Bereg, 1897. (24. évfolyam, 1-52. szám)
1897-02-14 / 7. szám
7. szám.XXIII. évfolyam. Megjelenik minden vasárnap. Beregszász, 1897. február 14. E tti T3 tti pi Librigi UBEREGVÁRMEGYE, A BERVÁRMEGYEI MAGYAK KÖZI E L Ö F U E T E S I AHA: Egész évre 4 frt, félévre 2 frt, negyedévre 1 frt. — Egyes szám 10 kr. Nyilttér sora 20 kr. — Hirdetési bélyegdij 30 kr. ■■ — Hirdetések árszabály szerint jutányosan számíttatnak. ------Felelős szerkesztő : Segédszerkesztő : JANKA SÁNDOR, KRÉMER ISTVÁN. Főmunkatárs: KÖNYE NÁNDOR. SZERKESZTŐSÉG: Beregszászban Fürdő-utcza 720. sz. KIADÓHIVATAL: Beregszász Namény-utcza 503. szám, hol az előfizetés hirdetés és nyílttéri dijak fizetendők. -------Hirdetések készpénzfizetés mellett közöltetnek. ------- TÁRSADALMI ÉS MEGYEI ÉRDEKÜLETI LAP „ „A helyes kultúrpolitika.“ Beregszász, 1897. február. 12. A magyar állameszme teljes megvalósulásának és diadalának kérdése, amióta az alkotmánynak rendi sánczai ledőltek, nemcsak a magyar politika vezérférfiainak, de minden művelt magyar hazafinak gondolkozása tárgyát képezte. Az évtizedek alatt lefolyt küzdelmek noha a magyar "fajnak tetemes" hódítást eredményeztek, de az erőszakos assimilatió, mely múlt kormányaink előtt egyedül üdvözítő eszköznek látszott, csupán kétes eredményeket szült s az óriási áldozatok nem tudják biztosítani a szerzett hódításokat. Kulturpolitikánk élén jelenleg azonban oly férfiú áll, kinek éles elméje a messze jövőbe tekint. Melléje oly gárda csoportosul, melynek tanácsával a honszerzők vérével birtokba és tulajdonba vett föld nemzetiségeinek nem megtörésével, de édesgetve testvéries egységbe olvasztásával nyújt kilátást arra, hogy a magyar sem miként nemzet, sem miként önálló faj a földszinéről, Európának e Kánaánjáról — jöjjenek bár világot megrázó viharok — el nem tűnik. A napokban jelent meg „Beregi“ * álnevű szerzőtől „11 helyes kulturpolitika“ czímű röpirat. Hogy mi a szerző neve, az mellékes, *de a röpirat tartalma oly egyénre vall,aki rendkívül mély és éleslátású elméjét a nemzeti művelődés megvalósításának szolgálatára szentelte. * Tudomásunk szerint Halász Ferencz. Szerk. A röpirat behatóan foglalkozik Beksics Gusztáv: „A nemzeti politika programmja Erdélyben és „a Székelyföldön“ és Somogyi (álnév) „Nemzeti kultúrpolitikánk“ czímű röpiratokkal. Mindkettő a magyar állam-eszme megvalósításának lelkesbajnoka s tárgya iránt ébredt ihletségtől áthatva a történelemből és tapasztalatokból merített magas színvonalon álló tudással keresi az országos és nemzeti kérdés megoldásának módját. A módozatok azonban, bár mind a kettő átkosnak ítéli az erőszakos hódítást, egymástól igen eltérő. Ezeket veti egybe Beregi. Az összehasonlítás pedig világosan láthatóvá teszi, hogy Somogyi a nemzetiségek által szűk térre elszigetelt magyar szigeteket teszi a magyar fajhódítás kiinduló pontjaivá, mi által a be nem vallott, de tényleg működő erőszakos eszközökhöz nyúl. Beksics ellenben szerencsésebb módot lel, midőn a magyar faj erősítését tűzi ki feladatul az Alföld és Székelység hatalmas magyar medenczéjének erősítésében. Ott kell emelni a magyarság kulturális vezér szerepét, hol óriási megjelenésével tömegénél fogva gátjait természetszerűleg áttöri s a két egymástól elválasztott medencze feltarthatatlanul ömlik egymás felé, megalkotva egymáshoz az áthidalást. Ezt véli Beregi helyesnek. Somogyi a feltészelés híve, szerinte hamarább czélra vezető, ha azon pontokból, melyeken a népáradat természetes útja vezet keresztül, választó vonalat húzunk a nemzetiségek felgyűlt tömegei között: a felső vidéki és déli oláhság között, továbbá a déli határszéleken. " S ha valóban volnának olyan medenczéink, melyeket a Somogyi által kijelölt vonalon áthidalhatnánk a magyar medenczék kulturális támogatása által létrehozható természetes áthidalással, úgy Beregi és Beksics sem idegenkednének az eszmétől, de ennek hijjával Somogyi terve is közel van az erőszakos magyarosításhoz. Beregi védelmébe veszi Beksicset Somogyinak azon félreértésen alapuló vádjával szemben, mintha Beksics a magyar nyelvszigetek védelmét nem tartaná elég fontosnak. Beksicsés Beregi is vallja ezt a művelődési politika czéljának, de „most már a nemzeti politika actióját a magyarság megerősítésére is rá akarják terelni.“ E kettőt véli Beregi párhuzamosan a kulturpolitika vezérelvének. Ezek után röviden, de alaposan bírálatot mond a jelenlegi kultuszminiszter tevékenységén, kultúrpolitikai irányán és helyesléssel szemléli, hogy a nagy szellemű államférfiú a legnagyobb áldozatokkal és ily békés, de áldásos és a jövőre kiható intézkedések által törekszik megszilárdítani a nemzeti kultúra hódításait. A röpirat végső sorai a parasztszoczialismusnak a nemzeti kultúra által nyújtandó orvoslásával foglalkozik. És pedig helyesen. Itt kell keresni valóban a remediumot, mely az ügynek a dologtalanság- A „BEREG“ TÁRCZÁJA. Ábránd. Méh cseng az akkord végső hergzetében S már elpihentek a mvészkezek Még él az ihlet a dalnok szivében De kobzán a húr már alig rezeg ... Ah, és a rezgés bús, ábrándos ének : Mása a dal Chopin „impromtu“-jének. Dalnoki az Istent, a hazát, szerelmet Zengd egyre szépen, a mint zengheted; Habár a gond vak mélységekbe kerget, Hordd az egek közt könnyű lelkedet.“ Az embereknek emberekért élve Fátyolt vess,ember, sorsod éjjelére ! Hallgass, Múzsám, mert nincs, mi enyhet adna, Szivem sebére drága balzsamot S bár Tomiban egy uj Siráz fakadna, Számomra rózsa nem virulna ott. Öntüzem éget s minden unszolásban Számomra csak kin és vad pusztulás van. A szép tavaszban enyészet csirája, Ifjú szivemben pusztuló remény. Reám borul a feledésnek árnya A végenyészet zordon éjjelén . . . Bús lelkem addig kétség közt lebeg Egy romba döntött szép világ felett. ____ Máthé Miklós. A fekete szemüveg és a vörös keztyük. Irta: AIGNER FERENCZ. Egy nő, aki állandóan fekete szemüveget és vörös atlasz kertjüket hord, érdekes jelenség, kivált ha még az a nő fiatal és szép is. . Az ember, ha ilyen alakot lát a társadalomban szerepelni, elsősorban is különösnek tartja. Kékesi Sarolta, vagyonos leányvolt és bár az a szemüveg és keztyü, rejtély volt mindenki előtt, versenyeztek a kezéért. Azok, akik X. városnak állandó lakói voltak, emlékeztek még arra az időre, amikor Sarolta szemeit és kezeit a szemüveg és keztyü nem borította. Ezek aztán eléggé magasztalták szép szemeit s finom kezeit. Tehát ahoz kétség nem fért, hogy Sarolta nagyon szép leány Férje Kertészfi Emil, mikor megkérte a kezét, csak annyit kérdezett tőle: — Sarolta! én önnek még nem láttam a szemeit s a kezeit se láttam a keztjük nélkül és mégis nőül veszem önt, ha ön azt mondja nekem, hogy azok a szemek és kezek szépek. — Legyen nyugodt, barátom, a szemeim nagyon szépek és a kezeim finomak. — Felesé Sarolta komolyan. — Ez elég nekem s én megkérem még ma a kezét, Sarolta! — Ha szeret, én nem mondok ellene, s idővel talán én is fogom önt szeretni !-így történt aztán, hogy Kertészti nőül vette Saroltát anélkül, hogy annak a szép szemében gyönyörködött volna. . . . Nézzük most a szemüveg és a keztyü történetét, Sarolta nagyon szerette a mulatságokat. Mindenütt ott lehetett ezt az érdekes asszonyt látni s amint szenvedéllyel keringőzött a bálokban, az ember nem győzte eléggé csodálni azt a magas karcsú nőt hullámos, kedves mozdulataival. De az a fekete szemüveg és vörös keztyű oly rejtélyes színben tüntette fel ezt a szép asszonyt, hogy akit meg is bűvölt elegáns megjelenésével és kecses lényével, némileg félt tőle. Sokan már a férjét kérdezték a rejtély felől, de az vállait húzogatva kitért a feleletek elől. Egy fényes bálban Várkonyi Oszkár huszárszázadossal tánczolt Sarolta sokáig és egész szenvedéllyel, úgy, hogy amint a táncz véget ért, mindketten kifáradva a mellékteremben elhelyezett pálmák alatt foglaltak helyet. — Egyedül vagyunk itt ? — Kérdé Sarolta és óvatosan maga körül tekintett. — Legyen nyugodt, nem követett ide senki. ■ — Oszkár! — szólt most Sarolta, — meddig fog Ön még engemet kínozni ezzel a szemüveggel és vörös keztyűvel? — Miért intézi ön hozzám ezt a kérdést, mikor már jól tudja, hogy én nem mentem fel Önt a szemüveg és keztjük viselésétől? — És ön még azt mondja, hogy forrón szeret engemet! Valóban csodálatos az ön szerelme! — mondá gúnyosan a szép nő. „Igen, én szeretetről beszélek, mert imádom Önt, Sarolta! Elég gyáva vagyok, hogy annak az érzelemnek a történtek után nem tudok ellent állatni. Pedig nekem nem lenne szabad Önt szeretnem! — Tudja, hogy én a gyáva férfit megvetem "!