Görög katholikus szemle, 1913. július-december (14. évfolyam, 27-51. szám)
1913-07-06 / 27. szám
Ungvár, 1913. julius 6. 27. szám. Tizennegyedik évfolyam. EGYHÁZI, TANÜGYI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Szerkesztőségi iroda: Cingvár, (vár). Főszerkesztő: Kaminszky Géza. Előfizetési árak: Kiadóhivatal:„Unio Könyvnyomda Részvény-Társaság" Ungvár(vár). Felelős szerkesztő: Duliskovich Elek. Egész évre ............................................................................. 8 kor. Fél évre................................................................................... 4 kor. A lap elfogadása előfizetésre kötelez.. Kiadótulajdonos: Negyed évre...................................................... 2 kor — Hirdetési és előfizetési dijak a kiadóhivatal címére küldendők. — Az „Unió Könyvnyomda Részvény-Társaság”. Egyes szám ára 16 fillér. Hitoktatók, hittanárok. A hitoktatók helyzete a mi egyházmegyénket is érdekli nemcsak abból a szempontból, hogy az állami és felekezeti elemi iskolák hitoktatása nem állt eddig azon a nívón, amelyen állania kelletett volna, hanem azért is, mert a nagyobb helyek hitoktatása a javadalmazás csekélysége miatt úgyszólván minden évben más kezekbe jut, ami nem előnye sem a hitoktatóknak sem az iskoláknak. Mielőtt e kérdéshez a magunk részéről hozzászólanánk, leközöljük az Egyházi Közlönynek erre vonatkozó, figyelemre méltó cikkét. Sokan vagyunk az Urnák felszentelt szolgái, akik a legtöbb időnket lefoglaló munkásságunkat nézve nem tudnák hirtelenében megmondani, mik vagyunk voltaképen ? Egyik püspök urunk mondotta magáról, hogy ő az egyházmegyéjének utazó ügynöke; vannak köztünk sokan földbirtokosok és földesurak, szolgabirák, amolyan keleti fajta közigazgatással; vannak köztünk boltosok, bankosok és vendéglősök, írnokok, ügyvédek, tanfelügyelők, újságírók, gyógyító fürdőorvosok és képviselők. Még sokféle vegyes foglalkozásban vagyunk és bárcsak tudnánk annyira belekapcsolódni az élet ezerféle irányába, hogy mindenkinek mindene lehetnénk, hogy mindeneket megnyerhetnénk Krisztusnak. De minél jobban sürgölődünk, forgolódunk Márta dolgaiban, annál bensőbben kell éreznünk a Máriához intézett isteni szavak igazságát: egy a szükséges. »Boldogok, akik hallják az Isten igéjét s azt megtartják«. Ezek pedig elsősorban a hitoktatók. Akik velünk együtt a felszentelésig folyton hallották, tanulták az Isten igéjét s azután az lett életfeladatukká, hogy megtartsák és megtartassák, nemzedékről-nemzedékre átszármaztassák az Isten igéjét. Más gondjuk, más feladatuk, más életcéljuk nincsen. Lovakkal, cseléddel nem vesződnek, földet nem művelnek, házadót nem fizetnek, vendégséget nem rendeznek, nagy urakkal nem barátkoznak, költséges kedvteléseik nincsenek. Hónapos szobában, albérletben laknak, hatodrangú étkező fehérterítékes különszobájában ebédelnek, lehetőleg napi egy koronáért a többi kisemberekkel együtt, mikor már a delet rég elharangozták. Tíz hónapon át minden reggel ugyanazon időben, ugyanazon utón látni őket az utcán, mint a többi írógéphez vagy a hivatalhoz, műhelyhez kötött modern gályarabot. Sohase kérdezem tőle, ha vele találkozom, mit csinál mindig, mert félek, hogy sértésnek, gúnynak találja venni. Úgy is tudom, hogy hatkor felkel, hétkor misézik, nyolctól egyig tanít mindennap immár tíz vagy húsz éve, délután előkészül a másnapi órákra, elvégzi a breviáriumot, elolvassa az újságját s örül, ha kimerült tüdejét esetleg kiszellőztetheti egy kis sétával. Tegyünk számítást. Szentmise, elmélkedés egy óra, öt óra tanítás, eddig tehát hat óra, előkészület a következő napra, mondjuk legkevesebb egy óra, breviárium egy óra, összesen nyolc óra. Vagyis a leglustább, legkönnyelműbb hitoktató is dolgozik naponta nyolc órai, nagy részben erős szellemi s egyúttal erős testi munkát. Rendkívüli kirándulásképen sok egész délután gyóntatni segít legkülönbözőbb intézetekben. Ha édesmindnyájan legalább annyit dolgoznánk naponta a lelkek üdvén, mint átlagosan egy hitoktató ! Szándékosan nem emelem ki a buzgók buzgalmát, mert azt a felfogást szeretném közmeggyőződéssé tenni, hogy ha valaki semmi mást nem cselekszik, csak egyszerűen megteszi a kötelességét mint hitoktató, Isten és ember előtt tiszteletreméltó, nagy dolgot művel. Mert a foglalkozása szerint kizárólagosan az Istennek szolgája, s a végzett munkája szerint Istennek érdemes szolgája. Ugyanígy a hittanár is. Látszatra talán kevesebb dolga van, de megnehezíti feladatát, hogy valóságos ezermesternek kell lennie. A hittudomány tárgyköre oly széles terjedelmű lett, hogy szinte nem győzik a sok szakágazatot külön névvel jelölni, a hittanárnak a diákjai előtt az egész keresztény világnézetet kell képviselnie, illetőleg készen kell lennie arra, hogy bárhonnan jövő ellenséges áramlattal szemben megőrizze növendékei hitét, erkölcsi felfogásának tisztaságát. Kezdve a legelemibb bibliai és kátos ismeretek közlésétől, a vallásos gondolkodás legmélyebb bölcseleti megalapozásáig gyors alkalmazkodásra, éles ítéletre, baráti megértésre, készséges jóindulatra van szüksége a hittanárnak, hacsak valamelyes eredményt óhajt elérni. De ne vitatkozzunk Zebedeus két fia módjára, melyikünk jut Krisztus jobbjára; mindenesetre akkor leszünk igazságosak, ha meleg szeretettel és igaz elismeréssel kísérjük, támogatjuk, jutalmazzuk hitoktatóink és hittanáraink munkáját. Magunkat, saját hivatásunkat becsüljük meg vele, hisz mi is annyit érünk, amennyire az evangéliumot sikerül hirdetnünk, szóval, szándékkal, tollal vagy cselekedettel. Elméletben még elismerjük a hittanítással foglalkozók fárasztó munkája érdemét, de gyakorlatban már nem annyira. Sőt több helyen a hitoktatói s hittanári állást tisztán átmeneti foglalkozásnak nézik, szinte zokon veszik, ha a tíz-tizenötéves hittanár nem kér plébániát. Pedig a hitoktatók és hittanárok, éppen a vérbeliek, az igazi céhbeliek, nem szívesen mennek plébániára. Más dolog is az, értelmes fiú- vagy leányseregnek lelkiismeretes szaktudással, atyai gyengéd szeretettel nap-nap után Krisztus felséges tanait hirdetni, magasabb, emelkedettebb légkörben mozogni s más dolog, hogy is mondjam, faluhelyen gazdálkodni. A megyés püspök iránt való engedelmességen belül eltér ez a plébániától való hazódozás. A kényelemnek nincs benne döntő szerepe, bár tagadhatatlanul nagy zsarnok a megszokás. Lehet valakinek az a szempontja, hogy csizmában nyakig sárban nem akar járni, mert félcipőhöz és aszfalthoz szokott; nem akar a tanítója, gazdasszonya társaságával megelégedni, mert másminő szellemi környezetben élt. Ám ezek a szempontok nem sokat számítanak, ha az egyházkormányzat érdekei mást parancsolnának. Az a kérdés, a vallástanítás célját mi szolgálja jobban, az-e, ha egy tanintézetben folyton ül meg új hitoktató, hittanár működik, vagy ha az illető állandó alkalmazást nyer végleges jelleggel ? Minden alaki képzettség fölött szükséges ugyan, hogy a hitoktató lelkülete apostoli, tiszta lángú szeretettel égő legyen. Apostoli lelkülettel sok mindent lehet pótolni, de a lelkület hiányát nem pótolja semmi elmélet, sem ügyes mesterkedés. Aki nem Krisztus országát és az ő igazságát hirdeti elsősorban, annak nincs keresnivalója az iskolában. Non amasti, occidisti. Nem lehet hasznát venni, mert a béres csak béres s az iskolába pásztor kell, aki életét adja juhaiért. De ha megvan valakiben a lelkűlét s ez a lelkűlét alapos hitoktatói szakképzettséggel s évek során át gyűjtött nagy tapasztalattal párosul, mégis csak több eredményt kell a több erőnek termelnie. Tulajdonképen az tehát a kérdés, hogy a legjava erőket inkább a plébánosi ténykedés számára foglaljuk-e le, vagy hagyjunk belőlük a hitoktatás számára is? Nem óhajtom eldönteni, a papi ténykedések közül melyik a legfontosabb, mindegyikre szükség van, de épen a tanítói és tanári világi pálya az újabb időben oly rohamos emelkedést mutat tudományos színvonal és anyagi javadalmazás tekintetében, hogy a vallástan képviselőjének ugyancsak embernek kell lenni a gáton, ha a tantestületben fenn akarja tartani azt a kitüntető helyet, amelyet eddigelé a tantárgya révén elfoglalt. Szükségünk van minél több olyan hitoktatóra és hittanárra, aki a hittanítást élethivatásnak tekinti, mert csak a szakszerűséggel lehet az intézetek tantestülete, szülők, fölöttes hatóságok előtt tekintéllyel fellépni. Ha pedig pedagógiai szempontból kívánatos, hogy hivatásos vallástanítók legyenek, akkor módot kell arra nyújtani, hogy a rendes anyagi és erkölcsi megbecsülésben nekik is részük legyen. Aki nem való hitoktatónak, csak menjen Isten hírével akárhova, aki más állást kíván, kapja meg, de aki hitoktató vagy hittanár akar lenni élete végéig és annak való, hadd legyen az egész a nyugdíjazásáig, mert a hitoktatás legalább is van olyan fontos, mint bármelyik a végleges papi állások közül. Ne élcelődjünk, én nem látok benne semmi lehetetlenséget, hogy egy hitoktató vagy hittanár ne csak tiszteletbeli kanonok lehessen az élete alkonyán, hanem valóságos is, úgy mint más, hogy a hitoktatónak is lehessen a szolgálati évei arányában, olyan anyagi ellátása, mint annak az osztálytársának, aki más pályán talán sokkal kevesebb fáradsággal jutott nagyon kedvező anyagi helyzethez. Most csak a hittanárok fizetésrendezését akarom felemlíteni. Mennyi gyülésezés, mennyi kérelem, mennyi sóhaj, mennyi levertség, mennyi meddő biztatás fűződik ez egyetlen kérdéshez !