Határszéli Ujság, 1913. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1913-07-07 / 27. szám
2. oldal get tett, akkor az erkölcsi diadalt biztosíthatja. Tudjuk, hogy a vármegye és a város hazafiasan gondolkodó közönsége élénk rokonszenvvel fogja kísérni a függetlenségi és 48-as párt elvi magaslaton álló nehéz küzdelmét és nagy számmal jelenik majd meg a közgyűlésen, hogy az erkölcsi sikert lelkes hangulatával is fokozza; — mégis nem adjuk fel a reményt, hogy a jobb belátás győz s a vármegye vezetői beérik a Tisza kormány bemutatkozásának csendes és zavartalan tudomásul vételével. Adja Isten, hogy úgy legyen, bár elvtársainknak egy kis harci hevület meg nem árt s az erkölcsi siker csak növelendi az önbizalmat és az összetartozás annyira szükséges érzetét. Paktum — a románokkal. (kk.) Nemcsak államiságunk souverainitására, magyarságunk tekintélyére kiható, de egyenesen veszélyt jelentő, egyenesen a magyar állameszmét érintő Tisza István ama politikai kacérkodása, amelyet a nemzetiségiekkel, különösen az oláhokkal űz. Nincs a magyar nemzetiségiek között a magyarságnak olyan vakbuzgó ellensége, olyan lángoló gyűlölője, a magyar kultúra terjedésének nincs olyan konok elszigetelője, mint a bérces Erdély oláh lakossága, Nagy- Románia poetikus álmodozói. Ahol csak lehet, igyekeznek ellensúlyozni a magyar kultúra átalakító hatását és mindenütt megragadják az alkalmat, hogy nyíltan tüntessenek a független magyar állam intenciói, törekvései ellen. A március 15-iki botrány, amelyet éppen nálunk rendeztek az oláh kispapok, egyike volt ama súlyos arculcsapásoknak, vakmerő merényleteknek, amellyel a dühöngő oláhok majdnem minden héten inzultálják legszentebb nemzeti eszményeinket. Ugyan micsoda vakmerőség kell ahhoz, hogy az állam területén, magyar földön, a magyar szellem és kultúra terjesztésének egyik hírhű hajlékában — magyar illetőségű emberek nyíltan, hangosan kigúnyolják imádságunkat, fohászunkat?! Csak az oláh elvakultság, az oláh impertinencia képes felelni erre! De itt van még egy jellemzőbb példa. A szatmári ügyészségnek éppen a múlt héten benyújtott vádirata világosan előadja, miként, hogyan bujtogatta fel Marosán György, ez a lelkiismeretlen pópa-agitátor a korlátolt, műveletlen oláhokat a munkácsi püspök kiküldöttje, az egyházmegyei tanfelügyelő ellen. Egyenesen szörnyűség, hogy egy magyar állampolgár forradalmár módjára, lázító módjára fölingerelje a népet egy másik paptársa és fölentősebb hatósága ellen és kiirtsa a nép szívéből a haza és szülőföldjük iránti hűséget, szeretetet, kötelességet! Nem szenved kétséget, az összes nemzetiségiek között a románok azok, akik államiságunk ellen a legtöbb és legkíméletlenebb orvtámadást kockáztatják meg és a legádázabb dühvel vannak eltelve nyelvünk, magyarságunk, ideáljaink iránt. Az államot képviselő és megszemélyesítő hatalomnak elszánt, minden lehetőséggel számoló harcot kellene indítani a fészkelődő oláhok ellen, ha azt akarná, hogy Magyarország területi integritása sértetlenül fennmaradjon. Harcot, amelyben minden eszköz felhasználása jogosult, amelyben minden fegyver alkalmazása méltányos, mert olyan cél érdekében történik, amely az állam territoriális fennmaradását biztosítja. S mit látunk? A magyar kormány elnöke a legélesebb harc bejelentése helyett a románok diadalát jelenti be. Ahelyett, hogy erélyes intézkedésekkel gátat vetne a román hóbortoknak, az oláh bolondgombák terjesztésének, ahelyett, hogy útját állaná a ragályos oláh eszmék elszélesedésének, a magyar kormányelnök összepaktál velük, sőt segítségükkel a mandátumot is megszerzi Aradon. Ahelyett, hogy megfenyítené a véresszájú, minden hatalmi tekintélyen átsikló izgatókat, ahelyett, hogy bátorságának és elhatározottságának e téren is tanújelét adná, a magyar kormányelnök egyszerűen összeölelkezik az oláh izgatókkal, a magyar állameszme legnagyobb ellenségeivel. Hát ez a legérthetlenebb vakmerőség! Mert a miniszterelnöknek az oláhokkal való paktálása nemcsak elárulása nemzeti vágyainknak, de aláírása az állam magyarságának és egységének is. Mert az oláh izgatókkal való megbékülés nem egyéb, mint annak az elvnek életbelépése, hogy ahány nemzetiség van Magyarországon, annyi elkülönült nemzet is van, annyi részre szakadhat idő múltán az egységesen kormányzott magyar állam' Íme, az erős kéz erőssége! íme, a rövidlátás és eszelősség politikai példája! TÁRCA: A madarak életkora. Alkmaar városában (Hollandia) 1672-ben egy olyan hattyú múlt ki, melynek még 1573-ban rézkarikát tettek volt a nyakára, melyre az évszámon kivül a hattyú tulajdonosának nemesi címere is rá volt vésve. Tekintve, hogy a karikát csak anyanyi példányokra szokták volt alkalmazni, elmondhatjuk, hogy a hattyú csak pár hónappal volt kevesebb száz évesnél. De a hattyú, némelyek állítása szerint 300 évig is élhet. Naumann, a Németország madarairól írt művében példát is említ erre. A hattyú után mindjárt a sólyom következik, amelyről Knauer a „Naturhistoriken“-ben azt mondja, hogy ismertek e nemű madarat, mely 162 éves volt. Ilyen nagy életkort s talán még magasabbat is érnek a sasok és keselyük, így pld. 1719- ben elhalt egy kőszáli sas, melyet 104 évvel előbb fogtak és amely már szabadon léte alatt is szép sor évet élhetett. Egy fakó keselyű, melyet 1706- ban kerítettek kézre, 1824-ben szűnt meg élni, tehát 118 évet töltött fogságban. Schinz egy saskeselyűről beszél, amelyet gyakran láttak a Grindelwaldi glecsernél egy kőszálon ülni, amelyet az ottani legöregebb emberek már kora ifjúságukban is ugyanazon a helyen észleltek. Naksonál, Laaland szigetén, 1881. április 15-én egy királysast ejtettek el, melynek a nyakán ércláncocskával odafüzött bádogpalackocskát s ebben cédulát találtak dán nyelven irt következő följegyzéssel : „Elfogták és ismét szabadon bocsátották 1792-ben Andersen R. és C. Bőle a Falsteren, Dánia.“ Ebből nemcsak a sasnak hosszú élettartama, hanem az is kiderül, hogy hazájához híven ragaszkodik, mivel Laaland és Falster testvérszigetek. A papagályok is hosszú ideig élnek. Fogva tartott példányokon e tekintetben bámulatraméltó tapasztalatokat tettek. Egyesek közülök jóval túlélnek családokat, melyeknek körében fölnevelkedtek és életök nagy részét töltötték; sőt, amint Amerikában egy monda állítja, egy egész nép kipusztulásának, végeltűnésében voltak életben maradó tanúi. „Valószínű“ — mondja Humbolt Sándor — „hogy az aturok népe nemrég enyészett el. Mert Maipruresben van még egy öreg papagály, amelyről a benszülöttek azt állítják, hogy ők ennek a beszédét azért nem értik, mert a már kihalt aturok nyelvén szól. A vizi és mocsári madarak közt is vanak, melyek az embereknek egész nemzedékeit látják jönni és eltűnni. Ismertek már olyan dunna-ludakat, melyek száz éven felül éltek. A kakuk is nagy kort érhet el. Naumann szerint egy kakuk, melyet szavának minden mástól megkülönböztető jellegzetességéről ismertek, 32 nyáron át szólott ugyanazon erdőterületen. Igen hosszú életű a holló. Szájhagyományok szerint állítólag élhet három-négyszáz évig. Újabban egy földbirtokos a következőket beszéli el: a holló életkorára vonatkozólag példát hozhatok fel, melyből kitűnik, hogy ez a madár, egyenletes jó körülmények között, a fogságban 90 évnél tovább élhet. 1851-ben, 90 éves korában elhalt apámnak falusi birtokán, a baromfiudvaron volt egy holló is. Ez, önként érthetőleg, nagyobb szabadságot élvezett, mint — a galambokat kivéve — bármely más szárnyas társai, Jakab volt a neve. Szárnyait minden évben megnyesték, de csak annyira, hogy épen nem szállhatott nagyon magasra s messzire sem repülhetett. Ház, udvar, kert, sőt a ház mellett elhaladó községi út is rendelkezésére állott Jakab úrnak; de ő szabadságával sohasem élt vissza. A mezőre vagy erdőbe távolabbi kirándulásokat nem tett; minden este rendesen visszatért éji szállására, a kutyaólhoz s az időjárásnak megfelelően az ólban, vagy a tetején húzta meg magát. A házőrző kutyával mindig különös barátságban HATÁRSZÉLI ÚJSÁG, 1913. julius 7. Pártoljuk hazánk iparosait. A „H. U.“ számára irta: Jaczkovicsné, G. Margit. Vessünk csak egy kis körültekintést hazánk ipari terén és hasonlítsuk azt össze Európa bármely más államéval, nem azt látjuk-e, hogy a mi iparunk milyen csigalassúsággal halad előre? S amikor ez összehasonlítást tettük, akkor látjuk, hogy milyen szegények, koldusok és árvák vagyunk az ipar terén. Ilyenkor önkénytelenül is kutatjuk az okot és megdöbbenve vesszük észre, hogy hiányzik iparosaink tudása, műveltsége és az ipar iránti szeretete. És leginkább hiányzik az intelligens osztály pártolása (a szellemi téren) ahelyett, hogy megértve az ő nagy hiányukat, pártolólag lépne melléje, elfordul tőlük, önmagára hagyja őket a nagy tudatlanságban. Lássuk csak a külföld egyes államait, hogy náluk az ipar fejlődésének a titka miben is rejlik? A nép nyelvén, és az iparos osztály műveltségének fokához, olyan heti füzeteket adnak ki, olyan modorban és olyan dolgokról írva, amit a kezdő olvasó is megért. Vasárnap délutánonként pedig, ipari felolvasásokat tartanak ingyen és ezen ingyenes előadások, hozzák meg az ipar gyors fejlődését, mert ez által a felszabadult iparos ifjú tovább művelődik, további képesítést nyer mindazon ipari dolgokban, amikben netalán még járatlan lenne. A külföldi iparos lapok akként vannak szerkesztve, hogy belőle elsajátítja minden iparos azt, amire neki feltétlenül szüksége van, s ezért aztán a külföld iparosai között megvan az öszösszetartás, s ez az összetartás szövetkezteti őket gyárak létesítésére. És innen ered azután az ő, vagyis az állam meggazdagodása is, mert amikor együvé tömörülnek és gyárakat létesítenek, óriási haszon urai. Míg nálunk ? . . . Van ugyan annak a szegény iparosnak lapja, de nincs is köszönet benne, tele van az idegen kiejtésű szavakkal, — amit az a néhány elemit végzett ifjú, nem hiszem, hogy megértene, — tele van, hivatalos miniszteri rendeletekkel és ... és havi gyűlések kimutatásával .. . Ezzel aztán, legyen okosabb, tanultabb és műveltebb a tanulni vágyó iparos lelke! Óriási baj még az is nálunk, hogy az ipari pályára leginkább csak az I., II., III.-ik elemit végzett fiúk lépnek és legnagyobb baj, hogy amikor felszabadulnak, nem ismerik a továbbképzést. Nem ismerhetik, mert hiszen nincs kinek őket felvilágosítani, fokonként tovább képezni, útmutatással szolgálni, így azután nagyobb része, a tudatlan és szociális érzelmű kolomposok után indulva, belebotlik a pálinkás lebujokba, amely viszi őket tovább a lejtős után lefelé, a teljes züllés felé . . . A szorgalmasabba pedig ? . . . Látva, hogy e haza élén nem boldogulhat, szökik a külföldre, ott keresi a boldogulást. Ekként pusztul hazánk iparának munkája. Márpedig ott, ahol nincs munkás, jólét nem lehet, de hiányzik a gazdagság nagyon, nagyon... Ébredjünk fel hát mély zsibbadásunkból hiszen láthatjuk milyen veszély fenyeget! Ma holnap, koldusokká földönfutókká leszünk, nem lesz