Kárpátaljai Magyar Gazda, 1926 (7. évfolyam, 27-45. szám)

1926-07-04 / 27. szám

27. számú egyházakra, amelyek felekezeti jellegű ifjúsági egyesületeikben mindazt a hiányt, amit az iskola és család a nemzeti nevelés terén el­mulaszt, pótolhatják. Bizonyos fokig reá is van kényszerítve az egyház ilyen munka vég­zésére, hiszen a hitoktatásban a magyarul olvasni nem tudó gyermekekkel semmire sem haladhat. Megkeresendők tehát a magyar egy­házak vezetői, hogy a Magyar Nemzeti Párt­nak eme lélekmentő nehéz munkájában nyújt­sanak segítő kezet. (Folyt. köv.) Egyed Aladár: A legyőzöttek után a győzők. A háború nyolcadik évében egyenlők lettünk — a nyomorban. Franciaország és Belgium pénzügyi hely­zete napról-napra lejjebb csúszik a lejtőn. A győzelem utáni elbizakodottságnak a „béke“ nyolcadik esztendejében válik fanyarrá a gyü­mölcse, mintegy igazolva azt, hogy nincs bűn bűnhődés nélkül.­­ Rövid négy hónap alatt Zürichben a franczia és belga frank, valamint a román lej minden erőteljes mentési kísérlet ellenére hihe­tetlen mértékben lezuhant, tehát ugyanakkor, amikor a békeszerződésekben alulmaradt köz­ponti hatalmak valutája szilárd nyugvópontra jutott. A győztes államok valutájának most be­következett leromlását sejthették mindazok, akik tudták, hogy a hosszú háború s a gyű­lölet által diktált béke káros visszahatásának egész Európa, tehát a békét diktáló államok közgazdaságában és pénzügyi viszonyaiban is előbb-utóbb jelentkeznie kell. Ha tekintetbe vesszük, hogy gazdasági-, anyagi- és munkaerőben mily óriási mérvű volt a világháború okozta veszteség, nem fér két­ség ahhoz, hogy még az igazságos béke útján teremtett kölcsönös megértéssel is csak ember­­feletti munka árán lehetett volna Európa ret­tenetes sebeit gyógyítani. E nagy és magasz­tos munka helyett azonban gazdasági fegyve­rekkel folyt és folyik a harc, Clemenceau bosszút esküdő hírhedt kijelentésének a jegyé­ben, hogy „csak a háború befejezésével kez­dődik majd az igazi háború“. Végzetes tévedés és bűn volt a kölcsönös megértés szent eszméje helyett ezt a fegyvert választani és alkalmazni, mert amint látható, kétélű fegyver volt, mely először a legyőzöttet, de utána a győzőt is halálosan megsebezte. A különbség az, hogy az előbb megsebesített ma már lábbadozó, a nagyhangú vagdalkozó pedig súlyos betegen fekszik és keresi a sok mentő­orvos közt azt, aki talpra tudná állítani. Hogy lehetséges lesz-e ez belátható időn belül, azt ma még senki sem tudná megmondani, gálatot a kupica pálinkák sorozata után, vagy tüdő- és szívtágulás okozza-e végünk, melyet túlzott sportolás folytán szerzünk ma­gunknak, az végeredményben egyre megy. Ha az ital lesz tilalmas, akkor a túlzó haj­lamú, bőrvérű ember más, ép oly kockáza­tos és esztelen módokon fogja kitombolni magát. És halál ellen nincs orvosság. A bor­­nemisszaság a legkevésbé ilyen. Nekem különben sem kell a gépiesen tökéletes ember, aki minden gyengeségtől menten tör céljai felé. A földet meghódító, az őserdőt irtó s azok óriás vadjait kipusz­­tító, embertársait gyilkoló vagy rabláncra fűző fehér faj kíméletlen kapzsiságának szelídí­­tésére szüksége van alkoholra, épp úgy, mint a túlbővérű embernek az érvágásra. Az ita­los ember beleköt az élőfába is, de nagy többségük türelmesebb és kedvesebb ember­társaival szemben. Tud nagylelkű lenni, mert saját önző érdekeiről meg tud feledkezni. Lágyabb, érzelmesebb kedélyű és saját gyen­gesége tudatában megbocsátó mások hibájá­val szemben. A művész művész marad s nem bocsátja kalmáralkuval áruba tehetségét. Az ital néha oly nagyvonalú, őseredeti alkotá­sokra képesíti, amelyekhez sohasem juttatja száraz latolgatás és józan cirkálom. Bölcselet, teremtőképzelet és kedély híjján más nem­zetek legyenek csak elsők a vállalt munka számszerű halmazatában, üzletben, meg re­kordban, én, bevallom, nem szeretnék bornem­issza száraz hazájokban élni, mert a betegnek el kellene magát határozni egy súlyos operációra, hogy a szívéből a vak gyűlöletet s szeméről a hályogot eltávolítsák, hogy azután egészséges érzékkel meglássa a katasztrófa igazi indító okát. Ekkor meglátná, hogy a békeszerződések őrizetére oly nagy had­sereget kénytelen tartani, amelynek költségei minden képzeletet felülmúlnak, s amely költ­ségek egyáltalában nem gyümölcsöznek. Azt is meglátná, hogy a másik fájó sebet a kül­földi háborús és háború utáni kölcsönök és azoknak tetemesen felgyülemlett kamatai okoz­zák, amelyek fedezésére a legyőzöttektől jóvá­tétel címén aránylag csekély összeget tudtak bevasalni, egyszerűen azért, mert a legyőzöttek ennek az összegnek a leadásával is elmentek már a teljesítőképesség végső határáig. Nagy bajuk a győzőknek, hogy lakossá­guk nehezen érti meg azt, hogy a győzelem ellenére is nagyobb terheket legyen kénytelen viselni, mint a háború előtti években. Ellen­kezőleg, még fokozottabb mértékben támad­tak fel igényei az állammal szemben, mert még most sem hiszik el, —­ pedig tiszta való­ság — hogy a győzők is csak úgy vesztették el a háborút, mint a legyőzöttek, akik felet­tük annyiban még előnyben is vannak, hogy polgáraik a legyőzetés tudatában természete­sebbnek fogadják el a terhek fokozottabb mértékben való viselését, és igényeiket min­den tekintetben a minimumra redukálták. Ezenkívül a legyőzötteknek, a békeszerződé­sekben engedélyezett alacsonyabb katonai lét­számra való tekintettel és egyéb szűkítések, egyszerűsítések következtében, állami kiadásai tetemesen csökkentek, aminek folyamányaként a bankóprés működésének „megállj“-t paran­csolhatott és így a láthatáron feltűnhetett a kitűnő német márka, magyar pengő és osz­trák schilling. A győző államok kormányai pedig részint még a gyűlölettől fűtve, részint az őszinte bevallás következtében várható elkeseredett néphangulattól tartva, nem vallják be őszin­tén a valóságot, az eddigi esztelenséget, ha­nem tehetetlenül keresik a krízisből kivezető utat, de mindinkább a labirintusba jutnak. Ezt látva, az irigyel­, a győző államok lakos­sága pánikszerűen igyekszik szabadulni a romló pénztől s idegesen sorakozik fel rendőr­­kordonok között az áruházak előtt, úgy mint nálunk a háborús években, hogy romló valu­táját a méregdrágára szökkent árukkal cserél­hesse ki, a „győzelmes béke" nyolcadik évében. Hogy hol és mikor fog megállani ez a végzetesnek látszó lavina, az ma még belát­hatatlan, de az bizonyos, hogy egyedül a gyűlölet a helyébe lépő emberi megértés s Európa összes koldussá vált nemzeteinek szebb és jobb jövőjért indított közös mun­kája volna az a csodás hatású gyógyszer, mely a győzők és legyőzöttek egyformán sajgó sebeit oly sok szenvedés után be­­heggeszthetné, nagyon sokan önállóságukat is feladták és minden elképzelhető munkát vállaltak, ha ilyen akadt. A kisiparosság helyzetének jobbrafor­dulását csakis a viszonyok javulásától, a fo­gyasztó közönség vásárlóképességének, így elsősorban a földművelő lakosság felvevőké­pességének emelkedésétől, az elviselhetetlen adózás csökkentésétől és a termelés olcsóbbá tételétől várhatjuk. Az ipari megmozdulás első feltétele az építkezések megindulása, ami által jóformán az összes iparágak keresethez jutnak. A ma­­gánépítkezésekből ma még nem várhatunk sokat, de a mai helyz­etben elsősorban az államnak volna kötelessége nagyarányú épít­kezési befektetések által nemcsak a kisiparos­ságot, de az egész gazdasági életet mai vál­ságán átsegíteni. A magyar kisiparosságnak azonban ez is csak akkor jelentene megköny­­nyebbülést, ha magyar volta miatt nem mel­lőznék. A kisipar mai helyzetének ugyancsak nyomós oka a tőke- és hitelhiány. Emiatt nem tud megfelelő áron anyagot vásárolni és nem tud hitelezni. Sajnos, a kisipari hitelkérdés megoldására az állam részéről alig történik valami, ezt a kérdést pedig a kisiparosság saját erejéből megoldani nem tudja. Szükséges tehát, hogy a kisiparosok céltudatos, hosszabb időt igénybevevő küzdelemtől se riadjanak vissza, hogy kiköveteljék azt a jogos támoga­tást, amelyet Európa minden államában már megvalósítottak. A kisiparosság kívánságainak teljesedését azonban elsősorban egységes, minél nagyobb erőt felölelő szervezkedésé­től várhatja. Ez az, amit a kisiparosságunk nem tud megérteni s amelyre semmit sem akar áldozni. Körülötte mindenki lázasan szervezkedik s a legszegényebb munkás is bőven áldoz erre, csak mi kisiparosok nem akarjuk ennek szük­ségét és értékét felfogni. Gondoljuk meg, míg nem késő! Kárpátaljai Magyar Gazda A kisipar válsága. A magyar kisiparosság csakis egységes szer­vezkedésétől várhatja sorsa jobbrafordulását. A kisiparosság nehéz helyzete a hábo­rúval kezdődött, mikor az üresen maradt műhelyekben a család tagjai próbálkoztak kenyeret keresni, ami a családfentartás érde­kében nemcsak a készletek kiárusításához, de a tartalékok felemésztéséhez, sőt a felszerelés eladásához vezetett. A háború utáni idők be­tetőzték a romlást. A folyton növekvő drága­ságnak és az ezzel kapcsolatos pénzbőségnek csak kárát látta a kisiparos, mert az anyag­hiány miatt a fellendült keresletnek nem tu­dott eleget tenni s igy nem volt módjában keresni, ha pedig anyaghoz jutott, a gyorsan növekvő drágulás mellett készítményéért leg­többször nem kapott annyit, hogy azon a be­fektetettek megfelelően anyagot vásároljon. A pénzbőséget hamar nyomon követte a de­fláció és a viszonyok megszilárdulása, mely­nek következtében a fogyasztók kénytelenek voltak igényeiket mind szűkebbre szorítani. Beállott a munkahiány, melyet végzetessé tett a magyar kisiparosságnak minden közszállí­­tásból való szándékos kizárása. Ebben a már évek óta tartó állapotban a háború előtt jó módban élő kisiparosságnak ezrei leszegényedtek, vagyonkájukat felélték, 3 oldal. Egy fontos állás betöltése előtt. A beregszászi Vegyes Ipartársulat főnökségének és választmányának a figyelmébe. Egy csehszlovák törvény a régi ipar­testületeket megszüntette, illetőleg átalakította őket úgynevezett Vegyes Ipartársulatokká, amelyek az iparosok­­mellett a kereskedőket is magukban foglalják s igy már csak emiatt is lényegesen nagyobb és fontosabb a hatás­körük, mint az elődjeiké volt. A beregszászi Vegyes Ipartársulatnál tör­tént elöljárósági választásokat a felügyeleti ha­tóság a napokban megerősítette és ezzel az Ipartársulat megalakulása végleges lett. Hogy munkához láthasson, már csak a tisztviselők beállítása van hátra, akiket az Ipartársulat alapszabályai értelmében a választmány vá­laszt meg. Egy titkárról, egy jegyzőről és egy pénztárosról van szó. Ezek állandó jellegű tisztségek, olyan fizetéssel, amelyek becsü­letes megélhetést biztosítanak. Különösen a titkári állás fontos. Ez lesz az egész Ipartár­sulat lelke, vagy legalább is intézkedő keze. A törvény az ipartársulatok hatáskörébe olyan nagy horderejű feladatokat utal, ame­lyeknek szakszerű és lelkiismeretes megol­dása az iparosokra és kereskedőkre nézve elsőrendű, egyenesen életbevágó érdeket jelent. Az Ipartársulatok ügyköre, amelynek ellátása csaknem teljesen a titkára vár, annyira ágas­­bogas és annyira jogi természetű, hogy nem­csak nagyfokú intelligenciát, de jogi tudást, tehát jogvégzettséget is kíván. Ez az oka, hogy az Ipartársulatok titkári állását csaknem min­denütt jogászok, ügyvédek vagy legalább is jogi doktorok töltik be. A száz, meg száz, sőt sokszor (Beregszászon is) ezer tagot is számláló ipartársulatok tekintélye, méltósága is megköveteli, hogy közigazgatásuk élén egyetemi végzettségű tisztviselő álljon, akinek minden intézkedése feltétlenül helyes, szabály­szerű, mert jogi tudáson és gyakorlaton alap­szik, s akivel a felügyeleti hatóság vezető emberei mint magukkal egyenlő társadalmi és tudományos színvonalon mozgó kollegával tárgyalnak. A beregszászi Vegyes Ipartársulatnál a vezető tisztviselők helyes megválasztása külö­nösen fontos, fontosabb, mint a többi ipar­társulatnál is, mert a beregszászi és bereg­­szászvidéki iparost és kereskedőt az általános

Next