Határszéli Ujság, 1914. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1914-07-06 / 27. szám

4. oldal. A tanítóság legérzékenyebb és legfontosabb kérdéseiről, a fizetésrendezésről Kertész Ignác (Eger) értekezik. Erősen radikális hangon, de el nem vitázható ügyességgel, tudással és még több igazsággal történeti alapon boncolja a kérdést. Igazságot, sok igazságot mondott. Csak kár, hogy a felekezeti szempontokat annyira kidombo­rította, ami némi visszatetszést keltett (kaftán és reverenda). Jellinek József (Budapest) fővárosi tanító a MIKÉFE kertészképző telepét vetített képek kíséretében mutatja be. Ezen egylet az egyedüli e hazában, amely a zsidóságban a földmivelés iránti hajlandóságot akarja ébreszteni és zsidó ifjakat gazdászokká, iparosokká képez. Újabban óriási költséggel kertésztelepet is létesített. Élvezetes modorban, kitűnő előadással mutatta be az előadó munka közben a kertben dolgozó zsidó ifjakat. Sajnálatos, hogy utolsó volt és ez az érdemes pont, amely egy nagyobb ilyszerű­ akcióknak kezdete lehetne a zsidó tanítók körében. Több indítvány letárgyalása és a tisztújítás megejtése után berekesztette az elnök ezt az ülést, amely tartalmánál, impozáns lefolyásával és érdemes felszólalásaival emlékezetes lesz részt­vevőinek. A gyűlés után bankett volt.­­ Utána a város nevezetességeit tekintették meg a vendégek. 30-án a tanítók egy része körülbelül 24-en a kisállomásról Uzsokra mentek. Onnan némi pihenés után gyalog Siánkiba sétáltak. Vasúton Samboron át mentek Lembergbe, ahol egy nap­nál tovább időztek. Útjukat hazafelé Lavocznén át, Munkácsot is megtekintve tették meg. Homo. A NAGYVILÁGBÓL. Maturandi . . . morituri . . . Irta: Pillich Nándor. Még nem tudom, mit fog mondani, még nem sejtem, hogy minő önérzettől és okosság­tól duzzadó választ fog adni, de támadni már merem. Mert akármit mond, akármivel védekezik és bárminő sáncok mögé bújik északaival és jogai­val egyetemben, az én vádamnak siket szavai megtalálják és lefegyverezik: A XX-ik században vagyunk! Egy gimnáziumról van szó, egy érettségi biztosról szól az ének, énnekem aztán mindegy, hogy az a gimnázium a szatmári-e, hogy azt az érettségi biztost Mázy Engelbertnek hívják, vagy máshogyan, amely gimnáziumban az érettségi biztos eltért a rendes és országszerte használat­ban levő szokástól, hogy a maturandusokat adc­­sorban szólítsa a vizsgálathoz, hanem minden reg­gel megjelenteti őket hatalmas személyisége előtt és szigorú arccal kiválogatja a megérendőket, akiknek aztán ott kell maradniuk, hogy feleljenek, ha tudnak. Most sorakoztatom azokat az érveket, ami­ket az érettségi biztos a saját lelkiismerete meg­nyugtatására önmagának felhozott, mert — ha szükségesnek fogja találni, — ugyanez érveket fogja ő a nagy nyilvánosság számára is — talán szebb és okosabb formában, de lényegileg ilyen­formán előadni: 1. Az érettségire 8 esztendeig készül az ifjúság. Pár nap nem határozhat. Aki 8 esztendő alatt el nem készült, az három négy nap alatt sem fog elkészülni. 2. Aki érettségire jelentkezik, készen kell minden pillanatban lennie arra, hogy levizs­gázzék. 3. Jogom volt hozzá. Az első kettőt egy kalap alá foglalom. Kö­rülbelül igaz az állítás és feltétlenül megállja a helyét akkor, ha gépről van szó. Amelyik gép 8 évig kifogástalanul működött, a 8 év eltelte után akár­mely pillanatban teszem a kezemet az indító készülékre, megindul. Valószínűleg meg­indul. — De a lélek, az a gyönyörű szövevény nem gép, úgyszintén az agyvelő sem gép, hanem olyan finom és érzékeny eleven szerv, aminő gép formájában sohasem lesz, ami reagál külső és belső behatásokra, ami körülbelül olyan, mint a táviró tájolója, állandóan mozog, állandóan leng és a legparányibb rendelleneségeket hatvá­­nyozva fogja fel és mutatja. Ilyen különösen az érettségizendő gyerek agyveleje. Valahogy érzi, hogy életének egyik nagyon fontos pillanata előtt áll, érzi a lehető igazságtalanság feje felett lebegő szikláját, ami agyonsújtja, ha történetesen a millió feladható kérdés közül éppen azt nem tudja, amit kér­deznek. Nagyon jól éreztem én is annak idején, pe­dig — mi tagadás benne — praematurus vagyok és sohasem voltam rossz diák, sőt a szatmári konviktusban nevelkedve kötelezettségszerűen ál­landóan foglalkoztam apróbb gyerekek tanításá­val, amit rendszerint éppen a közepes és gyönge tehetségűek nem tehetnek meg. Hiszen eléggé el vannak foglalva a saját bajukkal és igy a gim­náziumi tanulmányok összes titkaival ismerős voltam. És az utolsó órában az utolsó öt perc­ben egész halmaza rohanta meg agyamat azok­nak a dolgoknak, amiket nem tudtam jól, amiről csak azt tudtam, hogy vannak, de hogy miként is vannak, arra még homályosan is alig emlé­keztem. — A magyar irodalomtörténetből beszél­tem Vörösmarty­ról, úgynevezett „svádám“ volt, soha beszéd közben meg nem akadtam, még Beöthy Irodalomtörténetének igazán nem gyerekfejek szá­mára való irtózatos körmondatait is lefújtam, a­mikor az érettségi biztos azt mondja: „Jó, na­gyon jó, tud-e valamit könyv nélkül Vörös­­marthy­tól ?“ — A „Szózatot!“ mondtam. Kacagott. Ma sem tudom, miért kacagott. Meg volt a joga ahhoz is, hogy egy latin citá­tummal kirukkolva : „Amice, tantum scimus, quan­tum memoria tenemus!“ egy óriási kettest ka­­nyaritson nevem mellé az ívre, holott akkor a kis ujjamban több volt a magyar irodalomtörté­netből, mint az ő igen tisztelt fejében, holott ak­kor álnév alatt újságcikkeket írogattam már és egy helyi lapban álnév alatt polemizáltam a ma­gyar tanárommal, akitől — lestopolom most mindjárt! — semit sem tanultam, — holott a ke­nyeremhez a vajat ma is az irodalom adja, akár­mennyire is nem irodalom­­tanárságaiknak az újságírás. Az élet rácáfolt a nagykép­­sködő profe­­szorra, és szép latin citátumát elraktároztam az első szivar utóhatásai és az 1893/4-iki kolera emlékei közé. Nagyon jó helyen van. Remélem, vissza nem tér a három közül egyik sem. Aztán dühömben jeles érett lettem. Csak azért is! Mert ha addig megvolt a homályos ér­zésem arról, hogy félek, az után már egyáltalán nem féltem. Pedig egy jón függött minden. (De elkalandoztam kissé, mert ezzel a ki­téréssel csak az volt a célom, hogy adalékot szolgáltassak egy monographikusnak, aki esetleg az érettségi biztos monographiáját vagy típusát akarja megírni.) Tudom, tudjuk valamennyien, hogy meg­halunk és vannak közöttünk, akik megnyugodva számolgatják, még egy év, még két hónap, aztán meghalok. De nézzék meg annak az arcát, akire a legkomiszabb kormánybiztos hirtelen rámutat: „Ön itt marad!“ Nézzék azt az arcot és akkor eszükbe jut, hogy így és nem másként néz ki a meglepett maturandus lelke, aki még át akart olvasni egy conpendiumot, jóllehet azokban semmi sincs, amit ne tudna, a bizonytalanság, a remegés érzése már megölte benne a higgadtsá­got és nem fog tudni felelni. A tájoló váratlan villámcsapást jelez! Amikor mindenki sürgeti, hogy a diákság tűrhetetlen helyzetén könnyíteni kell, amikor félve vessük a kezünkbe az­ újságot, mert alig van nap, hogy egy lélek bele ne vesszen az érettségi in­­goványába, amit az ilyen biztos urak kevernek puhára, süppedőssé, amikor az érettségi ellen társadalmi osztályok harca kél, akkor jön egy biztos és a spanyolcsizmán még csavar egyet; szándékosan, lélektani alapokon állva vág belé remegő, félő szívekbe isten tudja miért, vagy mi végett. Nem áll az a professzori mondás, hogy 8 év alatt készülünk az érettségire. Paedagógiai hazugság! Három nap alatt készülünk az érett­ségire és négy nap alatt elfelejtjük az egészet, hála érte a Gondviselésnek, mert ha nem így volna, akkor ma is jobban tudnám a latin rend­hagyó igéket, mint azt a kevésbbé komplikált tudományt, ami a kenyeremet adja. Még az igen tisztelt Biztos úr lelkébe sze­retnék vetni egy búcsúpillantást. A dolog „miért“-je, vagy „mivégett“-je ér­dekelne. Talán valami stiklit csinált egynéhány gye­rek és azt akarta büntetni, talán emberi hiúsá­gát legyengette a meghökkent, remegő nyáj, ami védtelenül ki van szolgáltatva a biztos úr őisten­­sége kénye-kedvének, talán a direktor, vagy valamelyik tanár nem volt eléggé simpatikus, ta­lán dicséretet, érdemei jutalmazását várta a mi­nisztériumtól, talán rossz volt a gyomra, kelle­metlen álmai voltak . . .? és ezért kellett tompa kétségbeesésbe venni néhány egészségesnek in­duló agyvelőt, ezért kellett szaporítania az ideg­betegek számát, ezért kellett néhány szülőt egy esztendei újabb őrült iramra korbácsolnia: pénzt, ellátást, ruhát szerezni az elbukott gyerek ré­szére . . . Hát ezért, biztos úr? Mert harmadszor: joga volt Önnek ehhez Biztos úr, a kalapomat egészen a csípőmig ve­szem le, joga, az volt Önnek, nagyon tisztelt Biztos úr! — Joga volt hozzá. Bocsánatot kérek, joga volt hozzá. JOHANN MARIA FARINA GEGENÜBER DEM RUDOLFSPLATZ. msnVSe­lffi kölnivíz, kölnivíz-szappan és púder AS. Ügyeljünk a pontos címre: JOHANN MARIA FARINA Gegenüber dem Rudolfsplatz. Minden hasonló nevü utánzatot utasítsunk vissza. Magyarországi képviselő: Holzer Emil Zoltán Budapest, VIIl. HATÁRSZÉLI ÚJSÁG, 1914. julius 6. ÚJDONSÁGOK. Emlékeztető. Julius 8. Városi képviselőtestületi tagok választása. 12. Az U. A. C. népünnepélye a Vadaskertben. 19 A fővárosi M. A. C football csapatával mérkőzés. 26. Atlétikai verseny a sporttelepen. Október 11. Az Ungvári Dalárda jubileuma. “ ~~~ “ ~ Az az aljas merény-Nemzeti gyász. . . , , _ __,______ ______ let, amelynek Ferenc Ferdinánd trónörökös és neje áldozatul estek, mélyen megrendítettek minden magyar szivet. Városunkban az egész elmúlt héten úgy a köz, mint a magánépületeken gyászlobogó hirdette a magyar nemzet döbbenetes gyászát. A templom

Next