Határszéli Ujság, 1928. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1928-01-01 / 1. szám

T. oldal. HATÁRSZÉLI ÚJSÁG Keresztény társadalmi szervezkedés Irta: Ortutay Jenő, esp. lelkész Bárminő beállításban tüntetik is fel a külön­böző politikai pártoknak küzdelmét, egyesületek­nek, társulatoknak munkáját és feladatait, a fi­gyelmes szemlélő azonnal észreveszi, hogy a mai küzdelmek nemcsak politikai harcok, nem tisz­tán gazdasági javulást célzó erőfeszítések, nem puszta szociális természetű mozgalmak, de in­kább és talán legelső­sorban az istentelen, val­lástalan világnézet támadása, küzdelme, az isten­félő, a keresztény, vallásos, erkölcsi világnézet ellen. A támadás kitartó, a harc kemény és elkese­redett, a védelem pedig gyenge. A velünk ellen­séges tábor ugyanis éppen azért,­­ mert nem hisz Istenben, sőt gyűlöl mindent, a­mi Istenre emlékeztet: Krisztust, Egyházat, vallást,­­ az eszközökben nem válogat, hisz nincs mitől, vagy kitől félnie. Istenben nem hisz, emberek előtt nem röstelkedik, lelkiismerete szavát pedig már rég elhallgattatta az istentelen élet. A ráfogás, rágalmazás könnyen ható fegyvereivel támadnak minket gyűléseken, sajtóban, irodalmi termékeik­ben. Számítanak a könnyen felkorbácsolható emberi szenvedélyekre, no meg arra is, hogy a nagy tömeg hiszékeny és nem gondolkozik, nem latolgat, fontolóra sem veszi, miről is beszélnek, miről irnak, de beveszi a lelki mérget, melynek ható ereje azután rettenetes pontossággal és biztossággal végzi el a maga romboló munkáját. Annál veszedelmesebb a baj, mert mondani­valóit legtöbbször igen tetszetős alakban adja elő, kellemetlenségeket nem mond, sőt igen vi­gyáz arra, hogy hizeregjen az emberi szenvedé­lyeknek. Folyton ámít, nem enged helyesen látni, a való tartalmat, a bensőt elrejti, nem engedi észrevenni. Bűvös itallal kínál, az élvezet má­morával hódít Édességeket nyújt, de a valóság­ban a legnagyobb méregkeverő. Az ellenséges tábornak szervezett támadásai­val szemben, a keresztény világnézetet valló társadalom felkészültlen, szervezetlen. Mond­hatni ölhetett kezekkel szemléljük, mint csúszik ki lábunk alól a talaj. Mi a tennivaló? A megtámadott keresztény hadállásokat meg kell erősíteni, az elveszetteket pedig visszahódítani. Át kell vinni a köztudatba, hogy az igazi nemzeti érzés is csakis a hitből táplálkozhatik, az emberiséget pedig csakis a hit, a vallás mentheti meg a végpusztulástól A hitből táplálkozó ember nem lesz ingadozó nád­szál társadalmi életkörülményeken sem, mert hite oly erős alapokon építi életét, hogy eszmé­nyi céljaitól elveitől senki és semmi sem sza­kíthatja el. A hit, a vallásos eszme az, mely hősöket és vértanukat nevelt, költőket és művé­szeket adott a világnak. A hamis áltanításokkal szemben, melyekkel felbujtogatják, megfertőzik, vallástalanná teszik a lelkeket, a hitnek élénk fellángolása, a szíveknek vallási és erkö­lsi ébre­dése és átalakulása szükséges addig, mit nem késő. Most, mikor a társadalom kü­önböző ré­tegei állandó támadásokkal döngetik a keresztény társadalmat, mikor a különböző politikai pártok, egyesületek, — ha egymás között marakodnak is, — de a keresztény világnézet elleni gyűlö­st­ben mindig egyesülnek, ma különösen szükség van gerinces lelkekre, kik tudják, mit kell tenni, kik nem szégyelnek a vallás-erkölcsi elvek sze­rint élni, kik nem ingadoznak a kitűzött cél felé vezető úton, hanem bátran, merészen haladnak céljuk felé. Meggyőződéses, hitüket megvalló és hitük szerint élő emberekre van ma szüksége a keresztény társadalomnak, mert különben könnyű munkájuk lesz a keresztény világnézet ellensé­geinek. Ebben a küzdelemben egészen szépen haladhat egymás mellett a katholikus hivő, a hivő protestánssal bárminő fajhoz, vagy osztály­hoz tartozzanak is különben. A munka nehéz, de egyszer meg kell kezdeni, különben késő lesz s mindnyájan elveszünk. Vissza kell térni az első keresztény hagyomá­nyainkhoz s a nagy újjáépítési munkát első­sorban önmagunkon kell kezdenünk s mennél több lesz az öntudatos keresztény életet élő ember, annál elevenebb pezsdülőbb lesz keresz­tény társadalmunk élete. Fegyverünk, erős hi­tünk és bizalom abban, ki egyedül: „az út, az igazság és az élet“. A német k tholikusok 1925 év augusztus szeptember hónapjaiban Hannover­ben „Katholikentag“, katholikus napokat tartot­tak. A megnyitó beszédet Facelli pápai követ tartotta, ki többek között ezeket mondotta: „A mai világ szerencsétlenségének legmélyebb oka a világnak Krisztus törvényétől való elté­résben rejlik. Az egyedüli mentsvár és megúju­lási program a lelkileg elsenyvedt emberiség részére nem­ más, mint visszatérés Krisztushoz, úgy az egyesek, mint az állam, mint a társa­da­lom minden vonatkozásaiban és a nyilvános élet minden megnyilatkozásában“. A Határszéli Újság 20 éve áll annak a kér­ eszmének szolgálatában és védelmében. Rendü­letlenül vallja, hogy csakis a két­ világnézet bol­dogíthatja az emberiséget, csakis a Krisztus szelleméhez való visszatérés adhatja vissza a világnak azt, mit oly fájdalmasan nélkülöz: a békét, a nyugalmat. Ezért sok támadásnak, félre­értésnek van kitéve. Ne csüggedjen! Ez osztály­része mindazoknak, kik az igazság szolgáltában állanak. Bárminő nehéz is a munka, bárminő akadályokba ütközik is, csak bátran és bizalom­mal előre! Minden sorával egy szebb és boldo­gabb kor­ társadalom alapjait rakja le. ....................................................................................l||i''i|||l"W'''i­''il||i'*ll" A ..Határszéli Újság“ szerkesztőségét, nyomdai személyzetét és olvasóit a lap fennállásának húszéves jubileuma alkalmá­ból változatlan régi szeretettel köszöntöm. Buda, 1927 december 22. Dr. Gulovics Titusz. P928 január 1. © Uo A tinin* (H. ep. XXXVIÍ, é 998-1074 sor) Hogy nyakig a bajban állatok, emberek, ^p^oka van csupán, se több, se kevesebb. ‘ Minden gond, b­aj pedig onnan kerekedik, Hogy e föld vízzel van tömve mély fenékig. Istenem, mikor a golyóbist teremted, Véletlenül ha a vizet kifelejted! S borral nedvesítenéd föld aszú gerincét; Hírből sem ismernők a lét fanyar ízét. Hogyha a sziklák közt borpatak szőkés Iné, Ha bort hömpölygetne a folyamok medre, Hogyha a végtelen, mélységes tengeren Borhullámok fodra ringana kéjesen! Felhők most az égen józan fővel járnak; Az öreg nap akkor fölcsapna csaplárnak, És itatná őket, a szomjas felhőket, Példát az ivásra ő adna legtöbbet. Mennyket kovácsolni nem jutna eszökbe, Nap tekintete ránk sohse volna görbe, Mindig mosolyogna, tél sehol se volna, Karácsonykor nyílnék a legszebb ibolya.­­ Hát a szélvihar, mely — haragja ha forrad — * Fenekestől most egy országot felforgat: A tenger hátára mielőtt levágna, Befordulna ő egy partszéli csárdába. Pityókos fejét a bor ereje nyomván, Végig henterednék tenger puha fodrán, Félénk hajós népek nyugton élhetnének, Egyik parttól mig a másik partig érnek. Most a szegény földnek rongyos a ruhája, itt a combja látszik, ott könyöke, válla. Itt puszta, ott szikla, riad ettől vissza Fű­fa, nem kell nekik purdé pőre izma. Minden kis gödröt ha nem viz, de bor töltne, Meztelenség, oh föld, akkor nem gyötörne, Mint iszákos ember orra díszes mezzel, — Borvirággal volna fedve a csupasz hely. S a szerelmes tavasz, ez a kényes tündér, Faképnél nem hagyna, ha összezördültél; Csókolgatná folyvást, oh föld, a te orcád, Lenne válhatatlan igaz oldalbordád. Állat se öntené dühe ádáz hevét, Minden állat földig leinná az eszét; Héjjának nézné a galambot a héjjá, S a borforrásnál vele nyögdécselne néha. Háború? Már abból nem volna ma semmi! Szomjas vitézeknek bort kellene nyelni. Mindenik eláznék, szeme karikáznék, Szőlőszemből jutna puskába táplálék. Képzeljünk harcteret, hol a golyó szőlő, Bordalt fütyörésző miliom édes tömlő, Egyik lőve hajszra, másik lőve csára, S hollók helyett rigók szálnak lakomára. * Szerzőnek „Hunyadi“ c. hatalmas eposzából. JC3­1 N S3 SI PESTI ÍRÁSOK Irta : Plillcb Nándor. Ebben az esztendőben nyeri meg bennem, a főváros és vidék keverék-mestec­ében a több­séget Budapest. Tizenkilenc vidéki esztendővel szemben Budapest egy ponttal vezet. És most itt az ideje, hogy mérleget csináljak, melyik tizenkilenc volt a szebb, a tartalmasabb, az értékesebb, a vidéki, avagy a fővárosi. Nem olyan könnyű a kérdés eldöntése, mint általában vélnők. A gyermekévek — eltekintve gondatlanságuktól és a svü­ők szeretetének biztos melegétől — meglehetősen tartalmatlanok. Mi volt szép bennük ? A rendíthetetlen hit. Hit a karácsonyfában. Milyen kedves is volt, mintha ma történt volna, hogy míg lentjártam a kicsi fűszeresboltban, azalatt Jézuska meghozta a karácsonyát a Szobránczi utca egyik kicsike, azóta már bizo­nyára lebontott házacskájába. És amikor vissza­tértem, a szobánk úszott a nagy fényességben, mert a karácsonyfán égtek a színes gyertyák, a a fa mellett pedig ott állott pátriárka külsejű éd­esapám. És az anyám szelíd szemében könnyek csillogtak; a szomszéd, a hirtelen haragú, de áldott jószivü Horváth bácsi, meg a suszter­legényei és az inasok köszörülték a torkukat. Mind jó pajtásaim voltak, annyira jók, hogy soha sem mondták meg nekem, hogy a karácsonyfát nem a Jézuska hozza. Valamennyien letérdeltünk és hangosan elimád­­koztuk a Miatyánkot. Ezt a hitet és ezt az imádságot nem lehet sohasem elfelejteni, meg nem történtté tenni. Soha, egy pillanatig sem kísértett meg az atheizmus ördöge, ez a divatos és vészesen romboló betegség, aminek annyi ifjú szív esik áldozatul. Ezt a hitet a vidéknek köszönöm. * A vidék egyébként is kitűnő előkészítő isko­lája Budapestnek és ennek az iskolának nyomait sok megnyilatkozásban hordja magán a fővá­rosba felkerült vidéki ifju. Nem tudom ma sem mosoly nélkül szemlélni pé­dául azokat az igazi „pestiek“-et, akik a zug­liget meredekjeit hatkilós Bergstligerekben és turistabotokkal, hátizsákkal felszerelten „m isszák meg". I­yenkor eszembejut, hogy a nevickei várba vasárnap délutánonként vékony szalonkarddal a hónom alatt, feszes waffenrockban, lakkcipőben mentem fel. Iyenkor eszembejut, hogy a Kár­pátok hegyóriásait ostromoltuk egy-egy kései ibolyáért, gyöngyvirágért, de egy csöppet sem készülődtünk neki s utána nem tartottunk érde­mesnek beszélni róla És ilyenkor eszembe jut, hogy miként csúsztunk le a magunk eszkábálta szánkóinkra hasalva, a havas dombok tankain. Mi akkor nem ródliztunk, csak szánkóztunk s nem törtik ki a kezünk-lábunk merő cikck­ből, mint ez manapság szokás. Lótól, kutyától az „igazi pesti“ fél, szinte be­teges irtózással tartja magát távol tőlük. A jár­dához közel állított kocsik mindinkább ritkuló lovas valósággal két részre osztják a fővárosi közönséget. Amelyik el mer menni a ló és a házak között elhúzódó keskeny járdán, az vidéki eredet. A valódi pesti inkább lekerül a kocsiútra, mert a lóról csak annyit tud, hogy hátul rúg, elől harap Az utóbbi időben valami furcsa kutya­­­­ku­tusz kezd ugyan kifejlődni, de a napokban végrehajtott farkasvadászat, amit vagy hatszáz ember, meg két szakasz rendőr egy ártatlan farkaskutyára rendezett, a maga groteszkségével szomorúan igazol engem. Vannak tehát esetek, amikben a vidéki eredet határozott fölényt biztosít a pesti fölött. * Ez a mestic típus az újvilágban is. Magával hozza a préri levegőjét, bátorságát az anyja indián vérével és megkeveri a jenki agyafúrtságával, sokszor komiszságával A kettőből kialakul a túlzásig élelmes, mindenre kapható kalandor, amelyik egyszerre rokonszenves és gyűlöletes is tud lenni. Mert semmi sem hamisabb, mint az a kép, amit az otthon maradt vidéki a pesti közönségről kap. Különösen a pesti nő képét rajzolják meg egé­szen rosszul előtte.­­ A valódi pesti asszony nem démon, s a valódi­­ pesti leány nem erkölcstelen. A pesti asszony­nak is sok dolga, baja van a háztartásával, a drágasággal, az ura kicsi fizetésével s az úgy­nevezett látszatnak a fenntartásával A leányok szabadabbak ugyan a vidéki leányoknál, de sok­szor éppen ennek köszönhetik, hogy el nem csúsznak egy-egy narancshéj-f­önön, amit a mestic kitűnő szakértelemmel készít a lábuk alá. És ha el nem csúszik, a mestic már dühöng: — Na nézd, milyen raffinált. Ki van tanítva. A pesti démon pedig, a filmek és regények rettegett figurája, hát az egyszerűen nincs. ht"variálhatjuk Napóleon híres mondását:

Next