Határszéli Ujság, 1912. január-június (5. évfolyam, 1-30. szám)

1912-01-01 / 1. szám

1. szám. Könyve éppen ezért a legértékesebb forrásműve a függetlenségi harcnak. A legendáktól eltekintve, — ezekkel nincs mit foglalkozni, — főleg a következő tények ala­kultak ki később olyanokul a nemzet szemében, mint amelyek az árulás vádját megalapozták. Mindenekelőtt az, hogy a nagysallói és ko­máromi győzelmek után Görgey nem folytatta a teljes demoralizált osztrák sereg üldözését, ha­nem visszatért Buda ostromára, ezzel időt en­gedett az osztrákoknak erejük összeszedésére. Ez kétségtelenül igen nagy katonai hiba volt, mert a tavaszi győzelmes hadjárat minden ered­ménye a kútba esett miatta. Budavár viszafog­­lalása kétségtelenül egyik legszebb hadi ténye a függetlenségi harcnak, de hadászati értéke na­gyon csekély volt, szemben azzal az óriási előny­nyel, melyet a magyar sereg miatta elmulasztott, hogy t. i. teljesen kiaknázva addigi győzelmeit, a hátráló osztrák sereget végleg megsemmisítse. Tudta ezt Görgey már akkor is. Mentsége azonban, hogy e hiba nem az ő hibája volt. Budavár mielőbbi visszafoglalása politikai kívánság volt. Az országgyűlésé és a nemzet politikai vezetőié, akik a felszabadítás tényét ezzel a csattanós befejezéssel akarták az ország népe és Európa szeme elé tárni. De pusztán katonai ok is közrejátszott ab­ban, hogy Görgey a határnál megállott győzel­mes seregével. A nagy, véres csaták teljesen ki­merítették a sereg lőkészletét, úgy, hogy mire a határhoz értek végleg kifogyott a muníció. A hi­ány pótlására már elindított muníciókészlet pedig Görgey minden sürgetésére egyre késett. Jóval később derült ki, hogy ott feledték a szolnoki pályaháznál s ott hevert hetekig, mialatt a sereg a határon túl nem mozdulhatott. Hiába, töltény nélkül háborút nem lehet viselni, még szaladó ellenséggel sem. A másik vád ellene az volt, hogy mikor az orosz beütés már ténnyé vált, nem sietett se­regével Szegedhez, ahol a magyar seregeknek koncentrálódniok kellett; bevárta míg az orosz hadtömegek elállták az útját, úgy hogy csak nagy kerülővel, Miskolc felé menetelve s az orosz haderőt hátul megkerülve ment az egye­sülés kijelölt célpontja felé. Erre Görgeynek könnyű a felelete. Hosz­­szasan ki is fejti könyve második kötetében. Mikor már kétségtelenné vált, hogy Ausztria, mely egymagában nem tudott megbirkózni a ma­gyar erővel, elfogadta az orosz segítséget. jan. 26-án egy minisztertanácsot hívott egybe a kor­mányzó, melynek feladata az volt, hogy a két­ségbeejtő helyzetben tanácskozzék a további teendők felől. Itt Görgey­ hadügyminiszteri minő­ségében előadta, hogy az összes magyar seregek egyesítve sem tudnák felvenni a szövetséges se­regek ellen a harcot, oly túlerőben vannak azok. Egyetlen kivezető utat lát csak. Össze kell vonni az összes magyar csapatokat Komáromhoz, mint amelynek környékén táborozott úgyis ebben az időben a legjelentékenyebb és legkipróbáltabb haderő, azután az oroszszal mit sem törődve, kétségbeesett erővel rávetni magukat az osztrák seregre és így kényszeríteni ki a becsületes bé­­­két, vagy pedig ott veszni, de az utolsó érzé­keny csapásokat Ausztriának juttatni, mert — mint Görgey írja — „ha Magyarországnak el kell buknia az orosz és osztrák hadseregek egye­sült támadásai alatt, akkor végre is egészen mind­egy ránézve, hogy melyiknek a kettő közül esik zsákmányul, de éppen nem mindegy az, hogy kétségbeesett utolsó csapásunk melyiket a kettő közül érje.“ Egyúttal e tervnek megfelelően azt kívánta, hogy a kormány és országgyűlés jelentse ki magát mozgónak és csatlakozzék a sereghez, vele együtt győzzön vagy bukjék. A miniszter­­tanács ezt a propozíciót elfogadta. Görgey visz­­szament a fősereghez s az elfogadott terv értel­mében adta rendelkezéseit. Nemsokára azonban hire jött, hogy a kormány mást határozott. A Tisza—Maros szögében akarja felvenni a harcot a szövetséges seregekkel s oda gyűjti minden­felől a csapatokat. Görgey, mint az erőket mér­legelni tudó hadvezér, kinek szemét semmiféle vérmes optimizmus el nem homályositotta, jól tudta, hogy mire ő a Marosszögéhez ér, az oszt­rák és orosz seregek egyesülése is megtörténik s ez oly óriásilag túlnyomó erőt ad ki, mellyel sikeresen megmérkőznie lehetetlenség, maga próbálta meg keresztülvinni a minisztertanácsban elfogadott és egyedüli sikerrel kecsegtető hadi­tervet: Ausztriát izoláltan verni meg s akkor bé­kére kényszeríteni. A peredi, zsigárdi és komá­romi vesztett csaták azonban meggyőzték, hogy ereje nem elég és hogy most már nem is a de­moralizált osztrák sereg áll előtte, hanem egy újra szervezett, sokkal erélyesebb vezetés alatt álló haderő. Megkezdte visszavonulását a Duna bal partján, de Vácnál az orosz sereg állta út­ját, mely miatt egy véres áttörési kísérlet meg­hiúsulása után kénytelen volt északra húzódni a kerülő utón, nehéz küzdelmek árán, egy bámu­latos ügyességgel keresztül vitt hadmenettel az utján álló ellenséges seregek között keresztül csúszni. (Folytatása következik.) A magyar erdészek és az Ornitho­­logia. Mélyen tisztelt Szerkesztő úr! A „Határszéli Újság“ 1911. évi 53. és 54. számában az Ungmegye felső részében a folyó télen való szokatlan nagy számú idegen madár­csapatok megjelenése felől, nevemnek és általá­ban az erdészeknek említésével egy-egy közle­mény jelent meg, melyeket részben kiegészíteni, részben válaszban részesíteni óhajtok az alábbi sorokkal, remélve, hogy azoknak becses lapjában helyet ad a tisztelt szerkesztő úr, egyrészt köz­érdekből, de másrészt azért is, mert az első cikk az én rövid „szóbeli híradásom“ kapcsán még akkor lett megírva — nem szakszerűleg — de inkább azt hiszem, napi hírnek szánva, a mikor e nem mindennapi madárinvázió tüzetesebb és be­hatóbb megfigyelésével magunk is csak kezdtünk foglalkozni. Vármegyénk egyik munkás és érdemes tudós­tagja, úgy is mint ornithológus — Medveczky István főgimn­­tanár, tudományosan és a szaksze­rűség szempontjából bírálva olvashatta az első cikket, s természetesnek kell épp ezért tartanom, hogy az általa írt közlemény is tudományosan és szakszerűleg tárgyalja a kérdést, bár nem közve­­tetlen megfigyelésein, hanem a madárvonulások­ról a szaktudomány által eddig végzett feljegy­zéseken alapszik. Medveczky tanár úr — az én egykori ked­ves tanárom s mostan jóbarátom és fiaimnak gondos oktatója — említett cikkében a földmi­­velésügyi Minisztérium külső közegeinek az Or­­nithologia terén hébe-hóba teljesített némi cse­kély közreműködéséről is megemlékezik. Úgy sejtem, az említett közegek említésekor főleg az erdészekre gondolt, s bár részükre e megfigyeléseik révén némi elismerést is juttat, (sőt ha nem csalódom, a sorok között a gólya­vonulások révén még az erdésznéknek is), mégis azt kell hinnem, miszerint nincs kellőleg érte­sülve, hogy a madártani adatgyűjtések és madár­védelmi intézkedések végrehajtása körül az er­dészet mily sok irányban lelkesen működik közre nehéz és felelősségterhes szolgálatai mellett mel­lékesen bár, de nem hivatatlanul, ezen közügynek is — sok más hasonlónak — szívvel-lélekkel rendelkezésére áll. A művelt államok hovatovább több figyel­met fordítanak a madárvilágra, s a hasznos ma­darak gazdasági fontosságuk folytán mindinkább több védelemben részesülnek. Magyarország e tekintetben sok külföldi államot megelőzött, s az elsők között jár elől jó példával, mely érdem oroszlánrésze a világhírű ősz tudósunknak — Hermann Ottónak — a „Ma­gyar Ornithologiai Központ“ igazgatójának s tu­lajdonképpeni megteremtőjének nevéhez fűződik, ki a hasznos madarak szeretetét, védelmét és ápolását zamatos magyarsággal megírt „A ma­darak hasznáról és káráról“ című, immár több kiadásban megjelent kedves könyve útján sok ezer olyan emberrel is megkedveltette, kik azelőtt közömbösen nézték, vagy talán észre sem vették az emberiségre nézve oly hasznos régi szárnya­sokat. A magyar erdészet az ornithologiai köz­gal köszöntött reá az álmatlan éjszakára. Viola­fehér hópihék helyett ólomszinű eső terjengett szanaszét a városon, midőn a poétát napi teen­dője arra vitte, hol a leány csipkefüggönyös ablaka, mint valami ismeretlen kérdőjel, belete­kintett a hétköznapiság utcai szájába. A poétá­nak legalább mindig ez a hasonlat járt az eszében, valahányszor ez ablak előtt elment. Ma nem. Ma alig várta a pillanatot, hogy egészen odaér­jen az ablak alá s felnézve megállapítsa azt a hangulattalálkozást, mely az ablakbeli kérdőjel eltűnésével az ő lelki megnyugvását volt képes szimbolizálni. S a poéta fölvetette tekintetét. Egy pilla­nat volt, amit látott, de meghűlt forró ereiben a vér. A leány az ablak sarkába húzódva, lágyan a függönyök mögé simulva nézett kíváncsian, lágyan, szerelmes vágyakozással egy másik ablak felé, mintha lesve, kutatva, visszanézést várva keresne ott valakit. Igaz volt e tekintet, valóságot rejtő e hely­zet, okozati összefüggést mutató a tény: a poéta ezt, akkor nem kérdezte, nem firtatta. De érezte fogékony, fölajzott lelkével, hogy elveszítette azt, kit megtaláltnak hitt. Egy pillanat volt az egész, a másik pillanat már más: esőcseppekkel teli utca, sárt fecskendező forgalom, kenyérért tülekedő emberek s benne az életért törtetők célnélküli prózát termő valósága. A poéta — hiába nem tartották annak s hiába nem irt verseket — e pillanatokban nem tagadta meg benső mivoltát. Átgondolatlan de ős költői érzéssel a legfölényesebb biztonsággal megállapította magáról, hogy csalfaság áldozata lett. Amit hosszú hónapokon, éveken át por­szemenként összehordva ragyogó várrá épített, összedőlt mint a homokzátony, melynek gyö­kérnek hitt fadarabalapját megmozdította a folyó tovatűnő sodra. De poéta maradt ez esetben is. Égette, kínozta, gyötörte a csalódás minden reá csapott réme, szörnyen áthasogatta lelkét az a tudat, hogy elvesztette azt, mit annyi időn át ke­resett, de erős volt most is s ment bátornak látszó léptekkel tova az eső csepekkel teli utca, a sártermő forgalom s a tülekedő emberek cél­nak mondott, prózát termő valósága elé. Otthonában maga elé állította a leány ké­pét. Nem azt, amit tőle kapott, de azt, amit lelke sejtelmektől ragyogó színeivel rajzolt meg róla. S vele szembe állította a magáét. A sokat­­küzdött, sokat kínzott, sokat érzett ember sokat­­érdemlő alakját. Látta a mérhetetlen válaszfalakat az ifjú ragyogó szépségű leány s a minden benső értéke mellett is silány férfiértékü ember között. S mert poéta volt, mégis a maga javára állapí­totta meg túlsúlyt. Legalább lelki vonatkozásokban. Értve ez alatt a világ normális berendezkedésé­től, a társadalom apró megkívántatásaitól való elvonatkozást. E tekintetben úgy érezte hogy az, mit ő egy életen át összegyűjtött, mit lelkének pompázó színeiben egybefogott, mit érzéseiben egy elkövetkezendő eszmény számára tartogatva megőrizett, mesebeli kincsként áll szemben egy ifjú leány minden misztériumokat váró vágya­kozásával. Ami ezeken túl volt, az ha, reális va­lóság is, az ő pillanatában merő prózaként ha­tott. A válaszfalak eldöntése, a kiáltó, de emberi ostobaságokon alapuló megállapítások kiküszö­bölése, mind mind nem játszott szerepet a poéta ez estéli hangulatában, pedig ki tudja, nem-e evvel magyarázhatott volna meg mindent. Sőt úgy hitte, hogy ő, aki végre mindezeken győzni tu­dott volna, ki eddigi színes világába eszközök­ként már a társadalmi formulát is be tudta volna kapcsolni, ki az eddig lemosolygott eljegyzést a maga sablonos kézfogójával is be tudta volna állítani, hogyan juthatott el oda, hogy mindezek ellenértékeként, figyelő sejtő finomságokat meglátó lelke ily csalódás osztályrészesévé legyen. Mert úgy érezte, hogy nagyot csalódott a leányban, hogy elvesztette azt, kire annyi idő­r»«stán végre reátalált. S e gondolat végső következéseként a po­éta megtagadta önnel az Alkudozni kezdett saját egyéniségével "*a már vesztes lett időtlen időkre, úgy hitte legalább a veszteség erkölcsi tanúságait teszi­**­ megváltozott felfogása javára. S ez esz­ HATÁRSZÉLI ÚJSÁG. 3. oldal.

Next