Határszéli Ujság, 1912. január-június (5. évfolyam, 1-30. szám)
1912-01-01 / 1. szám
1. szám. Könyve éppen ezért a legértékesebb forrásműve a függetlenségi harcnak. A legendáktól eltekintve, — ezekkel nincs mit foglalkozni, — főleg a következő tények alakultak ki később olyanokul a nemzet szemében, mint amelyek az árulás vádját megalapozták. Mindenekelőtt az, hogy a nagysallói és komáromi győzelmek után Görgey nem folytatta a teljes demoralizált osztrák sereg üldözését, hanem visszatért Buda ostromára, ezzel időt engedett az osztrákoknak erejük összeszedésére. Ez kétségtelenül igen nagy katonai hiba volt, mert a tavaszi győzelmes hadjárat minden eredménye a kútba esett miatta. Budavár viszafoglalása kétségtelenül egyik legszebb hadi ténye a függetlenségi harcnak, de hadászati értéke nagyon csekély volt, szemben azzal az óriási előnynyel, melyet a magyar sereg miatta elmulasztott, hogy t. i. teljesen kiaknázva addigi győzelmeit, a hátráló osztrák sereget végleg megsemmisítse. Tudta ezt Görgey már akkor is. Mentsége azonban, hogy e hiba nem az ő hibája volt. Budavár mielőbbi visszafoglalása politikai kívánság volt. Az országgyűlésé és a nemzet politikai vezetőié, akik a felszabadítás tényét ezzel a csattanós befejezéssel akarták az ország népe és Európa szeme elé tárni. De pusztán katonai ok is közrejátszott abban, hogy Görgey a határnál megállott győzelmes seregével. A nagy, véres csaták teljesen kimerítették a sereg lőkészletét, úgy, hogy mire a határhoz értek végleg kifogyott a muníció. A hiány pótlására már elindított muníciókészlet pedig Görgey minden sürgetésére egyre késett. Jóval később derült ki, hogy ott feledték a szolnoki pályaháznál s ott hevert hetekig, mialatt a sereg a határon túl nem mozdulhatott. Hiába, töltény nélkül háborút nem lehet viselni, még szaladó ellenséggel sem. A másik vád ellene az volt, hogy mikor az orosz beütés már ténnyé vált, nem sietett seregével Szegedhez, ahol a magyar seregeknek koncentrálódniok kellett; bevárta míg az orosz hadtömegek elállták az útját, úgy hogy csak nagy kerülővel, Miskolc felé menetelve s az orosz haderőt hátul megkerülve ment az egyesülés kijelölt célpontja felé. Erre Görgeynek könnyű a felelete. Hoszszasan ki is fejti könyve második kötetében. Mikor már kétségtelenné vált, hogy Ausztria, mely egymagában nem tudott megbirkózni a magyar erővel, elfogadta az orosz segítséget. jan. 26-án egy minisztertanácsot hívott egybe a kormányzó, melynek feladata az volt, hogy a kétségbeejtő helyzetben tanácskozzék a további teendők felől. Itt Görgey hadügyminiszteri minőségében előadta, hogy az összes magyar seregek egyesítve sem tudnák felvenni a szövetséges seregek ellen a harcot, oly túlerőben vannak azok. Egyetlen kivezető utat lát csak. Össze kell vonni az összes magyar csapatokat Komáromhoz, mint amelynek környékén táborozott úgyis ebben az időben a legjelentékenyebb és legkipróbáltabb haderő, azután az oroszszal mit sem törődve, kétségbeesett erővel rávetni magukat az osztrák seregre és így kényszeríteni ki a becsületes békét, vagy pedig ott veszni, de az utolsó érzékeny csapásokat Ausztriának juttatni, mert — mint Görgey írja — „ha Magyarországnak el kell buknia az orosz és osztrák hadseregek egyesült támadásai alatt, akkor végre is egészen mindegy ránézve, hogy melyiknek a kettő közül esik zsákmányul, de éppen nem mindegy az, hogy kétségbeesett utolsó csapásunk melyiket a kettő közül érje.“ Egyúttal e tervnek megfelelően azt kívánta, hogy a kormány és országgyűlés jelentse ki magát mozgónak és csatlakozzék a sereghez, vele együtt győzzön vagy bukjék. A minisztertanács ezt a propozíciót elfogadta. Görgey viszszament a fősereghez s az elfogadott terv értelmében adta rendelkezéseit. Nemsokára azonban hire jött, hogy a kormány mást határozott. A Tisza—Maros szögében akarja felvenni a harcot a szövetséges seregekkel s oda gyűjti mindenfelől a csapatokat. Görgey, mint az erőket mérlegelni tudó hadvezér, kinek szemét semmiféle vérmes optimizmus el nem homályositotta, jól tudta, hogy mire ő a Marosszögéhez ér, az osztrák és orosz seregek egyesülése is megtörténik s ez oly óriásilag túlnyomó erőt ad ki, mellyel sikeresen megmérkőznie lehetetlenség, maga próbálta meg keresztülvinni a minisztertanácsban elfogadott és egyedüli sikerrel kecsegtető haditervet: Ausztriát izoláltan verni meg s akkor békére kényszeríteni. A peredi, zsigárdi és komáromi vesztett csaták azonban meggyőzték, hogy ereje nem elég és hogy most már nem is a demoralizált osztrák sereg áll előtte, hanem egy újra szervezett, sokkal erélyesebb vezetés alatt álló haderő. Megkezdte visszavonulását a Duna bal partján, de Vácnál az orosz sereg állta útját, mely miatt egy véres áttörési kísérlet meghiúsulása után kénytelen volt északra húzódni a kerülő utón, nehéz küzdelmek árán, egy bámulatos ügyességgel keresztül vitt hadmenettel az utján álló ellenséges seregek között keresztül csúszni. (Folytatása következik.) A magyar erdészek és az Ornithologia. Mélyen tisztelt Szerkesztő úr! A „Határszéli Újság“ 1911. évi 53. és 54. számában az Ungmegye felső részében a folyó télen való szokatlan nagy számú idegen madárcsapatok megjelenése felől, nevemnek és általában az erdészeknek említésével egy-egy közlemény jelent meg, melyeket részben kiegészíteni, részben válaszban részesíteni óhajtok az alábbi sorokkal, remélve, hogy azoknak becses lapjában helyet ad a tisztelt szerkesztő úr, egyrészt közérdekből, de másrészt azért is, mert az első cikk az én rövid „szóbeli híradásom“ kapcsán még akkor lett megírva — nem szakszerűleg — de inkább azt hiszem, napi hírnek szánva, a mikor e nem mindennapi madárinvázió tüzetesebb és behatóbb megfigyelésével magunk is csak kezdtünk foglalkozni. Vármegyénk egyik munkás és érdemes tudóstagja, úgy is mint ornithológus — Medveczky István főgimntanár, tudományosan és a szakszerűség szempontjából bírálva olvashatta az első cikket, s természetesnek kell épp ezért tartanom, hogy az általa írt közlemény is tudományosan és szakszerűleg tárgyalja a kérdést, bár nem közvetetlen megfigyelésein, hanem a madárvonulásokról a szaktudomány által eddig végzett feljegyzéseken alapszik. Medveczky tanár úr — az én egykori kedves tanárom s mostan jóbarátom és fiaimnak gondos oktatója — említett cikkében a földmivelésügyi Minisztérium külső közegeinek az Ornithologia terén hébe-hóba teljesített némi csekély közreműködéséről is megemlékezik. Úgy sejtem, az említett közegek említésekor főleg az erdészekre gondolt, s bár részükre e megfigyeléseik révén némi elismerést is juttat, (sőt ha nem csalódom, a sorok között a gólyavonulások révén még az erdésznéknek is), mégis azt kell hinnem, miszerint nincs kellőleg értesülve, hogy a madártani adatgyűjtések és madárvédelmi intézkedések végrehajtása körül az erdészet mily sok irányban lelkesen működik közre nehéz és felelősségterhes szolgálatai mellett mellékesen bár, de nem hivatatlanul, ezen közügynek is — sok más hasonlónak — szívvel-lélekkel rendelkezésére áll. A művelt államok hovatovább több figyelmet fordítanak a madárvilágra, s a hasznos madarak gazdasági fontosságuk folytán mindinkább több védelemben részesülnek. Magyarország e tekintetben sok külföldi államot megelőzött, s az elsők között jár elől jó példával, mely érdem oroszlánrésze a világhírű ősz tudósunknak — Hermann Ottónak — a „Magyar Ornithologiai Központ“ igazgatójának s tulajdonképpeni megteremtőjének nevéhez fűződik, ki a hasznos madarak szeretetét, védelmét és ápolását zamatos magyarsággal megírt „A madarak hasznáról és káráról“ című, immár több kiadásban megjelent kedves könyve útján sok ezer olyan emberrel is megkedveltette, kik azelőtt közömbösen nézték, vagy talán észre sem vették az emberiségre nézve oly hasznos régi szárnyasokat. A magyar erdészet az ornithologiai közgal köszöntött reá az álmatlan éjszakára. Violafehér hópihék helyett ólomszinű eső terjengett szanaszét a városon, midőn a poétát napi teendője arra vitte, hol a leány csipkefüggönyös ablaka, mint valami ismeretlen kérdőjel, beletekintett a hétköznapiság utcai szájába. A poétának legalább mindig ez a hasonlat járt az eszében, valahányszor ez ablak előtt elment. Ma nem. Ma alig várta a pillanatot, hogy egészen odaérjen az ablak alá s felnézve megállapítsa azt a hangulattalálkozást, mely az ablakbeli kérdőjel eltűnésével az ő lelki megnyugvását volt képes szimbolizálni. S a poéta fölvetette tekintetét. Egy pillanat volt, amit látott, de meghűlt forró ereiben a vér. A leány az ablak sarkába húzódva, lágyan a függönyök mögé simulva nézett kíváncsian, lágyan, szerelmes vágyakozással egy másik ablak felé, mintha lesve, kutatva, visszanézést várva keresne ott valakit. Igaz volt e tekintet, valóságot rejtő e helyzet, okozati összefüggést mutató a tény: a poéta ezt, akkor nem kérdezte, nem firtatta. De érezte fogékony, fölajzott lelkével, hogy elveszítette azt, kit megtaláltnak hitt. Egy pillanat volt az egész, a másik pillanat már más: esőcseppekkel teli utca, sárt fecskendező forgalom, kenyérért tülekedő emberek s benne az életért törtetők célnélküli prózát termő valósága. A poéta — hiába nem tartották annak s hiába nem irt verseket — e pillanatokban nem tagadta meg benső mivoltát. Átgondolatlan de ős költői érzéssel a legfölényesebb biztonsággal megállapította magáról, hogy csalfaság áldozata lett. Amit hosszú hónapokon, éveken át porszemenként összehordva ragyogó várrá épített, összedőlt mint a homokzátony, melynek gyökérnek hitt fadarabalapját megmozdította a folyó tovatűnő sodra. De poéta maradt ez esetben is. Égette, kínozta, gyötörte a csalódás minden reá csapott réme, szörnyen áthasogatta lelkét az a tudat, hogy elvesztette azt, mit annyi időn át keresett, de erős volt most is s ment bátornak látszó léptekkel tova az eső csepekkel teli utca, a sártermő forgalom s a tülekedő emberek célnak mondott, prózát termő valósága elé. Otthonában maga elé állította a leány képét. Nem azt, amit tőle kapott, de azt, amit lelke sejtelmektől ragyogó színeivel rajzolt meg róla. S vele szembe állította a magáét. A sokatküzdött, sokat kínzott, sokat érzett ember sokatérdemlő alakját. Látta a mérhetetlen válaszfalakat az ifjú ragyogó szépségű leány s a minden benső értéke mellett is silány férfiértékü ember között. S mert poéta volt, mégis a maga javára állapította meg túlsúlyt. Legalább lelki vonatkozásokban. Értve ez alatt a világ normális berendezkedésétől, a társadalom apró megkívántatásaitól való elvonatkozást. E tekintetben úgy érezte hogy az, mit ő egy életen át összegyűjtött, mit lelkének pompázó színeiben egybefogott, mit érzéseiben egy elkövetkezendő eszmény számára tartogatva megőrizett, mesebeli kincsként áll szemben egy ifjú leány minden misztériumokat váró vágyakozásával. Ami ezeken túl volt, az ha, reális valóság is, az ő pillanatában merő prózaként hatott. A válaszfalak eldöntése, a kiáltó, de emberi ostobaságokon alapuló megállapítások kiküszöbölése, mind mind nem játszott szerepet a poéta ez estéli hangulatában, pedig ki tudja, nem-e evvel magyarázhatott volna meg mindent. Sőt úgy hitte, hogy ő, aki végre mindezeken győzni tudott volna, ki eddigi színes világába eszközökként már a társadalmi formulát is be tudta volna kapcsolni, ki az eddig lemosolygott eljegyzést a maga sablonos kézfogójával is be tudta volna állítani, hogyan juthatott el oda, hogy mindezek ellenértékeként, figyelő sejtő finomságokat meglátó lelke ily csalódás osztályrészesévé legyen. Mert úgy érezte, hogy nagyot csalódott a leányban, hogy elvesztette azt, kire annyi időr»«stán végre reátalált. S e gondolat végső következéseként a poéta megtagadta önnel az Alkudozni kezdett saját egyéniségével "*a már vesztes lett időtlen időkre, úgy hitte legalább a veszteség erkölcsi tanúságait teszi** megváltozott felfogása javára. S ez esz HATÁRSZÉLI ÚJSÁG. 3. oldal.