki az Istent, a hazát, szerelmet Zengd egyre szépen, a mint zengheted; Habár a gond vak mélységekbe kerget, Hordd az egek közt könnyű lelkedet.“ Az embereknek emberekért­ élve Fátyolt vess,­­ember, sorsod éjjelére ! Hallgass, Múzsám, mert nincs, mi enyhet adna, Szivem sebére drága balzsamot S bár Tomiban egy uj Siráz fakadna, Számomra rózsa nem virulna ott. Öntü­zem éget s minden unszolásban Számomra csak kin és vad pusztulás van. A szép tavaszban enyészet csirája, Ifjú szivemben pusztuló remény. Reám borul a feledésnek árnya A végenyészet zordon éjjelén . . . Bús lelkem addig kétség közt lebeg Egy romba döntött szép világ felett. ____ Máthé Miklós. A fekete szemüveg és a vörös keztyük. Irta: AIGNER FERENCZ. Egy nő, a­ki állandóan fekete szemüveget és vörös atlasz kertjüket hord, érdekes jelenség, kivált ha még az a nő fiatal és szép is. . Az ember, ha ilyen alakot lát a társada­lomban szerepelni, első­sorban is különösnek­­ tartja. Kékesi Sarolta, vagyonos leány­­volt és bár az a szemüveg és keztyü, rejtély volt min­denki előtt, versenyeztek a kezéért. Azok, a­kik X. városnak állandó lakói voltak, emlékeztek még arra az időre, a­mikor Sarolta szemeit és kezeit a szemüveg és keztyü­ nem borította. Ezek aztán eléggé magasztalták szép szemeit s finom kezeit. Tehát ahoz kétség nem fért, hogy Sarolta nagyon szép leány Férje Kertészfi Emil, mikor megkérte a kezét, csak annyit kérdezett tőle: — Sarolta! én önnek még nem láttam a szemeit s a kezeit se láttam a keztjük nélkül és mégis nőül veszem önt, ha ön azt mon­dja nekem, hogy azok a szemek és kezek szépek. — Legyen nyugodt, barátom, a szemeim nagyon szépek és a kezeim finomak. — Felesé Sarolta komolyan. — Ez elég nekem s én megkérem még ma a­ kezét, Sarolta! — Ha szeret, én nem mondok ellene, s idővel talán én is fogom önt szeretni !-így történt aztán, hogy Kertészti nőül vette Saroltát anélkül, hogy annak a szép szemé­ben gyönyörködött volna. . . . Nézzük most a szemüveg és a keztyü történetét, Sarolta nagyon szerette a mulatságokat. Mindenütt ott lehetett ezt az érdekes asszonyt látni s a­mint szenvedéllyel keringőzött a bálokban, az ember­ nem győzte eléggé cso­dálni azt a magas karcsú nőt hullámos, kedves mozdulataival. De az a fekete szemüveg és vörös keztyű oly rejtélyes színben tüntette fel ezt a szép asszonyt, hogy a­kit meg is bűvölt elegáns megjelenésével és kecses lényével, némileg félt tőle. Sokan már a férjét kérdezték a rejtély felől, de az vállait húzogatva kitért a felele­tek elől. Egy fényes bálban Várkonyi Oszkár hu­szárszázadossal tánczolt Sarolta sokáig és egész szenvedéllyel, úgy, hogy­ a­mint a táncz véget ért, mindketten kifáradva a mellék­teremben elhelyezett pálmák alatt foglaltak helyet. — Egyedül­ vagyunk itt ? — Kérdé Sarolta és óvatosan maga körül tekintett. — Legyen nyugodt, nem követett ide senki. ■ — Oszkár! — szólt most Sarolta, — med­dig fog Ön még engemet kínozni ezzel a szem­üveggel és vörös keztyűvel? — Miért intézi ön hozzám ezt a kérdést, mikor m­ár jól tudja, hogy én nem mentem fel Önt a szemüveg és keztjük viselésétől? — És ön még azt mondja, hogy forrón szeret engemet! Valóban csodálatos az ön sze­relme! — mondá gúnyosan a szép nő.­­ „Igen, én­ szeretetről beszélek, mert imádom Önt, Sarolta! Elég gyáva vagyok, hogy annak az érzelemnek a történtek után­ nem tu­­dok ellent állatni. Pedig nekem nem lenne szabad Önt szeretnem! — Tudja, hogy én a gyáva férfit megvetem "!

Next