Görög katolikus szemle, 1931. január-december (3. évfolyam, 1-24. szám)

1931-01-18 / 1. szám

Budapest, 1931 január 18. III. évfolyam. 1. szám. A MAGYAR GÖRÖG-KATOLIKUSOK ORSZÁGOS SZÖVETSÉGÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VIII., Múzeum­ utca 19. fdsz. 3. Megjelenik kéthetenkint. Főszerkesztő: GRÓH ISTVÁN Felelős szerkesztő: MIKULICH KÁROLY Előfizetési árak: Egész évre 8 P, félévre 4 P, Amerikában egész évre 16 P. MADOSz tagjainak egész évre 5 P. Egyes szám ára 25 fillér, Amerikában 50 fillér. TU ' ___ -■ m JD t­oivCtil&Vy 1 VJ • Új évbe fordultunk, új évszámot írunk, lapunk homlokára felkerült a büszke III. szám. Ősi tradíciók szerint az önmagunkkal és másokkal való számvetés ideje ez, alkalmazkodjunk tehát az ősi tradíciókhoz és lássuk: mi a múlt év legszembeszökőbb, a mi életünkben, Szemle éle­tében, a legsúlyosabb jelentőségű tény? Sievés abbéval felelhetünk rá: éltünk. Oly körülmény, amely kétféle értelemben jelent nagy dolgot. Anyagilag, mert nem épen könnyű hely­zetünkben, melynek jórészt — de alighanem csak jórészt — a megnehezedett gazdasági viszo­nyok az okozói, ez is olyan teljesítmény, amely­nek elérése nem volt túlságos könnyű. S ha mégis sikerült, nem a mi érdemünk, hanem társadalmunké. Helyesebben annak egy részéé. Még nagyobb jelentőséggel bír azonban ez a tény szellemi színvonal dolgában. Csekély számú része vagyunk mi, grékusok, a nemzet­testnek ; mi sem lett volna természetesebb, mint hogy elérjen bennünket is, ami szokta a csekély körre szorítkozó társadalmi vállalkozá­sokat : ragyogó kezdet után a színvonal gyors sülyedése. Azután küzködés, erőlködés, vegetálás. Ezt sikerült elkerülnünk. Ha összehasonlítjuk az előbbi évfolyamok számait a legutóbbiakkal, találunk kétségkívül jobban és kevésbbé jól, esetleg gyöngén sikerült számokat. Elvégre néha még Homérosznak is kell egy kicsit szundikálnia. De nagyjában és egészében, úgy véljük, jogos az a megállapításunk, hogy a Szemle színvonala ma is áll olyan magasan, mint megindulása óta bármely időszakban. Az érdem nagyon természetesen ezért sem a miénk. Legföljebb annyiban, hogy a kezdet kez­detén sem helyeztük a mércét túlságos magasra, nem akartunk többnek látszani, mint amik va­gyunk, nem akartunk sem magunk, sem mások szemébe port hinteni, saját magunk vagy tár­sadalmunk jelentőségét mesterségesen kedvezőbb színben tüntetni fel önmagunk, társadalmunk s az ország közvéleménye előtt. Olyanoknak akar­tunk bemutatkozni mindenfelé, amilyenek va­gyunk, abban a meggyőződésben, hogy szégyent így sem fogunk vallani. S ha ebben a feltevésünkben nem csalódtunk, az — ismételjük — nem a mi érdemünk, hanem munkatársainké. Legelsősorban dr. Szász Lászlót kell itt említenünk, akinek neve fűződik az egyetlen irányhoz, melyben — titkos reményeink összezsugorodván — a harmadik évfolyamig a Szemle kereteit tágítanunk sikerült. Kezdettől fogva a mai napig csaknem teljesen ő csinálja Szívgárda-rovatunkat s ez, ha csak a fizikai munkát számítjuk is, oly teljesítmény, melyért sokkal díszesebb elismerés járna, mint aminőt mi nyújtani tudunk. Csak mennyiségben, nem minőségben marad mögötte többi munkatársaink közreműködése s ha itt neveiket említjtük, csak azért történik, hogy mintegy seregszemlét tarthasson felettük olvasóközönségünk, amelynek különben nem szükséges őket bemutatni. Neveket, mint Álmos Zoltán, Andor Iván, Baulovics Zoltán dr., Bod­nár Béla, Farkas Antal, Gariscsák József, Gebri János, ifj. Gróh István, Gulovics Andor, Isky Mária, Kiss Andor dr., Komlósi Andor, Kovács István, Krajnyák Gábor dr., Kremniczky András, Leviczky Oreszt, Legeza István, Melles Emil, Má­tyás József, Maczkó Sándor, Oláh Zoltán József, id. Petrasovszky Leó, Papp György, Prodán János, Popovics Andor, Répássy Miklós, Radványi Sándor, Ruttkay Miklós dr., Szemerszky János, Szilvássy József, Sztankay Andor, Sztankay István dr., Torna László dr., Ter­ebess János, Tóth Elek, Zombory Emilt sorolhatunk fel, mint vagy már régen megszerzett hírnevű férfiakat, vagy a jövő nem értéktelen ígéreteit a magyar görög-katolikus társadalom szellemi élharcosai­ként. Azt hisszük, sem értük, sem tudósítóink még hosszabb névsoráért nincs oka pironkodnia tár­sadalmunknak. És így értünk sem. Ez a múlt év leglényegesebb és legértékesebb eredménye. IHKMMHHHMKHHHHHKHHHHHHHHHHHHHHHHHHs Múlt és jelen. Görög világ már volt egyszer a Balaton mellé­kén. A historikusok megállapították, hogy azok a görög apácák, akik a koronázási palástot hímezték egykor Gizella királynőnek, dús ado­mányban részesültek. A zárdájuké lett nyolc falu a tó északi felén, Vörösberénytől kezdve Rendesig. Igaz, azóta nagy idő múlt el, elköltöztek a nővérek, elpusztult a rendházuk, másé lett a nyolc falu földje, hanem a legutolsóért, Rendes falujáért, nagy harcba kezdtek a mai görögök. Földet vettek a mi hittestvéreink, abból a tár­saságból valók, akik a nyári két hónapon át lakják ezt a kicsi helyet. Rendes falva nem is olyan rendes, mint a neve mutatja, sőt inkább köves, halmos, de talán épen ez a hegy, termés­ szikla kellett Bereg, Mármaros szülötteinek, meg kicsi ház, hogy megfeledkezve a valóságról, otthon érezzék magukat gondolatban azon a néhány héten által, ami a hetedik meg nyolcadik fizetési osztálynak dukál szabadság címen. Papot is vittek birtokos­társnak, hogy könnyebb legyen az elképzelés. * A Balaton nádasa pedig susog, altar odalenn a parton, marasztalja az álmodozót: én vagyok a reménységek erdeje; lenyomnak s felállok; bizserget minden hit szellője ; letarolnak min­den esztendőben s kinövök újra; elszáradok, majd meg kizöldülök ; gyökereim bújva kígyóz­nak a felszín alatt, ott ütnek föl, ahol legkevésbé várják s nincs erő, ami kiirtja őket a lelkekből. Jó azt hallgatni annak, aki a szülőföldje után vágyik.* De félre a poézissel, azok az urak reális gaz­dák, mérnököt fogadtak, mikor osztozkodtak, az mérte ki földjüket a közös tagból, a skvarkát, ahogy a Felvidéken mondják, kinek négyszáz, kinek háromszáz kvadrátelet, meg annál keve­sebbet. Jól csinálhatta az öreg műszaki férfiú, kétszer is kiutazott miatta, mivel első ízben annyira vendégelték az odavaló szőlősgazdák, hogy megingott három lábon álló teodolitja. Mérnök után jön az okszerű kertész, tervet, térképet rajzol, sőt fest, más-más szinte a külön­böző csemetéket és a kiterített papirostekercsek felett komoly tárgyalás indul meg a szerkesztő­ségben. — A hét szilvafát ültessétek el legelőbb — bíztatom őket — azon terem a magyar önérzet, mire bejuttok az ötbe, már ehettek a gyümölcsé­ből. Elvégre is ősfoglalók vagytok, a grecizmus pionírjai azon a földön, a dédunokáitok címeré­ben ott lesz a nádszál, a hasztalan hajladozó, alázatos és ábrándos görög­katolikusok jelképe. * Engem Nyíregyháza vonz inkább, első ifjú­ságom emlékei, az öregebbik gimnázium, ami az első kenyeret adta kezembe. Édes kenyér volt, de kevéske: havi 66 forint 66 krajcár, az is igaz, hogy a dupláját költöttem el már az első hónapban, ám így szokott az lenni 24 esz­tendős embernél. Menzel frakkot csinált hitelbe, a Nyíregyházi Takarék meg igen gavalléros intézmény volt, a sarki Friedman zsirálta a váltót (már azt a sarokházat is lebontották régen) s megkaptuk a pénzt, teketória nélkül. Talán él még ez a szellem, Juhász ügyészt kéne megkérdeznem, régi kedves tanítványomat, an­nak a Juhász Etelnek fiát, akit mindenki szere­tett, aki csak szót váltott vele. Hát így húzódik az öregember a régi emlé­kekhez , ámbátor a jelen is sok gyönyörűséggel várna, ha elszánnám magamat az odamenetelre. Meghívót kaptam az Agapé társaságtól, jöjjek közibük. Álmos Zoltán hurka-kolbász-vacsorára invitál, talán verselni is fog, ki tudja, hátha megszerezhetném valami új költeményét a Szemle számára, úgy is régen hallgat. Szilvássy énekel, ha nagyon kérik, a többi orcája meg sugárzik bizonnyal, mert az van a hívogató lapon, hogy szeretettel hívunk. Csuda jó dolog lenne köztük lenni ott az iparosok székházában. Nem megyek mégse , tél van, egy vacsoráért nem utaznak annyit az emberek. Majd később, ha házunk elé áll a repülő, mint a konflis, hogy tessék beszállni, nehogy elhűljön az első fogás. Majd ha kifejlődik az utazás technikája, a ven­déglátás meg ugyanoly szíves marad, mint ma­napság. Majd akkor. Addig is hittestvéri indu­lattal hálásan köszöntöm Kricsfalussy János geroszt, az én meghívásomnak aláíróját, Gróh István.

Next