Kárpátaljai Magyar Gazda, 1926 (7. évfolyam, 27-45. szám)
1926-07-04 / 27. szám
27. számú egyházakra, amelyek felekezeti jellegű ifjúsági egyesületeikben mindazt a hiányt, amit az iskola és család a nemzeti nevelés terén elmulaszt, pótolhatják. Bizonyos fokig reá is van kényszerítve az egyház ilyen munka végzésére, hiszen a hitoktatásban a magyarul olvasni nem tudó gyermekekkel semmire sem haladhat. Megkeresendők tehát a magyar egyházak vezetői, hogy a Magyar Nemzeti Pártnak eme lélekmentő nehéz munkájában nyújtsanak segítő kezet. (Folyt. köv.) Egyed Aladár: A legyőzöttek után a győzők. A háború nyolcadik évében egyenlők lettünk — a nyomorban. Franciaország és Belgium pénzügyi helyzete napról-napra lejjebb csúszik a lejtőn. A győzelem utáni elbizakodottságnak a „béke“ nyolcadik esztendejében válik fanyarrá a gyümölcse, mintegy igazolva azt, hogy nincs bűn bűnhődés nélkül. Rövid négy hónap alatt Zürichben a franczia és belga frank, valamint a román lej minden erőteljes mentési kísérlet ellenére hihetetlen mértékben lezuhant, tehát ugyanakkor, amikor a békeszerződésekben alulmaradt központi hatalmak valutája szilárd nyugvópontra jutott. A győztes államok valutájának most bekövetkezett leromlását sejthették mindazok, akik tudták, hogy a hosszú háború s a gyűlölet által diktált béke káros visszahatásának egész Európa, tehát a békét diktáló államok közgazdaságában és pénzügyi viszonyaiban is előbb-utóbb jelentkeznie kell. Ha tekintetbe vesszük, hogy gazdasági-, anyagi- és munkaerőben mily óriási mérvű volt a világháború okozta veszteség, nem fér kétség ahhoz, hogy még az igazságos béke útján teremtett kölcsönös megértéssel is csak emberfeletti munka árán lehetett volna Európa rettenetes sebeit gyógyítani. E nagy és magasztos munka helyett azonban gazdasági fegyverekkel folyt és folyik a harc, Clemenceau bosszút esküdő hírhedt kijelentésének a jegyében, hogy „csak a háború befejezésével kezdődik majd az igazi háború“. Végzetes tévedés és bűn volt a kölcsönös megértés szent eszméje helyett ezt a fegyvert választani és alkalmazni, mert amint látható, kétélű fegyver volt, mely először a legyőzöttet, de utána a győzőt is halálosan megsebezte. A különbség az, hogy az előbb megsebesített ma már lábbadozó, a nagyhangú vagdalkozó pedig súlyos betegen fekszik és keresi a sok mentőorvos közt azt, aki talpra tudná állítani. Hogy lehetséges lesz-e ez belátható időn belül, azt ma még senki sem tudná megmondani, gálatot a kupica pálinkák sorozata után, vagy tüdő- és szívtágulás okozza-e végünk, melyet túlzott sportolás folytán szerzünk magunknak, az végeredményben egyre megy. Ha az ital lesz tilalmas, akkor a túlzó hajlamú, bőrvérű ember más, ép oly kockázatos és esztelen módokon fogja kitombolni magát. És halál ellen nincs orvosság. A bornemisszaság a legkevésbé ilyen. Nekem különben sem kell a gépiesen tökéletes ember, aki minden gyengeségtől menten tör céljai felé. A földet meghódító, az őserdőt irtó s azok óriás vadjait kipusztító, embertársait gyilkoló vagy rabláncra fűző fehér faj kíméletlen kapzsiságának szelídítésére szüksége van alkoholra, épp úgy, mint a túlbővérű embernek az érvágásra. Az italos ember beleköt az élőfába is, de nagy többségük türelmesebb és kedvesebb embertársaival szemben. Tud nagylelkű lenni, mert saját önző érdekeiről meg tud feledkezni. Lágyabb, érzelmesebb kedélyű és saját gyengesége tudatában megbocsátó mások hibájával szemben. A művész művész marad s nem bocsátja kalmáralkuval áruba tehetségét. Az ital néha oly nagyvonalú, őseredeti alkotásokra képesíti, amelyekhez sohasem juttatja száraz latolgatás és józan cirkálom. Bölcselet, teremtőképzelet és kedély híjján más nemzetek legyenek csak elsők a vállalt munka számszerű halmazatában, üzletben, meg rekordban, én, bevallom, nem szeretnék bornemissza száraz hazájokban élni, mert a betegnek el kellene magát határozni egy súlyos operációra, hogy a szívéből a vak gyűlöletet s szeméről a hályogot eltávolítsák, hogy azután egészséges érzékkel meglássa a katasztrófa igazi indító okát. Ekkor meglátná, hogy a békeszerződések őrizetére oly nagy hadsereget kénytelen tartani, amelynek költségei minden képzeletet felülmúlnak, s amely költségek egyáltalában nem gyümölcsöznek. Azt is meglátná, hogy a másik fájó sebet a külföldi háborús és háború utáni kölcsönök és azoknak tetemesen felgyülemlett kamatai okozzák, amelyek fedezésére a legyőzöttektől jóvátétel címén aránylag csekély összeget tudtak bevasalni, egyszerűen azért, mert a legyőzöttek ennek az összegnek a leadásával is elmentek már a teljesítőképesség végső határáig. Nagy bajuk a győzőknek, hogy lakosságuk nehezen érti meg azt, hogy a győzelem ellenére is nagyobb terheket legyen kénytelen viselni, mint a háború előtti években. Ellenkezőleg, még fokozottabb mértékben támadtak fel igényei az állammal szemben, mert még most sem hiszik el, — pedig tiszta valóság — hogy a győzők is csak úgy vesztették el a háborút, mint a legyőzöttek, akik felettük annyiban még előnyben is vannak, hogy polgáraik a legyőzetés tudatában természetesebbnek fogadják el a terhek fokozottabb mértékben való viselését, és igényeiket minden tekintetben a minimumra redukálták. Ezenkívül a legyőzötteknek, a békeszerződésekben engedélyezett alacsonyabb katonai létszámra való tekintettel és egyéb szűkítések, egyszerűsítések következtében, állami kiadásai tetemesen csökkentek, aminek folyamányaként a bankóprés működésének „megállj“-t parancsolhatott és így a láthatáron feltűnhetett a kitűnő német márka, magyar pengő és osztrák schilling. A győző államok kormányai pedig részint még a gyűlölettől fűtve, részint az őszinte bevallás következtében várható elkeseredett néphangulattól tartva, nem vallják be őszintén a valóságot, az eddigi esztelenséget, hanem tehetetlenül keresik a krízisből kivezető utat, de mindinkább a labirintusba jutnak. Ezt látva, az irigyel, a győző államok lakossága pánikszerűen igyekszik szabadulni a romló pénztől s idegesen sorakozik fel rendőrkordonok között az áruházak előtt, úgy mint nálunk a háborús években, hogy romló valutáját a méregdrágára szökkent árukkal cserélhesse ki, a „győzelmes béke" nyolcadik évében. Hogy hol és mikor fog megállani ez a végzetesnek látszó lavina, az ma még beláthatatlan, de az bizonyos, hogy egyedül a gyűlölet a helyébe lépő emberi megértés s Európa összes koldussá vált nemzeteinek szebb és jobb jövőjért indított közös munkája volna az a csodás hatású gyógyszer, mely a győzők és legyőzöttek egyformán sajgó sebeit oly sok szenvedés után beheggeszthetné, nagyon sokan önállóságukat is feladták és minden elképzelhető munkát vállaltak, ha ilyen akadt. A kisiparosság helyzetének jobbrafordulását csakis a viszonyok javulásától, a fogyasztó közönség vásárlóképességének, így elsősorban a földművelő lakosság felvevőképességének emelkedésétől, az elviselhetetlen adózás csökkentésétől és a termelés olcsóbbá tételétől várhatjuk. Az ipari megmozdulás első feltétele az építkezések megindulása, ami által jóformán az összes iparágak keresethez jutnak. A magánépítkezésekből ma még nem várhatunk sokat, de a mai helyzetben elsősorban az államnak volna kötelessége nagyarányú építkezési befektetések által nemcsak a kisiparosságot, de az egész gazdasági életet mai válságán átsegíteni. A magyar kisiparosságnak azonban ez is csak akkor jelentene megkönynyebbülést, ha magyar volta miatt nem mellőznék. A kisipar mai helyzetének ugyancsak nyomós oka a tőke- és hitelhiány. Emiatt nem tud megfelelő áron anyagot vásárolni és nem tud hitelezni. Sajnos, a kisipari hitelkérdés megoldására az állam részéről alig történik valami, ezt a kérdést pedig a kisiparosság saját erejéből megoldani nem tudja. Szükséges tehát, hogy a kisiparosok céltudatos, hosszabb időt igénybevevő küzdelemtől se riadjanak vissza, hogy kiköveteljék azt a jogos támogatást, amelyet Európa minden államában már megvalósítottak. A kisiparosság kívánságainak teljesedését azonban elsősorban egységes, minél nagyobb erőt felölelő szervezkedésétől várhatja. Ez az, amit a kisiparosságunk nem tud megérteni s amelyre semmit sem akar áldozni. Körülötte mindenki lázasan szervezkedik s a legszegényebb munkás is bőven áldoz erre, csak mi kisiparosok nem akarjuk ennek szükségét és értékét felfogni. Gondoljuk meg, míg nem késő! Kárpátaljai Magyar Gazda A kisipar válsága. A magyar kisiparosság csakis egységes szervezkedésétől várhatja sorsa jobbrafordulását. A kisiparosság nehéz helyzete a háborúval kezdődött, mikor az üresen maradt műhelyekben a család tagjai próbálkoztak kenyeret keresni, ami a családfentartás érdekében nemcsak a készletek kiárusításához, de a tartalékok felemésztéséhez, sőt a felszerelés eladásához vezetett. A háború utáni idők betetőzték a romlást. A folyton növekvő drágaságnak és az ezzel kapcsolatos pénzbőségnek csak kárát látta a kisiparos, mert az anyaghiány miatt a fellendült keresletnek nem tudott eleget tenni s igy nem volt módjában keresni, ha pedig anyaghoz jutott, a gyorsan növekvő drágulás mellett készítményéért legtöbbször nem kapott annyit, hogy azon a befektetettek megfelelően anyagot vásároljon. A pénzbőséget hamar nyomon követte a defláció és a viszonyok megszilárdulása, melynek következtében a fogyasztók kénytelenek voltak igényeiket mind szűkebbre szorítani. Beállott a munkahiány, melyet végzetessé tett a magyar kisiparosságnak minden közszállításból való szándékos kizárása. Ebben a már évek óta tartó állapotban a háború előtt jó módban élő kisiparosságnak ezrei leszegényedtek, vagyonkájukat felélték, 3 oldal. Egy fontos állás betöltése előtt. A beregszászi Vegyes Ipartársulat főnökségének és választmányának a figyelmébe. Egy csehszlovák törvény a régi ipartestületeket megszüntette, illetőleg átalakította őket úgynevezett Vegyes Ipartársulatokká, amelyek az iparosokmellett a kereskedőket is magukban foglalják s igy már csak emiatt is lényegesen nagyobb és fontosabb a hatáskörük, mint az elődjeiké volt. A beregszászi Vegyes Ipartársulatnál történt elöljárósági választásokat a felügyeleti hatóság a napokban megerősítette és ezzel az Ipartársulat megalakulása végleges lett. Hogy munkához láthasson, már csak a tisztviselők beállítása van hátra, akiket az Ipartársulat alapszabályai értelmében a választmány választ meg. Egy titkárról, egy jegyzőről és egy pénztárosról van szó. Ezek állandó jellegű tisztségek, olyan fizetéssel, amelyek becsületes megélhetést biztosítanak. Különösen a titkári állás fontos. Ez lesz az egész Ipartársulat lelke, vagy legalább is intézkedő keze. A törvény az ipartársulatok hatáskörébe olyan nagy horderejű feladatokat utal, amelyeknek szakszerű és lelkiismeretes megoldása az iparosokra és kereskedőkre nézve elsőrendű, egyenesen életbevágó érdeket jelent. Az Ipartársulatok ügyköre, amelynek ellátása csaknem teljesen a titkára vár, annyira ágasbogas és annyira jogi természetű, hogy nemcsak nagyfokú intelligenciát, de jogi tudást, tehát jogvégzettséget is kíván. Ez az oka, hogy az Ipartársulatok titkári állását csaknem mindenütt jogászok, ügyvédek vagy legalább is jogi doktorok töltik be. A száz, meg száz, sőt sokszor (Beregszászon is) ezer tagot is számláló ipartársulatok tekintélye, méltósága is megköveteli, hogy közigazgatásuk élén egyetemi végzettségű tisztviselő álljon, akinek minden intézkedése feltétlenül helyes, szabályszerű, mert jogi tudáson és gyakorlaton alapszik, s akivel a felügyeleti hatóság vezető emberei mint magukkal egyenlő társadalmi és tudományos színvonalon mozgó kollegával tárgyalnak. A beregszászi Vegyes Ipartársulatnál a vezető tisztviselők helyes megválasztása különösen fontos, fontosabb, mint a többi ipartársulatnál is, mert a beregszászi és beregszászvidéki iparost és kereskedőt az általános