Görög katholikus szemle, 1918. július-december (19. évfolyam, 27-51. szám)

1918-07-07 / 27. szám

1918. július hó 7. GÖRÖG KATHOLIKUS SZEMLE Sajnálattal vette tudomásul a gyűlés, hogy az oszták hódító hatalom a lengyelek kezére játszik, a gör. kath. papokat nem is engedik a hívekhez pasztö­rizálás végett, az egész h­olmi kerületet megtöltik soviniszta lengyel hivatalnokokkal, tanítókkal, stb. Kéri a h­olmi kérdés végleges rendezését s az egész terület átengedését a független ukrán köztársaságnak, mely a vallásszabadság proklamálásával megakadályozza az unió megsemmisítését s biztosítja annak virágzó fejlődését. EGYHÁZI HÍREK. Lelkészi kinevezések. Papp Antal püspök ur­a­ méltósága Panczner Kálmán urmezői lelkészt kine­vezte Rónaszékre i. h. lelkészül. Födeles Cyrill róna­széki lelkészt Urmezőre h. lelkészül. Orosz Gyula kaszómezői lelkészt kinevezte Terebesfejérpatakra h. lelkészül. A hajdudorogi egyházmegye autonómiai kép­viselői. Az új egyházmegyében az autonómiai kép­viselői szavazatok már beérkeztek. Egyházi képviselő Melles Emil budapesti apátp­ébános lett 94 szavazattal, a Marchies Romulusz nagykárolyi főesperes parochus 21 szavazatával szemben. E szavazás aránya egyben bizonyítéka az oláhság behódolásának a kisebbséget képező magyar görög katholikusokkal, egyben az egy­házmegye szellemével szemben. Világi képviselők lettek: Andor Gyula ny. képviselőházi elnöki tanácsos, Dr. Sereghy Mihály kúriai bíró és Ferencz Ágoston fővárosi tanácsos. Alapítvány: Bodházy Karácsonyi Béla föld­­birtokos, budapesti lakos egyszázegyezer koronás ala­pítványt tett, egy Marosvásárhelyen alapítandó gör. kath. magyar fiúgyermek otthon céljaira, azzal a kikötéssel, hogy az otthonba felveendő gyermekek részben tudo­mányos pályára, részben pedig ipari képzettségre neveltessenek és az intézet kebelében a görög katholi­­kus egyház magyar istentiszteletét megszokva és meg­szerezve annak az életben is terjesztői s előmozdítói legyenek, alapító meggyőződése szerint a gör. katholikus magyar egyház leginkább hivatott arra, hogy nemzeti­ségi vidékeken a magyarságnak tért hódítson és a valllásos érzületet is istápolja. Az alapítványt hajdú­dorogi székeskáptalan elfogadta, az alapítólevelet kiállí­totta és az mostan kormányhatósági jóváhagyás alatt áll. Elhunyt hittudós. A jelenkori hittudósok egyik egkiválóbbika, a jezsuita Lehmkuhl Ágoston 88 éves korában a hollandiai Waltenburgban meghalt. A veszt­fáliai Hagenben született. Pályázat. A magas kincstár kengurasága alatt álló kaszómezői lelkészi javadalom­ra aug. 5-ig pályázat van hirdetve. nak , amerre csak tekintünk, mindenhol ott a háború­t reformáló hatása, melynek értékét lebecsülni lehetetlen-­­­ség volna.­­ Valóban egy új kor kialakulása közepette állunk,­­ miből önként következik, hogy régi állásfoglalásunkon­­ változtatni kell, hogy a haladó emberiséggel mintegy­­ természetszerű lépést tudjunk tartani. Érezzük, hogy­­ számos probléma elé állít bennünket hivatásunk, élet­­i folyásunk; tudjuk, hogy nagy munka vár ránk. S a cselekvés ideje már­is itt van. A máról-holnapra való­­ halasztásnak vége lett, tüstént hozzá kell fognunk a kor-­­ szerű, nehéz, de nemes és fölemelő érzésű munkához.­­ E munkánk egységesítő szellemét ezentúl még­­ jobban fogjuk remélni közkedvelt lapunktól a Gör. Kath.­­ Szemlétől, melynek oly magaslatra való emelkedését, mint aminőre Boksay János lelkész az utóbbi cikkében óhajtja, azt hiszem mindannyian lelkesedéssel várjuk. Igaz, a Gör. Kath. Szemle eddig is kitűnő eszmé­ket hozott felszínre s ha teljesen őszinték akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy a baj nem is a körül forog, hanem hogy ez eszmék a múltban nagyon kevés híjával — sajnos — a pusztában hangzottak el. Elolvasta azo­kat a pap, a tanító, de — tisztelet a kivételnek — töb­bet sem törődtek velük.­ Ezentúl másként kellene fogadni az ilyen életjogos, régóta szükséges javaslatokat. Természetes, a kiviteli munkához mindenekelőtt akarat és főképen a munkások egyetértése szükséges. Ezek nélkül kár valamihez még csak fogni is. Hogy a pap és a k.­tanító, tehát az ilyen munka művelői közt megvan-e az egyetértés, arra — fájdalom — nem felelhetünk határozott „igen“-nel. Pe­dig mindkettő munkája egymásnak kiegészítője, a kettő együtt alkot összhangot s mihelyt egyik vagy másik kiszabott útirányából kibillen, végzetes diszharmónia kö­­vetkezhetik be, amit később is nehezen lehet helyre­állítani. Jaj annak a falunak, annak az épületes, egy­séges munkának, ahol a pap és a k.-tanító „rossz vi­szonyban“ vannak egymással. Áldatlan állapotok ezek, pedig óh de hány falu van ilyen ?! Holott első­sorban­­ nekik kellene „jóban lenni“. Hiszen olyan munkai élére vannak állítva, ahol mindkettő együttes erejére van szükség, ahol már egymás nem támogatása is valóságos bűn, hát még mekkora bűn lehet az esetleges fonák, azaz egymással ellenkező munkálkodás? Sajnos, ilyen­­ állapotokkal is találkozhatik az ember. De meg is látszik­­ az ilyen községen az áldatlanság nyoma, amiért csakis az illető pap, vagy k.-tanító okolható. Az igy egymás­sal meg nem férő, sőt egymás ellen intrikáló egyéneket még idejében szét kellene helyezni. (Már csak ezért is üdvös volna a k.-tanítói választás helyett a kinevezést behozni.) De ugyancsak a tapasztalat igazolja, hogy olyan helyen, ahol nemesen gondolkodó pap és k.-tanító egyetértésben munkálkodnak, ott úgyszólván a csodá­val határos sikereket tudnak elérni. Miből erednek a pap és a k.­tanító közti egyet­értés hiányai ? Sok eredő okot lehetne fölhozni, de hát lássuk csak a főbbeket. Nálunk Magyarországon még mindig kasztrendszer­­ uralkodik. Ez ősi szokásból sokan még most sem tud­nak kivetkőzni. A papság kezdet óta mindig műveltebb, jobbmódúbb volt a neki alárendelt k.-tanítóknál, akikkel­­ tekintélyen aluli dolognak tekintette volna intimebb vi­szonyba lépni. A régi „kántor“ típusnak minden tekin­­­­tetben nem valami irigylésreméltó helyzete volt a tár­sadalmi életben, úgy, hogy a papjától elszigetelő válasz­falak távol tartották őt hosszú időn át. Idővel változ­­t­­ak ugyan a viszonyok, a tanító többet tanult, intelli­­­­gensebb lett, sőt egypár évtized óta oda fejlődött ki a­­ tanítóképzés, hogy ma már bizonyos önképzés után , teljesen helytálló, hivatásához méltó és mindenki által megbecsült ember lett. A régi „kántor“ típusok lekerül­­t­­ek a szintérről s helyüket ma már derék úri emberek töltik be. S mégis gyakori a panasz: nem tudnak békés egyetértésben lenni a papjukkal. Igen, mert a pap és a k.­tanitó közti hagyomá­­­­nyos kasztrendszerű érzés apáról-fiúra szállt, úgy, hogy hatását még most is érezni lehet. Sőt már a diákoknál is föllelhető. Különösen vonatkozik ez a pap és a k.­­tanitó fiukra. Ezek aztán későbben, mikor önálló embe­­­­rek lettek, sem tudják megszokni az egymással való barátságos viszonyt. Újabban itt is javulás észlelhető, de azért az egymástól való idegenkedésnek még most­­ is ez az egyik fő oka. Baj az is, hogy úgy a lelkész, mint a tanító arány­lag igen fiatalon, minden tapasztalat nélkül kerül ki ve­zető embernek, de főképen a k.-tanítóknál kifogásol­­­­ható ez, akik ugyanis 18—20 éves korukban már ren­­­­des állást töltenek be. El lehet képzelni, hogy egy-egy ilyen fiatal ember, aki most kerül ki az iskola porából, mennyi tapasztalattal, életlogikával bír s hogy mennyire tud megfelelni hivatásának és a társadalmi szokásoknak. Az idősebb lelkész, mint a k.-tanitó közvetlen szemlé­lője és hatósági felettese, rendszerint észre is veszi e fogyatékosságokat, figyelmezteti is rájuk s épen itt a fő­baj, mert a lelkész vagy rossz figyelmeztetési módszert alkalmaz, vagy pedig a figyelmeztetett egyszerűen ma­kacs, ki még a jóakaratot is félreérti és kötekedésnek minősíti azt. Való tény az, hogy a valóban művelt emberek közt nemcsak hogy megvan az egyetértés, hanem rokonlel­­kek lévén, igazi barátokká is válnak. Az esetleges állás­beli különbségek itt nem határoznak. Esetlen és furcsa nézet volna az olyan, mely szerint a pap derék, művelt k.­tanítójával nem lehetne jó barátságban. Az intelligens úri­embernek nagyon sok tudásra, világismeretre van szüksége, ezeket az iskolában teljesen megszerezni nem lehet. Épen azért, nagyon kívánatos volna, ha a fiatal k.-tanítók rendszerint egy-egy meg­felelő, idősebb lelkész községébe kerülnének állásba, ahol a lelkész részéről további nevelésben, támogatásban ré­szesülnének. Mert be kell látnunk, hogy más az iskolai s más az életnevelés; az elsőben több az idealizmus, a másodikban maga a realizmus dominál. Végül a jó viszony hiányának egyik fő oka az is, hogy a lelkész urak egy része k.-tanítójukat hivatalos funkciója mellett harangozói teendőkre is felhasználja. Az ilyen bánásmód sérti az önérzetes k.-tanítót, csoda-e hát ha sokan az államhoz pályáznak, hol ugyan nem sokat nyernek, de a harangozói teendőktől minden­esetre megszabadulnak. Ez­által pedig egyházmegyénk több tehetséges munkaerőt veszít. Hiszen a képezdénk­­ben újabban jelesen végzett k.-tanítók javarésze már­is az állam szolgálatába állott s attól lehet tartani, hogy példáját a jövőben is követni fogják, ami végeredmény­ben mégis csak hátrány a mi közügyünkre. De az egymás meg nem értése és a megbecsülés hiánya folytán a magán- és a társadalmi életben sincs meg nálunk az az ideális helyzet a pap és a k.-tanító­k közt, ami máshol tapasztalható. A külföldtől eltekintve, a magyar alföldön is például a k.-tanítókat (róm. kat­­holikusokat) per „kántorinak nevezik, de ez a cím ott tekintélyt, elismerést jelent viselőjének, úgy hogy az il­lető megsértődnék, ha őt valaki csak tanítónak titulálná. A dolog lényegében tényleg van valami igazság, az, hogy némely k.­tanítónk intelligencia dolgában más elfoglaltsága, vagy nemtörődömsége miatt gyönge lábon áll, de hát a jóakarat esetében ezen is lehet segíteni. A pap többet tanult, tovább fejlesztette lelki világát, miért is kell, hogy több filosophiai tudása legyen, ezt pedig az által is hasznosíthatja, ha nevelő, képző ha­tással tud lenni a melléje rendelt ilyen egyénre. Utol­jára ő k.­tanítójának is lelkésze s igy már hivatásánál fogva is legjobb tudása szerint befolyásolhatja azt. No meg az elnézés is sokat határoz az ilyen kérdésekben. Hiszen tudhatjuk, hogy nem minden tanult ember egy­ben jó modorú is, sőt nagyon sok kiváló tehetségű, magas pozíciójú egyén előtt egész életében rejtélyül ma­rad a jó modor s azért mégis társadalmi, társaságbe­li ember. Vagy talán minden ember kiváló modorral bír, akiknek jó barátságát szívesen vesszük? — Hja — mondják a hamis logikusok vagy az érdekelt felek — ezekkel megtisztelő, érdemes barátságba lépni, ők urak, állásuk predisztinálja őket barátságunkra és igy tová­bb. De hát nem folytatom tovább, elég lesz, ha be­látjuk, hogy a régi kornak elharangoztak, vége van. Az új kor szellemében kell munkálkodnunk, amikor is egyesülésre, egyetértő vállvetett erőkifejlesztésre van szükségünk, mert máskép egész biztosan nem hogy megerősödnénk, hanem ennek éppen ellenkezőjét érjük el. Becsüljük meg hát egymást, éljünk egymással szeretetben lelkész, s tanítók s mindmegannyian gör. katholikusok, valljuk bár magunkat ősmagyarokna­k, vagy magyar-ruténeknek, a lényeg egy, célunk nemes- Nagyon kevesen vagyunk, vessünk hát­ véget a szét­húzó, egymást meg nem értő szégyenletes állapotoknak egyszers mindenkorra. Fogjunk össze e megújhodási korban közös célunk érdekében, hogy valóban kiér­demelhessük Isten áldását magyar hazánk elismerését ■ igaz tiszteletét! *­­ Szükségesnek találom megjegyezni, hogy e rövid • cikkem megírására nem közvetlenül önérdek­­vezetett, mert hiszen egyelőre távol is vagyok egyházmegyénk ■ területétől, a kántorságtól pedig már csak gyönge • egészségem szempontjából is távol kell tartanom magam • tehát önző törekvést senki sem vethet szememre ■ egyedül vallásunk, fajunk szeretete, gör. kath. közös ■ érdekeink azok, melyek inspirációval bíznak rám olykor e helyen való szívből jövő megszólalásomra. A viszontlátásra ! Bilik Szidor. TANÜGY. I­ lilkisz is a kántor-tanitó közti egyetértésről. A háború sok mindent elfeledtet velünk, viszont mindennél határozottan többre megtanít minket. Esz­mék, amik csak évtizedek múlva, vagy még későbben érhettek volna meg, ám napjainkban testet öltenek, élet­képesekké lesznek s az emberiség haladását hatalmas léptekkel viszik előre. Uj egyéni s világnézetek támad- * A lány megszólalt. A hangja ködszerű fátyolos volt. — Pista el akarok magától búcsúzni. Már nem lehetek a maga felesége, ahogy elhatároztuk azt diák­korunkban. Mi is lenne, ha minden ifjúkori álmunk teljesedne. A szüleim azt akarják, hogy menjek férjhez a patikushoz. Gazdag ember. Mit várok én magára, azt mondták, hisz maga úgyis meghal a háborúban. Bocsásson meg és nyugodjon bele. Na, Isten vele ! Csókoljon meg és menjen el. Nézze, a­ki Jézus, hogy néz magára onnan a képről! Mintha azt mondaná: Jértek hozzám mindnyájan, kik fáradtak és terhelve vagytok ! S a lány lassan hozzáhajolt a sápadt fiúhoz és megcsókolta a száját ... * ... Meghalt, mondta az orvos a nővérnek, elfor­dulva Maday önkéntes káplártól. A legközelebbi állo­máson le kell tenni. A nővér könnyezet. Nagyon sokat beszélt össze-vissza az édesanyjáról, meg egy lányról, de mindig mosolygott. Még most is az arcán van a mosoly. A kórházvonat lassan gördült tova a friss reggelen. Tarka rét, zöld mező integetett feléje s a töltés melletti ösvényen ünneplőbe öltözött falusiak mentek misére. Valahonnan harangszó is hallatszott. — Pünköst van — mondta a nővér. S a kórházvonatban görcsösen szorongatta kezé­ben a tarka virágokat pünkösd első napján Maday önkéntes káplár úr... B. L. 3. oldal.

Next