Határszéli Ujság, 1928. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1928-01-01 / 1. szám
T. oldal. HATÁRSZÉLI ÚJSÁG Keresztény társadalmi szervezkedés Irta: Ortutay Jenő, esp. lelkész Bárminő beállításban tüntetik is fel a különböző politikai pártoknak küzdelmét, egyesületeknek, társulatoknak munkáját és feladatait, a figyelmes szemlélő azonnal észreveszi, hogy a mai küzdelmek nemcsak politikai harcok, nem tisztán gazdasági javulást célzó erőfeszítések, nem puszta szociális természetű mozgalmak, de inkább és talán legelsősorban az istentelen, vallástalan világnézet támadása, küzdelme, az istenfélő, a keresztény, vallásos, erkölcsi világnézet ellen. A támadás kitartó, a harc kemény és elkeseredett, a védelem pedig gyenge. A velünk ellenséges tábor ugyanis éppen azért, mert nem hisz Istenben, sőt gyűlöl mindent, ami Istenre emlékeztet: Krisztust, Egyházat, vallást, az eszközökben nem válogat, hisz nincs mitől, vagy kitől félnie. Istenben nem hisz, emberek előtt nem röstelkedik, lelkiismerete szavát pedig már rég elhallgattatta az istentelen élet. A ráfogás, rágalmazás könnyen ható fegyvereivel támadnak minket gyűléseken, sajtóban, irodalmi termékeikben. Számítanak a könnyen felkorbácsolható emberi szenvedélyekre, no meg arra is, hogy a nagy tömeg hiszékeny és nem gondolkozik, nem latolgat, fontolóra sem veszi, miről is beszélnek, miről irnak, de beveszi a lelki mérget, melynek ható ereje azután rettenetes pontossággal és biztossággal végzi el a maga romboló munkáját. Annál veszedelmesebb a baj, mert mondanivalóit legtöbbször igen tetszetős alakban adja elő, kellemetlenségeket nem mond, sőt igen vigyáz arra, hogy hizeregjen az emberi szenvedélyeknek. Folyton ámít, nem enged helyesen látni, a való tartalmat, a bensőt elrejti, nem engedi észrevenni. Bűvös itallal kínál, az élvezet mámorával hódít Édességeket nyújt, de a valóságban a legnagyobb méregkeverő. Az ellenséges tábornak szervezett támadásaival szemben, a keresztény világnézetet valló társadalom felkészültlen, szervezetlen. Mondhatni ölhetett kezekkel szemléljük, mint csúszik ki lábunk alól a talaj. Mi a tennivaló? A megtámadott keresztény hadállásokat meg kell erősíteni, az elveszetteket pedig visszahódítani. Át kell vinni a köztudatba, hogy az igazi nemzeti érzés is csakis a hitből táplálkozhatik, az emberiséget pedig csakis a hit, a vallás mentheti meg a végpusztulástól A hitből táplálkozó ember nem lesz ingadozó nádszál társadalmi életkörülményeken sem, mert hite oly erős alapokon építi életét, hogy eszményi céljaitól elveitől senki és semmi sem szakíthatja el. A hit, a vallásos eszme az, mely hősöket és vértanukat nevelt, költőket és művészeket adott a világnak. A hamis áltanításokkal szemben, melyekkel felbujtogatják, megfertőzik, vallástalanná teszik a lelkeket, a hitnek élénk fellángolása, a szíveknek vallási és erkölsi ébredése és átalakulása szükséges addig, mit nem késő. Most, mikor a társadalom küönböző rétegei állandó támadásokkal döngetik a keresztény társadalmat, mikor a különböző politikai pártok, egyesületek, — ha egymás között marakodnak is, — de a keresztény világnézet elleni gyűlöstben mindig egyesülnek, ma különösen szükség van gerinces lelkekre, kik tudják, mit kell tenni, kik nem szégyelnek a vallás-erkölcsi elvek szerint élni, kik nem ingadoznak a kitűzött cél felé vezető úton, hanem bátran, merészen haladnak céljuk felé. Meggyőződéses, hitüket megvalló és hitük szerint élő emberekre van ma szüksége a keresztény társadalomnak, mert különben könnyű munkájuk lesz a keresztény világnézet ellenségeinek. Ebben a küzdelemben egészen szépen haladhat egymás mellett a katholikus hivő, a hivő protestánssal bárminő fajhoz, vagy osztályhoz tartozzanak is különben. A munka nehéz, de egyszer meg kell kezdeni, különben késő lesz s mindnyájan elveszünk. Vissza kell térni az első keresztény hagyományainkhoz s a nagy újjáépítési munkát elsősorban önmagunkon kell kezdenünk s mennél több lesz az öntudatos keresztény életet élő ember, annál elevenebb pezsdülőbb lesz keresztény társadalmunk élete. Fegyverünk, erős hitünk és bizalom abban, ki egyedül: „az út, az igazság és az élet“. A német k tholikusok 1925 év augusztus szeptember hónapjaiban Hannoverben „Katholikentag“, katholikus napokat tartottak. A megnyitó beszédet Facelli pápai követ tartotta, ki többek között ezeket mondotta: „A mai világ szerencsétlenségének legmélyebb oka a világnak Krisztus törvényétől való eltérésben rejlik. Az egyedüli mentsvár és megújulási program a lelkileg elsenyvedt emberiség részére nem más, mint visszatérés Krisztushoz, úgy az egyesek, mint az állam, mint a társadalom minden vonatkozásaiban és a nyilvános élet minden megnyilatkozásában“. A Határszéli Újság 20 éve áll annak a kér eszmének szolgálatában és védelmében. Rendületlenül vallja, hogy csakis a két világnézet boldogíthatja az emberiséget, csakis a Krisztus szelleméhez való visszatérés adhatja vissza a világnak azt, mit oly fájdalmasan nélkülöz: a békét, a nyugalmat. Ezért sok támadásnak, félreértésnek van kitéve. Ne csüggedjen! Ez osztályrésze mindazoknak, kik az igazság szolgáltában állanak. Bárminő nehéz is a munka, bárminő akadályokba ütközik is, csak bátran és bizalommal előre! Minden sorával egy szebb és boldogabb kor társadalom alapjait rakja le. ....................................................................................l||i''i|||l"W'''i''il||i'*ll" A ..Határszéli Újság“ szerkesztőségét, nyomdai személyzetét és olvasóit a lap fennállásának húszéves jubileuma alkalmából változatlan régi szeretettel köszöntöm. Buda, 1927 december 22. Dr. Gulovics Titusz. P928 január 1. © Uo A tinin* (H. ep. XXXVIÍ, é 998-1074 sor) Hogy nyakig a bajban állatok, emberek, ^p^oka van csupán, se több, se kevesebb. ‘ Minden gond, baj pedig onnan kerekedik, Hogy e föld vízzel van tömve mély fenékig. Istenem, mikor a golyóbist teremted, Véletlenül ha a vizet kifelejted! S borral nedvesítenéd föld aszú gerincét; Hírből sem ismernők a lét fanyar ízét. Hogyha a sziklák közt borpatak szőkés Iné, Ha bort hömpölygetne a folyamok medre, Hogyha a végtelen, mélységes tengeren Borhullámok fodra ringana kéjesen! Felhők most az égen józan fővel járnak; Az öreg nap akkor fölcsapna csaplárnak, És itatná őket, a szomjas felhőket, Példát az ivásra ő adna legtöbbet. Mennyket kovácsolni nem jutna eszökbe, Nap tekintete ránk sohse volna görbe, Mindig mosolyogna, tél sehol se volna, Karácsonykor nyílnék a legszebb ibolya. Hát a szélvihar, mely — haragja ha forrad — * Fenekestől most egy országot felforgat: A tenger hátára mielőtt levágna, Befordulna ő egy partszéli csárdába. Pityókos fejét a bor ereje nyomván, Végig henterednék tenger puha fodrán, Félénk hajós népek nyugton élhetnének, Egyik parttól mig a másik partig érnek. Most a szegény földnek rongyos a ruhája, itt a combja látszik, ott könyöke, válla. Itt puszta, ott szikla, riad ettől vissza Fűfa, nem kell nekik purdé pőre izma. Minden kis gödröt ha nem viz, de bor töltne, Meztelenség, oh föld, akkor nem gyötörne, Mint iszákos ember orra díszes mezzel, — Borvirággal volna fedve a csupasz hely. S a szerelmes tavasz, ez a kényes tündér, Faképnél nem hagyna, ha összezördültél; Csókolgatná folyvást, oh föld, a te orcád, Lenne válhatatlan igaz oldalbordád. Állat se öntené dühe ádáz hevét, Minden állat földig leinná az eszét; Héjjának nézné a galambot a héjjá, S a borforrásnál vele nyögdécselne néha. Háború? Már abból nem volna ma semmi! Szomjas vitézeknek bort kellene nyelni. Mindenik eláznék, szeme karikáznék, Szőlőszemből jutna puskába táplálék. Képzeljünk harcteret, hol a golyó szőlő, Bordalt fütyörésző miliom édes tömlő, Egyik lőve hajszra, másik lőve csára, S hollók helyett rigók szálnak lakomára. * Szerzőnek „Hunyadi“ c. hatalmas eposzából. JC31 N S3 SI PESTI ÍRÁSOK Irta : Plillcb Nándor. Ebben az esztendőben nyeri meg bennem, a főváros és vidék keverék-mestecében a többséget Budapest. Tizenkilenc vidéki esztendővel szemben Budapest egy ponttal vezet. És most itt az ideje, hogy mérleget csináljak, melyik tizenkilenc volt a szebb, a tartalmasabb, az értékesebb, a vidéki, avagy a fővárosi. Nem olyan könnyű a kérdés eldöntése, mint általában vélnők. A gyermekévek — eltekintve gondatlanságuktól és a svüők szeretetének biztos melegétől — meglehetősen tartalmatlanok. Mi volt szép bennük ? A rendíthetetlen hit. Hit a karácsonyfában. Milyen kedves is volt, mintha ma történt volna, hogy míg lentjártam a kicsi fűszeresboltban, azalatt Jézuska meghozta a karácsonyát a Szobránczi utca egyik kicsike, azóta már bizonyára lebontott házacskájába. És amikor visszatértem, a szobánk úszott a nagy fényességben, mert a karácsonyfán égtek a színes gyertyák, a a fa mellett pedig ott állott pátriárka külsejű édesapám. És az anyám szelíd szemében könnyek csillogtak; a szomszéd, a hirtelen haragú, de áldott jószivü Horváth bácsi, meg a suszterlegényei és az inasok köszörülték a torkukat. Mind jó pajtásaim voltak, annyira jók, hogy soha sem mondták meg nekem, hogy a karácsonyfát nem a Jézuska hozza. Valamennyien letérdeltünk és hangosan elimádkoztuk a Miatyánkot. Ezt a hitet és ezt az imádságot nem lehet sohasem elfelejteni, meg nem történtté tenni. Soha, egy pillanatig sem kísértett meg az atheizmus ördöge, ez a divatos és vészesen romboló betegség, aminek annyi ifjú szív esik áldozatul. Ezt a hitet a vidéknek köszönöm. * A vidék egyébként is kitűnő előkészítő iskolája Budapestnek és ennek az iskolának nyomait sok megnyilatkozásban hordja magán a fővárosba felkerült vidéki ifju. Nem tudom ma sem mosoly nélkül szemlélni pédául azokat az igazi „pestiek“-et, akik a zugliget meredekjeit hatkilós Bergstligerekben és turistabotokkal, hátizsákkal felszerelten „m isszák meg". Iyenkor eszembejut, hogy a nevickei várba vasárnap délutánonként vékony szalonkarddal a hónom alatt, feszes waffenrockban, lakkcipőben mentem fel. Iyenkor eszembejut, hogy a Kárpátok hegyóriásait ostromoltuk egy-egy kései ibolyáért, gyöngyvirágért, de egy csöppet sem készülődtünk neki s utána nem tartottunk érdemesnek beszélni róla És ilyenkor eszembe jut, hogy miként csúsztunk le a magunk eszkábálta szánkóinkra hasalva, a havas dombok tankain. Mi akkor nem ródliztunk, csak szánkóztunk s nem törtik ki a kezünk-lábunk merő cikckből, mint ez manapság szokás. Lótól, kutyától az „igazi pesti“ fél, szinte beteges irtózással tartja magát távol tőlük. A járdához közel állított kocsik mindinkább ritkuló lovas valósággal két részre osztják a fővárosi közönséget. Amelyik el mer menni a ló és a házak között elhúzódó keskeny járdán, az vidéki eredet. A valódi pesti inkább lekerül a kocsiútra, mert a lóról csak annyit tud, hogy hátul rúg, elől harap Az utóbbi időben valami furcsa kutyakutusz kezd ugyan kifejlődni, de a napokban végrehajtott farkasvadászat, amit vagy hatszáz ember, meg két szakasz rendőr egy ártatlan farkaskutyára rendezett, a maga groteszkségével szomorúan igazol engem. Vannak tehát esetek, amikben a vidéki eredet határozott fölényt biztosít a pesti fölött. * Ez a mestic típus az újvilágban is. Magával hozza a préri levegőjét, bátorságát az anyja indián vérével és megkeveri a jenki agyafúrtságával, sokszor komiszságával A kettőből kialakul a túlzásig élelmes, mindenre kapható kalandor, amelyik egyszerre rokonszenves és gyűlöletes is tud lenni. Mert semmi sem hamisabb, mint az a kép, amit az otthon maradt vidéki a pesti közönségről kap. Különösen a pesti nő képét rajzolják meg egészen rosszul előtte. A valódi pesti asszony nem démon, s a valódi pesti leány nem erkölcstelen. A pesti asszonynak is sok dolga, baja van a háztartásával, a drágasággal, az ura kicsi fizetésével s az úgynevezett látszatnak a fenntartásával A leányok szabadabbak ugyan a vidéki leányoknál, de sokszor éppen ennek köszönhetik, hogy el nem csúsznak egy-egy narancshéj-fönön, amit a mestic kitűnő szakértelemmel készít a lábuk alá. És ha el nem csúszik, a mestic már dühöng: — Na nézd, milyen raffinált. Ki van tanítva. A pesti démon pedig, a filmek és regények rettegett figurája, hát az egyszerűen nincs. ht"variálhatjuk Napóleon híres mondását: