Kárpáti Hiradó, 1941. március (18. évfolyam, 61-66. szám)

1941-03-15 / 61. szám

2 kírpaiihiradO 0mummwrni*wmm mi mi g Szombat, 1941 március 15. együvétartozás gondolatának elvét, mert valóságban az új határokat pusztán katonai és hatalmi elgondolásokhúzták meg, így kerültek nagy, zárt, magyar, német és bolgár tömbök idegen államokhoz. A háború után nagy nekilendüléssel feltörő faji és népi gondolat feszítő ereje ezeket a tömböket az első perctől fogva igyekezett visszavinni oda, ahová tartoznak, de a megmerevedett európai helyzetben a békés reparáció kizártnak bizonyult. Ez a faji, illetve népi ideológia Magyarországon is erősen hatott és sokszor úgy látszott, hogy háttérbe szorítja a szentistváni gondolatot, de e ténynek praktikus jelentősége nem igen volt, sőt átmenetileg sokszor könnyített a magyar külpolitikán. A szentistváni gondolat pedig húsz nehéz esztendő alatt kiválóan rugalmas, alkalmazkodóképes és úgy a kül-, mint a belpolitikában kitűnő és békés fegyvernek bizonyult, melytől nem ok nélkül tartott az ellenség s melyet megértett és méltányolt a jóbarát külföld. A szigorú értelemben vett népi és faji elv alapján került vissza az 1938 november 2-i bécsi döntés értelmében ugyanez év november 10-én a Felvidék etnikailag magyar területe a csonkaországhoz. A faji és népi, illetve nemzetiségi elv történelmi kulminációja 1938 november és pedig nem csupán magyar érettemben, hiszen az ügy magyar vonatkozása egy nagy német elhatározás függvénye volt. A német nemzeti szocializmus a népi és faji elvet érvényesítette német vonatkozásban előbb Ausztriában, azután Csehország németlakta területein. Ez a kulmináció a történelem kerekének helyére forgásánál csak egy nagyon jelentős állomás volt. Utána a kerék egy pillanatra megállt ugyan, de csak azért, hogy nemsokára annál nagyobb erővel forogjon tovább. 1938 novemberében Kárpátalja azért nem kerülhetett még vissza Magyarországhoz, mert akkor még csupán a faji és a nemzetiségi elv dinamikája hatott, nem pedig a sokkal igazabb és átfogóbb földrajzi, történelmi, gazdasági és katonapolitikai elv, melyet összességében és magyar vonatkozásban bátran nevezhetünk szentistváni elvnek. Kárpátalja várt tehát a visszatéréssel még egy ideig, mert az új történelmi kialakulás, illetve viszszaalakulás processzusa átmenetileg megállott, de hamarosan és eleinte lassan ugyan, de annál biztosabban újra megindult. Kárpátalján, valljuk be, voltak egynéhányan, akik ezt nem vették észre. A bécsi döntés után napról-napra jobban megérett az a kétségtelen felismerés, hogy Közép-Európában a tisztán vett nemzetiségi elv alapján államot alkotni nem lehet, hogy Közép-Európában a nyelvtömbök össze-vissza keveredése folytán a nyelvterületek elválaszthatatlanok és az európai nyugalom, termelés és minden más jól felfogott közös érdek egy újjárendezést kíván meg, melynek folyamán egy politikailag annyira életképtelen állam, mint Csehszlovákia, nem lévén létjogosultsága, kell hogy eltűnjék. 1939 március 14-én, amidőn az első magyar újonchonvédjárőr mint a magyar csapatok éle, megindult a Kárpátok felé, a magyar történelem egy lejátszott és kötelességét teljesített ideológiát átváltott egy újra, amely új mivolta ellenére régibb, mint a régi, sőt ez a legrégibb. A tiszta faji és népi alapú állam gondolata tűnt el a történelem süllyesztőjében, mint amely gondolat megtette kötelességét, s az első északnak menetelő magyar honvéd bátor lépéseivel együtt indult az új, a modern idők szellemének is megfelelő eszme, az örök, az ősrégi, a nemzetfennntartó szentistváni gondolat. Minden egyéb már csak részlet. Részlet március 23-ika is, mely új területeket szerzett Kárpátaljához. A lényeg az,hogy Kárpátalja hazatérése az a történelmi dátum, amely a Kárpát-medencében és a Dunavölgyében a magyarságot mint az ott élő népek legidősebb testvérét újra az őt megillető történelmi szerepéhez juttatta. A lényeg az, hogy a történelem újra a Kárpátok gerincére állította a magyar katonát, nem azért, hogy azokon egy centiméterrel is túlmenjen, hanem azért, hogy azokon innen egy milliméterrel se jöhessen be idegen. Végül van egy harmadik, nemcsak történelmi, de erős érzelmi jelentősége annak a napnak, amelynek most második évfordulóját ünnepeljük. E napon tért hozzánk újra vissza fiatalabb testvérünk, a gens fidelissima. Nem egy apától és nem egy anyától származunk. — ők szlávok, mi turániak vagyunk, — de hétszáz év óta lakunk egy házban, azóta élünk ,ugyanabból a földből, eszünk egy kenyérből és véreztünk ugyanazokért az érdekekért, gondolatokért és eszményekért. 1939 március 15-e tehát magyarnak és ruténnak egyaránt három hatalmas tényt és nagy gondolatot jelent: A szentistváni gondolat győzelmét a Duna-völgyében, a magyar állam és nemzet katona fiait a Kárpátok gerincén és közös testvéri magyar-rutén örömünnepet. E három tényező együttvéve történelmi kezdet. A történelmi folytatás meghozta 1940-ben — hogy a kárpátaljai Kárpátok ne legyenekelárvultan és egyedül — résziben az erdélyi Kárpátokat is. A történelem logikája könyörtelen és feltartózhatatlan. Nem tűr meg történelmi hazugságokat, márpedig a párizskörnyéki békék a történelmi hazugságok sorozatai voltak. A jóvátételt is a történelem logikája indokolja meg. Hogy a továbbiakban és a jövőben a történelem logikája által irányított apokaliptikus erők még milyen kérdéseket és mikor akarnak és fognak megoldani, azt ma ne keressük, mert hiába is keresnénk, de hogy a magyar történelem jóvátétele Kárpátaljával indult meg, az ma már tény és történelem. MAGYAR-RUTEN SORSKÖZÖSSÉG Irta: Siménfalvy Árpád 1939 március 15-ike kétségtelenül fontos dátuma ennek a sorsközösségnek. Hosszú századok után, csalárd alapon, az igazság keresztre feszítése után, 20 keserves közbeesett év elteltével ekkor állott vissza a sorsközösség és a jogfolytonosság. A Keleti Kárpátok ormaira ismét felrepült a magyar zászló és a honvédek diadalmas rohama 2 nap alatt visszaszerezte a megcsonkított országnak azt a Kárpátalját, ami azelőtt 1000 éven keresztül csonkítatlanul volt tulajdonunk és birtokunk az 1919—1939 közötti két évtized kivételével. Ha nem lett volna olyan nagyon szomorú valóság, ma már rossz álomnak is nevezhetnők ezt az időszakot. De sajnos olyan mértékű romboló munka folyt itt az uralkodó hatalom és az annak szolgálatába szegődött hivatali, társadalmi, kulturális, gazdasági és politikai szervezetek részéről, amely alapjában igyekezett felforgatni 1000 év közös állami, társadalmi és gazdasági élete minden alapját, reális és szellemi értékeit, hagyományait és megmérgezni azt a századokon át mindig megértő és testvéri légkört, melyben magyar és rutén egymás mellett élt, egymással karöltve dolgozott és egymást támogatva harcolt, védte a közös magyar hazát. Ez az új, a párizskörnyéki saint-germaini és trianoni hazug békékre, a történelmi, a nemzetiségi, az erő-, a földrajzi- és kultúrviszonyok meghamisítására épített békékre támaszkodó új állami hatalom évszázadok eredményeit, közös munkáját, közös harcait, közös kultúráját, közös múltját, közös eszményeit akarta máról holnapra megsemmisíteni és két egymásra utalt nép lelkiségéből, a magyar és rutén szellemből kipusztítani csak azért, hogy helyébe azt a szláv ideológiát plántálja el és mélyítse el a rutén nép lelkében, amely alkalmas arra, hogy eltávolítsa a magyar néptől, a magyar kapcsolatoktól és kiszakítsa a magyar sorsközösségből. A sok százéves kapcsolatok elszakításán túl pedig gyűlöletet vessen el a rutén lelkekben és a magyart a rutén ellenségének állítva be, ezt a gyűlöletet fokozza és állandósítsa. „Aki szláv, az nem lehet magyar barát, mert a magyar nemzet akadálya a keleti, déli és nyugati szlávok egyesülésének, és ez az egyesülés különbség nélkül minden szlávok, mindenkori legszebb álma.“ Ezzel a frázissal igyekeztek illúziókba ringatni és állandóan gyűlöletben tartani rutén népünket, hogy szolgai és hűséges eszköze lehessen a cseh-szláv politikának. Ezt a célt szolgálta nemcsak politikájuk, hanem ennek áldozták fel iskolai és kultúrtevékenységüket is és ha a rutén nép jobbjai, intelligenciája túlnyomó része és népe csaknem teljes egészében ellenállt is ennek a kútmérgező napi- és kultúrpolitikának,még mindig sok a cseh, ukrán, nagyorosz, szláv, kommunista iskoláztatás áldozata és hosszú idő fog eltelni még addig míg a mérgezés utolsó nyomai is eltűnnek és a cseh-szláv áfium mérgező hatása minden vonalon, minden rétegeződésnél, az utolsó egyednél is elmúlik. A rutén nép szláv származását és ehhez a törzshöz való vérszerinti kapcsolatait soha sem kívánta senki sem kétségbe vonni, de ennek a származásnak és szláv nyelvüknek és szláv nyelvű kultúrájuknak tiszteletben tartása nem jelenti azt, hogy életük, jövőjük a szlávokhoz lenne kapcsolva. A szláv orientáció bedobása a legszerencsétlenebb következményekkel járt, mert pártokra, eszmei áramlatokra, különálló táborokra osztotta az elmúlt 20 év alatt az addig érzésében mindig a magyar nemzettel tartó s ebben egységes rutén testvéreinket. A magát protektorrá feltolt „szláv testvér“, a cseh, az elméletileg mindent összefogó pánszláv eszmét egyszerre cseh, szlovák, moszkovita, ukrán és kisorosz részekre bontva és minden rész megfelelő képviseletéről gondoskodva dobta be a becsületes rutén nép közzé sokozott ezzel köztük olyan békétlenséget, zűrzavart és kultúrharcot, amely egymás ellenségévé tette a népet, amely még ma sem múlt el, és amelynek következményei, ha a felszínen már nem is, de titokban még ilyen még ma is veszedelmes hullámokat vetnek. Hiába tiltakozott a rutén nép java, hiába mutattunk rá, mi ittmaradt, köztudomás szerint mindig ruténbarát, mindig testvérmagyarok, erre a veszedelemre, kalandorok, jöttmentek és sajnos, megrészegített, a történelemben visszapillantani nem tudó illuzionisták eszközévé váltak ennek a szláv egységesítés címén életbomlasztó programoinak, amely fölött végre a halálharangot 1939. március 15-ének történelmi realizmusa húzta meg. Az akkor ezen a részen teljes erejével ismét felragyogó magyar nap fényénél most már mindenki meglátta, hogy történelmet sem hazugságokra, sem kizárólag nemzetiségre, sem csak fajpolitikára alapítani nem, lehet, mert vannak hatalmasabb erők, isteni és természeti törvények, történelmi kialakulás, földrajzi egység és gazdasági egymásrautaltság, a mi esetünkben, mindez együtt, a Kárpátok övezte Tisza-Duna medence, amelyek az azon belül élő és egymásra utalt, bár különböző fajú, de közös történelmi múlttal és közös szellemi és gazdasági kultúrával bíró népek sorsát úgy kovácsolták össze, hogy azok valóságos sors- és hivatásközösséget képeznek és azok emberi erővel való mesterséges szétbontása csak ideig-óráig tarthat. Ha ezek az igazságok egyáltalában állanak, pedig állanak az egész magyar történelmi területre, akkor azok még fokozottabb méretkben érvényesek a magyar és rutén nép viszonyára, a magyar néprajzi terület és Kárpátalja, az Alföld és az Erdős-Kárpátok összetartozására. Amikor a rutén nép ősei kb. 700 évvel ezelőtt átlépték a Kárpátok északkeleti gerinceit és magyar földön telepedtek le, amikor a Kárpátok déli és nyugati lejtőin helyezkedtek el, tudatosan vagy tudat alatt már akkor szakítottak a szláv egység politikai ideológiájával. A Kárpátok északi gerince örökre elválasztotta fajtestvéreiktől és új testvérrel, a turáni mezők szellemét őrző magyarral ajándékozta meg. Ennek a lépésnek a következményeit a történelem szigorúan levonatta velük. Az áttelepedés után a rutén nem a galíciai, hanem a magyar alföldi mezőkre járt aratni, fáját és saját magyar folyókon úsztatta le, magyar kenyeret evett, népköltészetét és dalkultúráját magyar elemekkel bővítette, háztartásában, életrendjében, ruházatában, társadalmi szokásaiban, vendégszeretetében mindenütt, de különösen a lankás és sík vidékeken, ahol közvetlenül érintkezik magyarokkal, magyar irányban és szellemben kultúrálódott és egy volt velünk történelmünkben, szabadságszeretetével, hűségével, Rákóczi idejében épúgy mint 1848-ban és 1914-ben. Amikor átjött, kelet helyett nyugatot választotta, művelődésének iránya nem Bizánc vagy Moszkva, hanem 300 éve már határozotan Róma és kultúrájának szelleme, történelmi, nyugati és humánus vonatkozásokban teljesen azonos a magyar kultúra szellemével, ékesen illeszkedve be abba az egységbe, ami a szentistváni gondolat jegyében fog át mindent itt a Kárpátok közt, több mint ezer éve. Az a kultúrszellem, amely a mi országunkban él, kibírta a tatár dúlásokat. Ennek a szellemnek osztályosa a magyar nép oldalán, a Kárpátok déli lejtőjére jött rutén nép. Ezt a helyet választotta és ezenkívül nincs is számára másutt hely, mert a Kárpátok ide osztották, mert 700 éve már nyugatra néznek és mert az őket velünk egy közösségbe zárt földrajzi és természeti adottságok magasabbrendű törvényszerűséget jelentenek. Remélem, hogy ezt a törvényszerűséget megzavart húsz év öszszes nyomaival együtt előbb-utóbb el fog tűnni. Remélem, hogy a megtévedtek már felébredek és mellénk állanak, a magyar-rutén sorsközösség közös útjára. Remélem, érzik, látják ők is, hogy a magyar állam kormányzata mindent elkövet a testvér rutén nép szociális, gazdasági és kulturális felemeléséért. Remélem, látják, hogy a maguk sajátos nyelvi, vallási, irodalmi és tudományos kultúréletében az egynevezőrehozás, az egység, a magyarrutén sorsközösség szellemében olyan mérvben támogatja őket a magyar államvezetés és Kárpátalja Kormányzói Biztosa, amiben soha, úgynevezett szláv testvér jóvoltából részük nem volt. Remélem, elismerik a két év nagy szociális és gazdasági haladását és ezzel együtt azt, hogy a magyar nép testvéri szeretettel — saját érdekei kielégítését összehasonlítás tárgyává nem téve — nézi és támogatja azt a munkát, mely a ruténség jobb, szebb életét van hivatva megalapozni. Ez az út, amelyről beszélek, a magyar-rutén sorsközösség útja, a történelem, az igazság és az élet útja, amelyen 1918-ig jártak, amelyre 1939 március 15-én ismét ráléptek és amely kizárólag vezet mindkét nép boldogsága, jobb jövője felé. A mi sorsközösségünk történelmi, érzelmi és érdekközösség, amelyet éppen ezért minden magyarnak és minden ruténnek a megértést keresve ápolni kell. Ezt az érzés- és érdekközösséget ápolva s ezt az egyetlen lehetséges utat járva haladjunk előre sorsközösségünk történelmi útján, a magyar és rutén kezeket egymásba téve, az osztatlan egy közös haza szebb jövője, a két testvérnép zavartalan megértése és teljesebb boldogsága felé.