Kárpáti Hiradó, 1941. május (18. évfolyam, 97-122. szám)

1941-05-01 / 97. szám

A fiatal ruszin értelmiség küldöttsége Bárdossy miniszterelnöknél A mozgalom a kárpátaljai népben gyökerező ruszin szellemi irányzatnak kíván teret biztosítani Kárpátalja közéletében nemrégiben életrevaló mozgalom indult meg; a fiatal ruszin értelmiség megmozdult, szervezkedni kezdett, hogy a ruszin közéletbe új vérkeringést, friss levegőt, aktivitást vigyen. A mozgalom alapja a ruszin népi nyelvi és kulturális irány, szemben a cseh megszállás húsz éve alatt követett más irányzatokkal. . A mozgalomban tehát a húsz év óta szunnyadó ruszin népi öntudatos és teremtő erő támad föl, hogy megvalósítsa a ruszinság társadalmi megszervezését és a ruszin nép művelődésének szabad fejlődését. A cseh megszállás éveiben a hatalmi erő elnyomott minden ilyen megmozdulást. A mozgalom most természetszerűen indult meg. A fiatal ruszin értelmiség az utóbbi hónapokban egyre türelmetlenebbül látta a ruszin közélet mozdulatlanságát és kezdetben csak magánbeszélgetésekben, "később összejöveteleken tárgyalták a tennivalókat. Döntő fordulatot adott a kérdésnek, hogy Kozma A Miklós, Kárpátalja kormányzói biztosa teljes határozottsággal ismét a ruszin népi irányzat mellett foglalt állást, így következett be aztán, hogy a mozgalom vezetői: tanítók, tanárok, ügyvédek, orvosok stb. megalakították a kárpátaljai ruszin értelmiség független szervezetét. A mozgalom a szentistváni állameszme alapján áll, a ruszin—magyar sorsközösséget vallja, napi politikával nem kíván foglalkozni. Munkája tisztán kulturális és társadalmi térre szorítkozik. Föl szándékszik tárni a ruszin népben lévő erőforrásokat és munkás, aktív ruszin közéletet kíván teremteni. A mozgalom vezetői már régebben elhatározták, hogy küldöttségileg keresik föl néhai gróf Teleki Pál miniszterelnököt, hogy tudassák vele állásfoglalásukat és neki címezve átnyújtsák a ruszin értelmiségi ifjúság csatlakozásáról tanúskodó eddig öszszegyűjtött és könyvbe foglalt aláírásokat. A ruszin értelmiségi ifjúság küldöttségét szerdán délben fogadta Bárdossy László miniszterelnök Kozma Miklós, Kárpátalja kormányzói biztosa jelenlétében. A küldöttség nevében, amelyben dr. Csurgovics András pénzügyi titkár, Fencsák János elemi iskolai tanító, Krajcsik Imre pénzügyi titkár, dr. Timkovics László törvényszéki jegyző, Doros Iván igazgatótanító, Szimkó Elemér gimnáziumi tanár, Zima Tivadar polgári iskolai igazgató, dr. Dobos Emil ügyvéd és Marinics Ernő tisztviselő vettek részt, Fodor István gimnáziumi tanár köszöntötte a miniszterelnököt a következő beszéddel: — Nagyméltóságú Miniszterelnök Úr! Kegyelmes Urunk! Annak indokolását, miért óhajtottuk a megtiszteltetést, hogy Excellenciád előtt megjelenhessünk, egy ténynek megállapításával kell kezdenünk. Nevezetesen a rutén fiatalság, főleg pedig az értelmiségi ifjúság túlnyomó többsége már jó idő óta nyugtalanul nézte a népünk között folyó kulturális harcokat. Ezek, bár hosszabb múltra tekinthetnek vissza, lényegükben csak a cseh uralom alatt éleződtek ki, viszont nem szűntek meg annak megszűntével, hanem többé-kevésbbé nyíltan és többé-kevésbbé hevesen folytatódnak ma is. Ez magában véve még nem lett volna nyugtalanító. Elvégre az élet harc és a nyugalom halál. Aggasztó volt azonban ebben a harcban, hogy az egyes irányzatok túl igyekeztek licitálni egymást és ebből az a veszély kezdett lassan keletkezni, hogy népünket a magyarságtól hovatovább elidegenítik, ahelyett, hogy ahhoz közelebb hoznák. Mi az értelmiségi ifjúság, akik népünk jövőjéért, úgy hisszük, teljes joggal érezhetjük a felelősséget, mélységesen meg voltunk győződve arról, hogy ezek a régi irányzatok és nem nagyon nagyszámú táboraik túlélték magukat és a változott viszonyok között anakronizmusnál nem egyebek. Ezért rég óhajtottunk volna már aktív közbelépést, nem tudtuk azonban megtalálni az utat és az eszközöket, amelyek összhangban lévén a nagyméltóságú kormány elgondolásával is, valóban alkalmasak lettek volna gyakorlatilag szolgálni ezt a közeledést. Érthető volt tehát örömünk, amikor vívódásaink közepette a magas kormány képviselője, a kormányzói biztos úr őnagyméltósága részéről történtek oly kijelentések és lépések, amelyek teljes mértékben fedik a mi fölfogásunkat. Ezek hallatára vagy egy tucatnyian úgy véltük, hogy további fontolgatásnak helye nincs, hanem megjött a határozott és nyílt föllépés ideje. A magunk korlátozott viszonyai között nem is gondolhattunk arra, hogy megteremtsük az eszközöket az egész ruszin értelmiségi ifjúsághoz fordulni, mindössze a saját személyes ismerőseink azok, akiknek föltehettük a kérdést: helyesli-e ezt a vélekedésünket és hozzájárulnak-e ahhoz, hogy ebből az alkalomból a kormányt és kormányzói biztos urat üdvözöljük, kérve egyúttal azt is, hogy erről az útról többé ne térjenek le. Az eredmény nem egészen egy hét alatt majdnem félezer aláírás lett, ennek súlyát emeli az, hogy vagy személyes ismerőseink, vagy ismerőseinknek olyan ismerősei, akiknek meggyőződését pontosan ismerjük. Boldog örömmel adjuk át az aláírások egy példányát Nagyméltóságod személyében a kormánynak, megismételve kérésünket. Név szerint Excellenciád dicsőült elődjéhez van intézve és mi ezt a címzést nem láttuk indokoltnak megváltoztatni, hiszen valamennyiünk fölött lebeg a magyar Cortiosz szelleme, aki legbecsesebbét áldozta nemzetének minden kincsei közül: a fajáért életét is föláldozni kész államférfiú. Az ő glóriájával a mi halványan pislogó mécseink bizony nem mérkőzhetnek. Ám minket is a fajunk jövőjéért érzett aggodalom vezetett Nagyméltóságod elé és bizonyára Excellenciád részéről is a heroizmusnak egy fajára volt szüksége, amikor vállalta, hogy egy mártír helyére álljon. — Isten adjon Nagyméltóságodnak ehhez a nehéz feladathoz lelkierőt, testi egészséget, hosszú életet. Isten éltesse Nagyméltóságodat! Ezután Bárdossy László miniszterelnök közvetlen, meleg szavakkal válaszolt az üdvözlő beszédre. — Nem is tudom megmondani — mondotta — mennyire örülök látogatásotoknak és azoknak a szavaknak, amelyeket szónokotok a ruszin ifjúság nevében hozzám intézett. Ezekből a szavakból Rákóczi ruszinjainak hangja csendül ki, azé a népé, amelyet mi úgy hívunk: gens fidelissima. Meghat az is, hogy az összegyűjtött aláírások címzésén, amely még boldogult elődömhöz szólott, nem kívántatok változtatni. Meghat azért, mert ebben a tényben is Az izai kosárfonók írta: Bálint Imre Mindig lelkesedve vettem kezembe Lágerlöf Zelma kincses elbeszéléseit, de a minap bosszúsan dobtam le egyik meséjét. A skandináviai írónő hallatlan merészen a bábeli zűrzavar históriáját tárta elém. — ... és végül egyenként a romokhoz szólította Isten a különböző ajkú népeket —hangzott az írás — s megparancsolta nekik, hogy emeljenek föl sorban a romokból egy-egy követ s azon írva találják azt a földrészt, melyen élniük kell. És szólt az Úr: „Egy őtöknek dúsan termő föld jut, másotoknak szikár hegyvidék; kit napsugárba, kit ködbe visz a sorsa !...“ Haragosan ugrottam föl. Hogy lehet ilyen gyáva, lemondó hangon írni az emberiségről és szinte azt mondani: minek törekedni, kedveseim, úgy van jól, ahogy van, mert úgy kell annak lennie! Végig a Nagyág mentén csak ezen töprengtem s egyszercsak azon vettem magam észre, hogy az itai országútra értem. Vissza akartam fordulni, de az országúton fehér kosarakkal megrakott embereket láttam libasorban menni. — Vásár van itt ma? — kérdeztem az egyik bolyhosszűrős ruszintól. — Csak olyan nap ez, mint a másik. — Honnan az a sok kosár? — Hát szárók Csak nem megyünk el kosárért Lipcsébe? A beszédes ember mellé szegődtem. Még egynéhányan csatlakoztak hozzánk nagy tízliteres fonott bütykosokkal, színes fűzfaszatyrokkal ékesített falubéliek. Itt-ott a nyomukban apró gyerekeket láttam haladni, akik csöppnyi kezükkel fűzfavesszőket nyálábál rak át. — A kenyerüket viszik — bökött feléjük az én emberem. — Honnan szerzik a fűzt, hogy csinálják a kosarat, mennyit lehet keresni vele — borítottam rá a kérdések özönét. A ruszin megállt, hátrábbtolta kalapját és a falu közepe felé mutatott. — A főjegyző úr a kolompos ebben, mi csak a nyájból valók vagyunk. Na, dár Bozsef végzett velem kurtán és befordult a mellékutcába. Elmentem a községházára. Homicskó Igor körjegyző valami igen sürgős ügyet tanulmányozott éppen, de amikor meghallotta, hogy a kosárfonásról érdeklődöm, félretolta az aktákat s örömbe csillant a szeme. Kérdezni is alig kellett, úgy beszélt, mintha valamelyik atyámfia azzal fordult volna felé: — Hát a kis családja hogy van, meséljen már róluk valamit! Mint egy könyvet, úgy lapozgatta felém az izai kosárfonás történetét, amely bizony bátran odakívánkozhat sok tespedő községháza asztalára. Régesrégen, a háború előtt észrevették az itaiak, hogy nem is olyan mostoha sors a fával bíbelődni, minden rostjában arany van. Nemcsak a kérgeshátú vastagjának, de azokban a karcsú fűszálakban is ott a Tisza partján. Megbántották és kosarakat fontak belőle. Annyira rákaptak, hogy az 1910-es években a faluvégen munkaházakat építettek. A hegyvidéki kirendeltség vándortanítókat küldött ki a kosárfonó mesterség továbbápolására. Az akció egyúttal értékesítő szövetkezet is volt és lassan elérte, hogy a kárpátaljai kivándorlási láz ízáról alig néhányat hajtott csak el. De jött a minden alkotás halála , a háború és az idegen uralom, amely csak propagandájában tudta emlegetni a ruszinokkal való törődést. A munkaházból a középület lett, az igazi kosárfonók nyakára pedig ráült a zsidó. Nem ám dirrel-durral, szép csöndben, észrevétlenül. Ahogy átjött Galíciából, első dolga az volt, hogy boltott nyitott. Még a pulton sem volt ócska áruja, már tudta, hogy az izai polgár melyik zsebében hordja a pénzét. Összedugta fejét a többi jövevénnyel s addig csusogtak, húzogatták szakállukat, amíg kartellbe nem léptek s hálót nem fontak a kosárfonók köré. Megvásárolták kosárjukat, de pénzt nem adtak érte, le kellett az árát vásárolniok. A sóhermáherezésnek az lett a vége, hogy a szegény ruszin egész nap verejtékezett s tizen sem kerestek annyit a kosáron, mint egyetlen zsidó boltos keresett rajtuk. Kicsi falucska ez az Iza, de elég kövér volt ahhoz, hogy harminc zsidó család élősködjék rajta. A nyűg kezdett elviselhetetlenné válni s a jobbérzésűek 1934- ben megalakították a Kosárfonók Szövetkezetét. A zsidók erre a demisonfonásra vetették magukat. Korlátlan urak voltak ebben, hiszen az üveg egész Csehszlovákiában egy prágai zsidó bank hatalmában volt, ruszin nem juthatott ahhoz. A közömbösség közepette a szövetkezet próbálkozása hajótörést szenvedett s a bevonuló honvédeink már megint zsidókezekben találták az izai polgárt. A fölszabadulás után megnyíltak a sorompók az izai kosárfonók előtt. Nosza, szekérre rakták a fűzfaszatyrokat, a kosarakat s megindultak a nyírségi színes vásárok és hetipiacok felé, hogy szétszórják portékájukat. Egy-két budapesti cég próbálkozása után hivatott körökben is rádöbbentek arra, hogy nemcsupán jelentéktelen kereskedelmi kérdésről, hanem egy közel négyezer lakosú község megélhetéséről van szó. Homicskó Igor körjegyző felügyelete alatt megalakult az igazgatóság s hamarosan megérkezett a kormányzói biztos együttérzése ötezer pengős szubvenció formájában, amiből a szövetkezet válogatás nélkül összevásárolta a falu egész kosárkészletét magasabb áron, mint ahogy a zsidók szedték; magába szervezte a kosárfonókat s földolgozásra anyagot bocsátott rendelkezésükre. — És hol az a temérdek kosár? — kérdeztem. — Nagyobb része már Budapesten, meg valahol Németországban. _— Hány család kenyerét biztosítja a szövetkezet? — Hát 450—500 tag dolgozik állandóan, de ha megindul a saját vesszőnkből a munka, amennyit termel a község, átvesszük. — Micsoda saját vesszőnket emleget a körjegyző úr? — Majd Kovács úr elviszi Önt szétnézni a fűzfavesszők közé és elmeséli a kosárfonás történetét. A leégett görögkatolikus templom oldalának sárgás-kopasz fűzfanyalábok dőltek, mint a napkurázó, égetthajú fürdőzők szoktak a víz partján elkeveredni. Messziről úgy festett, mint az összedőlt kunyhó körül: a kiszáradt lomha gazok. Kö- ÉRTÉKES TAPASZTALATAI ALAPJÁN KÉSZÜL 44# t&M-MEMPHIS ThiCctjzxs * m0Mfaégi&n/tOd* kjzfibcCtjy!