Görög katholikus szemle, 1918. július-december (19. évfolyam, 27-51. szám)
1918-07-07 / 27. szám
1918. július hó 7. GÖRÖG KATHOLIKUS SZEMLE Sajnálattal vette tudomásul a gyűlés, hogy az oszták hódító hatalom a lengyelek kezére játszik, a gör. kath. papokat nem is engedik a hívekhez pasztörizálás végett, az egész holmi kerületet megtöltik soviniszta lengyel hivatalnokokkal, tanítókkal, stb. Kéri a holmi kérdés végleges rendezését s az egész terület átengedését a független ukrán köztársaságnak, mely a vallásszabadság proklamálásával megakadályozza az unió megsemmisítését s biztosítja annak virágzó fejlődését. EGYHÁZI HÍREK. Lelkészi kinevezések. Papp Antal püspök ura méltósága Panczner Kálmán urmezői lelkészt kinevezte Rónaszékre i. h. lelkészül. Födeles Cyrill rónaszéki lelkészt Urmezőre h. lelkészül. Orosz Gyula kaszómezői lelkészt kinevezte Terebesfejérpatakra h. lelkészül. A hajdudorogi egyházmegye autonómiai képviselői. Az új egyházmegyében az autonómiai képviselői szavazatok már beérkeztek. Egyházi képviselő Melles Emil budapesti apátpébános lett 94 szavazattal, a Marchies Romulusz nagykárolyi főesperes parochus 21 szavazatával szemben. E szavazás aránya egyben bizonyítéka az oláhság behódolásának a kisebbséget képező magyar görög katholikusokkal, egyben az egyházmegye szellemével szemben. Világi képviselők lettek: Andor Gyula ny. képviselőházi elnöki tanácsos, Dr. Sereghy Mihály kúriai bíró és Ferencz Ágoston fővárosi tanácsos. Alapítvány: Bodházy Karácsonyi Béla földbirtokos, budapesti lakos egyszázegyezer koronás alapítványt tett, egy Marosvásárhelyen alapítandó gör. kath. magyar fiúgyermek otthon céljaira, azzal a kikötéssel, hogy az otthonba felveendő gyermekek részben tudományos pályára, részben pedig ipari képzettségre neveltessenek és az intézet kebelében a görög katholikus egyház magyar istentiszteletét megszokva és megszerezve annak az életben is terjesztői s előmozdítói legyenek, alapító meggyőződése szerint a gör. katholikus magyar egyház leginkább hivatott arra, hogy nemzetiségi vidékeken a magyarságnak tért hódítson és a valllásos érzületet is istápolja. Az alapítványt hajdúdorogi székeskáptalan elfogadta, az alapítólevelet kiállította és az mostan kormányhatósági jóváhagyás alatt áll. Elhunyt hittudós. A jelenkori hittudósok egyik egkiválóbbika, a jezsuita Lehmkuhl Ágoston 88 éves korában a hollandiai Waltenburgban meghalt. A vesztfáliai Hagenben született. Pályázat. A magas kincstár kengurasága alatt álló kaszómezői lelkészi javadalomra aug. 5-ig pályázat van hirdetve. nak , amerre csak tekintünk, mindenhol ott a háborút reformáló hatása, melynek értékét lebecsülni lehetetlen-ség volna. Valóban egy új kor kialakulása közepette állunk, miből önként következik, hogy régi állásfoglalásunkon változtatni kell, hogy a haladó emberiséggel mintegy természetszerű lépést tudjunk tartani. Érezzük, hogy számos probléma elé állít bennünket hivatásunk, életi folyásunk; tudjuk, hogy nagy munka vár ránk. S a cselekvés ideje máris itt van. A máról-holnapra való halasztásnak vége lett, tüstént hozzá kell fognunk a kor- szerű, nehéz, de nemes és fölemelő érzésű munkához. E munkánk egységesítő szellemét ezentúl még jobban fogjuk remélni közkedvelt lapunktól a Gör. Kath. Szemlétől, melynek oly magaslatra való emelkedését, mint aminőre Boksay János lelkész az utóbbi cikkében óhajtja, azt hiszem mindannyian lelkesedéssel várjuk. Igaz, a Gör. Kath. Szemle eddig is kitűnő eszméket hozott felszínre s ha teljesen őszinték akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy a baj nem is a körül forog, hanem hogy ez eszmék a múltban nagyon kevés híjával — sajnos — a pusztában hangzottak el. Elolvasta azokat a pap, a tanító, de — tisztelet a kivételnek — többet sem törődtek velük. Ezentúl másként kellene fogadni az ilyen életjogos, régóta szükséges javaslatokat. Természetes, a kiviteli munkához mindenekelőtt akarat és főképen a munkások egyetértése szükséges. Ezek nélkül kár valamihez még csak fogni is. Hogy a pap és a k.tanító, tehát az ilyen munka művelői közt megvan-e az egyetértés, arra — fájdalom — nem felelhetünk határozott „igen“-nel. Pedig mindkettő munkája egymásnak kiegészítője, a kettő együtt alkot összhangot s mihelyt egyik vagy másik kiszabott útirányából kibillen, végzetes diszharmónia következhetik be, amit később is nehezen lehet helyreállítani. Jaj annak a falunak, annak az épületes, egységes munkának, ahol a pap és a k.-tanító „rossz viszonyban“ vannak egymással. Áldatlan állapotok ezek, pedig óh de hány falu van ilyen ?! Holott elsősorban nekik kellene „jóban lenni“. Hiszen olyan munkai élére vannak állítva, ahol mindkettő együttes erejére van szükség, ahol már egymás nem támogatása is valóságos bűn, hát még mekkora bűn lehet az esetleges fonák, azaz egymással ellenkező munkálkodás? Sajnos, ilyen állapotokkal is találkozhatik az ember. De meg is látszik az ilyen községen az áldatlanság nyoma, amiért csakis az illető pap, vagy k.-tanító okolható. Az igy egymással meg nem férő, sőt egymás ellen intrikáló egyéneket még idejében szét kellene helyezni. (Már csak ezért is üdvös volna a k.-tanítói választás helyett a kinevezést behozni.) De ugyancsak a tapasztalat igazolja, hogy olyan helyen, ahol nemesen gondolkodó pap és k.-tanító egyetértésben munkálkodnak, ott úgyszólván a csodával határos sikereket tudnak elérni. Miből erednek a pap és a k.tanító közti egyetértés hiányai ? Sok eredő okot lehetne fölhozni, de hát lássuk csak a főbbeket. Nálunk Magyarországon még mindig kasztrendszer uralkodik. Ez ősi szokásból sokan még most sem tudnak kivetkőzni. A papság kezdet óta mindig műveltebb, jobbmódúbb volt a neki alárendelt k.-tanítóknál, akikkel tekintélyen aluli dolognak tekintette volna intimebb viszonyba lépni. A régi „kántor“ típusnak minden tekintetben nem valami irigylésreméltó helyzete volt a társadalmi életben, úgy, hogy a papjától elszigetelő válaszfalak távol tartották őt hosszú időn át. Idővel változtak ugyan a viszonyok, a tanító többet tanult, intelligensebb lett, sőt egypár évtized óta oda fejlődött ki a tanítóképzés, hogy ma már bizonyos önképzés után , teljesen helytálló, hivatásához méltó és mindenki által megbecsült ember lett. A régi „kántor“ típusok lekerültek a szintérről s helyüket ma már derék úri emberek töltik be. S mégis gyakori a panasz: nem tudnak békés egyetértésben lenni a papjukkal. Igen, mert a pap és a k.tanitó közti hagyományos kasztrendszerű érzés apáról-fiúra szállt, úgy, hogy hatását még most is érezni lehet. Sőt már a diákoknál is föllelhető. Különösen vonatkozik ez a pap és a k.tanitó fiukra. Ezek aztán későbben, mikor önálló emberek lettek, sem tudják megszokni az egymással való barátságos viszonyt. Újabban itt is javulás észlelhető, de azért az egymástól való idegenkedésnek még most is ez az egyik fő oka. Baj az is, hogy úgy a lelkész, mint a tanító aránylag igen fiatalon, minden tapasztalat nélkül kerül ki vezető embernek, de főképen a k.-tanítóknál kifogásolható ez, akik ugyanis 18—20 éves korukban már rendes állást töltenek be. El lehet képzelni, hogy egy-egy ilyen fiatal ember, aki most kerül ki az iskola porából, mennyi tapasztalattal, életlogikával bír s hogy mennyire tud megfelelni hivatásának és a társadalmi szokásoknak. Az idősebb lelkész, mint a k.-tanitó közvetlen szemlélője és hatósági felettese, rendszerint észre is veszi e fogyatékosságokat, figyelmezteti is rájuk s épen itt a főbaj, mert a lelkész vagy rossz figyelmeztetési módszert alkalmaz, vagy pedig a figyelmeztetett egyszerűen makacs, ki még a jóakaratot is félreérti és kötekedésnek minősíti azt. Való tény az, hogy a valóban művelt emberek közt nemcsak hogy megvan az egyetértés, hanem rokonlelkek lévén, igazi barátokká is válnak. Az esetleges állásbeli különbségek itt nem határoznak. Esetlen és furcsa nézet volna az olyan, mely szerint a pap derék, művelt k.tanítójával nem lehetne jó barátságban. Az intelligens úriembernek nagyon sok tudásra, világismeretre van szüksége, ezeket az iskolában teljesen megszerezni nem lehet. Épen azért, nagyon kívánatos volna, ha a fiatal k.-tanítók rendszerint egy-egy megfelelő, idősebb lelkész községébe kerülnének állásba, ahol a lelkész részéről további nevelésben, támogatásban részesülnének. Mert be kell látnunk, hogy más az iskolai s más az életnevelés; az elsőben több az idealizmus, a másodikban maga a realizmus dominál. Végül a jó viszony hiányának egyik fő oka az is, hogy a lelkész urak egy része k.-tanítójukat hivatalos funkciója mellett harangozói teendőkre is felhasználja. Az ilyen bánásmód sérti az önérzetes k.-tanítót, csoda-e hát ha sokan az államhoz pályáznak, hol ugyan nem sokat nyernek, de a harangozói teendőktől mindenesetre megszabadulnak. Ezáltal pedig egyházmegyénk több tehetséges munkaerőt veszít. Hiszen a képezdénkben újabban jelesen végzett k.-tanítók javarésze máris az állam szolgálatába állott s attól lehet tartani, hogy példáját a jövőben is követni fogják, ami végeredményben mégis csak hátrány a mi közügyünkre. De az egymás meg nem értése és a megbecsülés hiánya folytán a magán- és a társadalmi életben sincs meg nálunk az az ideális helyzet a pap és a k.-tanítók közt, ami máshol tapasztalható. A külföldtől eltekintve, a magyar alföldön is például a k.-tanítókat (róm. katholikusokat) per „kántorinak nevezik, de ez a cím ott tekintélyt, elismerést jelent viselőjének, úgy hogy az illető megsértődnék, ha őt valaki csak tanítónak titulálná. A dolog lényegében tényleg van valami igazság, az, hogy némely k.tanítónk intelligencia dolgában más elfoglaltsága, vagy nemtörődömsége miatt gyönge lábon áll, de hát a jóakarat esetében ezen is lehet segíteni. A pap többet tanult, tovább fejlesztette lelki világát, miért is kell, hogy több filosophiai tudása legyen, ezt pedig az által is hasznosíthatja, ha nevelő, képző hatással tud lenni a melléje rendelt ilyen egyénre. Utoljára ő k.tanítójának is lelkésze s igy már hivatásánál fogva is legjobb tudása szerint befolyásolhatja azt. No meg az elnézés is sokat határoz az ilyen kérdésekben. Hiszen tudhatjuk, hogy nem minden tanult ember egyben jó modorú is, sőt nagyon sok kiváló tehetségű, magas pozíciójú egyén előtt egész életében rejtélyül marad a jó modor s azért mégis társadalmi, társaságbeli ember. Vagy talán minden ember kiváló modorral bír, akiknek jó barátságát szívesen vesszük? — Hja — mondják a hamis logikusok vagy az érdekelt felek — ezekkel megtisztelő, érdemes barátságba lépni, ők urak, állásuk predisztinálja őket barátságunkra és igy tovább. De hát nem folytatom tovább, elég lesz, ha belátjuk, hogy a régi kornak elharangoztak, vége van. Az új kor szellemében kell munkálkodnunk, amikor is egyesülésre, egyetértő vállvetett erőkifejlesztésre van szükségünk, mert máskép egész biztosan nem hogy megerősödnénk, hanem ennek éppen ellenkezőjét érjük el. Becsüljük meg hát egymást, éljünk egymással szeretetben lelkész, s tanítók s mindmegannyian gör. katholikusok, valljuk bár magunkat ősmagyaroknak, vagy magyar-ruténeknek, a lényeg egy, célunk nemes- Nagyon kevesen vagyunk, vessünk hát véget a széthúzó, egymást meg nem értő szégyenletes állapotoknak egyszers mindenkorra. Fogjunk össze e megújhodási korban közös célunk érdekében, hogy valóban kiérdemelhessük Isten áldását magyar hazánk elismerését ■ igaz tiszteletét! * Szükségesnek találom megjegyezni, hogy e rövid • cikkem megírására nem közvetlenül önérdekvezetett, mert hiszen egyelőre távol is vagyok egyházmegyénk ■ területétől, a kántorságtól pedig már csak gyönge • egészségem szempontjából is távol kell tartanom magam • tehát önző törekvést senki sem vethet szememre ■ egyedül vallásunk, fajunk szeretete, gör. kath. közös ■ érdekeink azok, melyek inspirációval bíznak rám olykor e helyen való szívből jövő megszólalásomra. A viszontlátásra ! Bilik Szidor. TANÜGY. I lilkisz is a kántor-tanitó közti egyetértésről. A háború sok mindent elfeledtet velünk, viszont mindennél határozottan többre megtanít minket. Eszmék, amik csak évtizedek múlva, vagy még későbben érhettek volna meg, ám napjainkban testet öltenek, életképesekké lesznek s az emberiség haladását hatalmas léptekkel viszik előre. Uj egyéni s világnézetek támad- * A lány megszólalt. A hangja ködszerű fátyolos volt. — Pista el akarok magától búcsúzni. Már nem lehetek a maga felesége, ahogy elhatároztuk azt diákkorunkban. Mi is lenne, ha minden ifjúkori álmunk teljesedne. A szüleim azt akarják, hogy menjek férjhez a patikushoz. Gazdag ember. Mit várok én magára, azt mondták, hisz maga úgyis meghal a háborúban. Bocsásson meg és nyugodjon bele. Na, Isten vele ! Csókoljon meg és menjen el. Nézze, aki Jézus, hogy néz magára onnan a képről! Mintha azt mondaná: Jértek hozzám mindnyájan, kik fáradtak és terhelve vagytok ! S a lány lassan hozzáhajolt a sápadt fiúhoz és megcsókolta a száját ... * ... Meghalt, mondta az orvos a nővérnek, elfordulva Maday önkéntes káplártól. A legközelebbi állomáson le kell tenni. A nővér könnyezet. Nagyon sokat beszélt össze-vissza az édesanyjáról, meg egy lányról, de mindig mosolygott. Még most is az arcán van a mosoly. A kórházvonat lassan gördült tova a friss reggelen. Tarka rét, zöld mező integetett feléje s a töltés melletti ösvényen ünneplőbe öltözött falusiak mentek misére. Valahonnan harangszó is hallatszott. — Pünköst van — mondta a nővér. S a kórházvonatban görcsösen szorongatta kezében a tarka virágokat pünkösd első napján Maday önkéntes káplár úr... B. L. 3. oldal.