Kárpáti Hiradó, 1944. február (21. évfolyam, 25-48. szám)

1944-02-06 / 29. szám

Vasárnap, 1944. 11/6. KÁRPÁTI HÍRADÓ Száz éve született A LEGNAGYOBB MAGYAR FESTŐ, az asztalosinasból nagy művésszé lett Munkácsy Mihály A kis Leib Miska csodálatos útja Munkácstól Pártig , földrajzi értelemben is, hatal­mas út­ a kelet-magyarországi perem­várostól, Munkács várának tövéből a fény városáig, Pak­sig. Ha pedig a geológiai távolsághoz hozzávesszük azt a messzeséget, ami egy kis aszta­losinas elindulása és világhírű beér­kezése között nyújtózik, egyszerre elszédülünk a karrier csodával ha­táros perspektívái előtt. Ezt a szinte felmérhetetlen, káp­rázatos utat futotta végig egy kis asztalo­sinas, aki midőn 56 éves ko­rában elpihent a mindennel való megbékélés örök nyugalmában, rop­pant hírneve és hatalmas vagyona mellett fejedelmek, arisztokraták, milliomosok, nagy művészek és vi­lághírű szépasszonyok barátságától vált meg örökre. Olyanokétól, akik között ő volt az egyik legelső, a leg­­különb. Leib Misi, a kis asztalosinas 1844 február 20-án született Munkács vá­rosában. Mint a világ zsenijeinek, túl­nyomórészben neki is nehéz, küz­delmes ifjúsága volt. Szegény szülei nem sok jót adhattak neki és egy könnyebb, érdemesebb férfisors felé sem egyengethették a fiú útját. Apja, Leih Leó Mihály, Miskol­con szolgált, mint szerény sóhi­vatalnok. Misi egy ideig vele volt és ebben az időben kezdődtek a család hányata­tásai: a 48-as szabadságharc csata­zaja az állandó muzsika a kis Misi fülében. Korán meterségre adták Misit, hogy tisztességes ipart tanuljon, amiből majd eltarthatja magát, no meg, hogy a szülői ház reménytelen szegénységét a maga keresetével se­gíthesse. Édesapja nemsokára meghal és az Leib Mihály asztalossegéd úr Ara­don megismerkedik Szamossy Elek festőművésszel. Szamossy a fi­atal iparos rajzaiból rögtön felismeri az istenáldotta, robusztus tehetségű, nagy művészi ígéretet és segíteni igyekszik rajta. Magához veszi, rajzolni tanítja és tizennyolc hónapig oktatja nagy buzgalommal és szeretet­tel. Elkészül az első kép: egy fiatal leány kezdetleges arcképe. Maga szőtte vásznon, maga készítette kerettel, ahogy Szamossy tanította. A kép Most változatos, külföldi állomá­sok következnek. 1865-ben Bécsben, 1866-ban Münchenben tanul, majd Düsseldorf, Páris és Barbizon követ­kezik. Megfesti legelső nagy művét, a Siralomház­at, 1870-et írnak ekkor. Neki ítélik az Akadémia aranyérmét. Világsiker, a kritika őrjöng, a műkereskedők közelharcot vív­nak érette. Majd a Milton óriási sikere követke­zik. Sikerei ettől fogva világraszó­lók: a föld minden kultúr országából érdeklődnek művei iránt és főleg Amerika dollármilliomosai igyekez­nek megszerezni egy-egy Munkácsy­­képet. Közben megismerkedik egy re­mek szép francia arisztokrata­ hölgy­­gyel, de Marches báró dúsgaz­dag özvegyével, akinek fejedelmien berendezett, fényűzéses márványpa­lotája van a párisi Avenue de Villi­­ers-en. Az ismeretségből rövidesen boldog házasság lesz. Munkácsy Mihály e­közben azért lankadatlan erővel dolgozott. Egyik halhatatlan remekművét a másik után alkotta meg. 1871-ben elkészült a Tépéscsinálók című nagy vászná­val (a fóti Károlyi-kastélyban), öt gyermek egyedül marad. A kis árvák elszélednek az országban szer­teszét élő rokonság között. Misit Békéscsabára viszik, anyai nagynén­jéhez. * Asztalosinas lesz, vizet hord, gyalul, festéket főz, fűrészel, talicskát tol, ciferát és estén­ként, holtfáradtan, félig álomba szédülten zuhan szegényes vac­kára. De néha felrázza a dermedt álomból valami lebírhatatlan ösztökélés, va­lami brutális hatalom: rajzolni ala­kokat, vonalakat teremteni a fehér papirosr­a! Ha nincs papír a kéznél, a simára gyalult deszkákra rója ákombákomos rajzait. De reggel ijedten legyalulja a képeket és figu­ráikat, amelyeket éjjel lázas fejjel megálmodott... Közben a mesterséggel együttjáró durva festőmunkákat teljesít: utcai kerítéseket, hídkorlátokat mázol, né­ha vad hidegben, néha ájultató káni­kulában. De a gyötrelmes robotmun­ka mellett nem felejti színes álmait: folytatja az éjszakai rajz-költemé­­nyek elővarázsolását. Amikor felszabadul és az akkori idők szokásainak megfelelően vándorútra kell indulnia, első állomása Arad, ahová jó végzete vezérli. Ott botlik össze életének első fő­irányítójával, akinek talán egész ké­sőbbi sorsát köszönheti — és köszön­hetjük, valamennyien magyarok. Mert nélküle, az ő éles szemének fel­ismerése nélkül talán ellobbant volna ez az üstökösfény, amely pedig most már mindörökre világítani fog a vi­lágművészet hatalmas mennybolto­zatán, még bizony nem sok jóval biztat, de Misi a belülről fűtő láz ösztökélésére tovább dolgozik. Mindig jobbat, hi­bátlanabbat akar alkotni. 1863-ban végre elég erősnek érzi magát, hogy műveit bemutassa a fő­városban. Felveszi a Munkácsy Mi­hály nevet. Budapest lázba esik az első kép, a Regélő honvéd láttára... És Munkácsy Mihály neve egyszerre, hirtelen országos név lesz. A kis asz­talosból az ország egyik reménytel­jes alkotóművésze. Az egykori asztalosinas bevonul a bárói palotába és ettől kezdve főúri, gondtalan életet él a ha­talmas vagyon Langyos fürdőjé­ben. . Most már csak a művészetnek él, nincsenek többé pénzkérdései. Fele­sége hatalmas társadalmi összeköt­tetései révén a Munkácsy-palota csakhamar a párisi előkelő társadal­mi élet középpontja lesz. Egyik es­tély, irodalmi összejövetel a másikat éri. Munkácsy szalonjában fejedel­mek, királyi hercegek, ariszto­kraták, nagy művészek, írók, színésznők, politikusok, katonák és egyéb előkelőségek vendéges­kednek. Liszt­­Ferenc, Wanemaker, Daudet, Reményi Ede, Rippl-Rónai József, Szomori Dezső, Pekár Gyula, Türr István, Sarah Bernhardt, Justh Zsig­­mond stb. stb., hogy csak néhány­­nevet említsünk a sok ezer név kö­zül. 1881-ben pedig elkészíti életének főművét, a Krisztus Pilátus előtt című monumentális képét, amely olyan hatalmas, megrázó erejű műremek, hogy a műtörténeti tanul­mányok egész sorozatát írták azért róla. Az első jó ember Bécstől Páriáig A siker csúcsán . a Okos háziasszony­­ tudja, hogy olcsóbb a -i Diana sósborszesz, ha a­z üres si­veget összegyűjti és abban az üzletben, ahol vásárol, pénzért visszaadja. Legnagyobb művei — sajnos — túlnyomórészben külföldi, leginkább amerikai múzeumokba vagy magán­gyűjteményekbe kerültek, de szeren­csére a budapesti Szépművészeti Mú­zeum képtára és néhány magyar mű­gyűjtő család is őrzi néhány vász­nát. A legnagyobb magyar festőművész párisi sikerei közepette sem fe­ledkezett meg azonban fiatalkori nehéz esztendeiről és szívesen támogatta főleg a magyar festő­művészeket, anyagilag és erkölcsileg is. Vendég­látó asztalánál mindig volt néhány szívesen látott szegény magyar mű­vész, akinek nehéz párisi tartózko­dása Munkácsy jóvoltából mindig el­viselhetővé vált, mert a festők titán­ja diszkrét támogatásban részesítette nélkülöző honfitársait. Munkácsy művészetét röviden a következőképpen lehet körvonalaz­ni: a kompozícióban utolérhetetlen művész, aki tudásban a régi nagy­ klasszikusokra emlékeztet ugyan, de témái feldolgozásában már teljesen modern volt. ............­­­ Bár sikereit járosban aratta, szívvel-lélekkel mindig magyar ,7 maradt és valahányszor egy-egy művét befejezte, azt először mindig idehaza mutatta be. A siker csúcsán, amikor minden emberileg elérhető kellemes életaján­dék rásugározta derűs fényét, 1900-­ ban hunyta le örök álomra szemeit Munkácsy Mihály a Bonn melletti­ Enserichben. " Temetésén, amely egy szuverén uralkodónak is díszére vált volna, ott könnyezett az egész világ min­den kultúrnemzete, de elsősorban a­­magyarság kiküldöttjei, akik a nem­zet egyik legnagyobb értékét kísér­ték örök pihenőhelyére: örök büsz­keségünket, a magyar géniusz titán­­oszlopát, fénylő fároszát. "■ Mikor Ady Endre elhitte, hogy nem ő Ady Endre Ady Endre halálának huszonötödik évfordulója alkalmából az utókor buz­gó tollforgatói igyekeztek sok mindent felderíteni, ami Ady személyével kap­csolatos. Meg kell állapítani, hogy ezek a visszaemlékezések nem bővelkednek humorban. Ady tudniillik nem volt hu­morizáló, sziporkázó egyéniség. Fehér­asztalnál elszórakozott ugyan barátai­val, de általában nem volt úgynevezett könnyen olvadó természet, inkább tar­tózkodónak volt mondható. Az alábbi esetben, amelyet kuriózum­képpen feljegyzek, nem az ő humorér­zéke vitte a főszerepet, ennek közremű­ködése nélkül került annak közepébe. Az ügy ott kezdődött, hogy egy este együtt ültünk Debrecenben Törő bácsi Csapó­ utcai jogászvendéglőjében. Ez a vendéglő amolyan régimódi, magyaros kis étkező volt, ahol a jogászgyerek 32 fillérért kapott jóízű ebédet, levest, főzeléket feltétellel, kenyeret. Törő bácsi derék, nagybajuszú, deb­receni magyar volt és ha a jogásznak, teológusnak nem volt éppen pénze, azért nem vonta meg tőle az ebédet. Még csak könyvet sem vezetett a kinn­­levőségeiről. És mégsem maradt adósa senki. Volt, aki első ügyvédjelölti vagy éppen ügyvédi keresetéből, volt aki se­­gédlelkészi jövedelméből fizette meg a tartozását, mikor Törő bácsi már rég elfelejtette, hogy ki fia-borja az illető adós. Itt kvaterkáztunk négyen: Ady Endre, Sipos Béla, Kemény Emil és jó­magam. Ezenközben történt, hogy Kemény Emil összeszólalkozott egy fiatalember­rel, aki a szomszédos asztalnál éppen nem fért a bőrében. Az ifjú szóváltás közben megfenyegette Kemény Emilt, hogy van neki egy főhadnagy nagy­bátyja,­ majd annál bepanaszolja, hogy megsértették a becsületében. Kemény Emil erre valami olyan kijelentést tett, amit a fiatalember a főhadnagy­ bátyja személyén keresztül sértőnek talált­­ a hadseregre. Megtette a feljelentést és az eljárás megindult. Már régen elfeledkeztünk az egész afférról, Ady Endre otthagyta a Dara­bos­ utca 6. alatti jogászlakását, átköl­tözött Nagyváradra, e sorok írója pedig Budapestre került. Jó idő múlva idézést kaptunk, hogy Kemény Emil ellen a hadsereg megsér­tése miatt indított bűnügy főtárgyalá­­sára jelenjünk meg tanúképpen a deb­receni törvényszék előtt. Az én vonatom a főtárgyalás előtti estén tizenegy óra tájban futott be a debreceni állomásra. Egyenest a József főherceg­ utca 1. szám alá mentem. Itt lakott ugyanis Kemény Emil és Sipos Béla. A ház a Bika-szálloda szomszéd­ságában volt és a szálloda ott bérelt néhány szobát, hogy a nagyvásári nagy forgalmak idején, ha a szálloda megte­lik, ebben a dependance-ban is tudjon elhelyezni vendégeket. Itt született ez a klasszikus veretűnek éppen nem nevezhető vers, egész biz­tosan nem Ady Endrétől: Fűszer, festék, lakk és ketice. Van nekünk egy depandence. Abban lakik Kemény Bence. Ha beüt az inzolvence, S nem fizet majd Kemény Bence, Kiürül a depandence. Szóval, a vonattól bejövet egyenest ide kopogtattam be. Kemény Emil és Sipos Béla — bizonyára a másnapi tár­gyalásra való tekintettel — már ágyban voltak. Kopogtatásomra Sipos Béla kiszólt: — Te vagy az, Bandi? Ráhagytam, hogy igen. Sipos kinyitotta az ajtót: — Ne is gyújts világot, csendben fe­küdj le a díványra, hagyjál bennünket aludni, így cselekedtem. Már jó mélyen aludtunk mind a hár­man,mikor megint kopogtattak az ajtón. Úgy látszik, Sipos Béla aludt közöttünk legéberebben, mert megint ő szólott ki: — Ki az? — Én vagyok, Ady Bandi, válaszolta egy erősen borízű hang. — Brndy az ördögbe, Bandi már ré­gen itt alszik a díványon. Másnap reggel derült ki, hogy ami­kor Ady megérkezett Debrecenbe, régi jó cimborákkal találkozott, alaposan be is csípett velük és amikor a József fő­herceg­ utca 1. alatt hallotta, hogy Ady már bennt alszik, erősen italos okfej­téssel megállapította, hogy ha Ady Bandi már régen alszik a díványon, akkor ő nyilvánvalóan nem lehet Ady Endre, tehát nincs is itt semmi keresni­valója. Csendben távozott és a Bika-kávé­­házban egy sarokdiványon töltötte az éjszakát. Reggelre kijózanodott, meg­állapította, hogy mégis csak ő Ady Bandi, feljött a tárgyalásra. Kemény Emilt — ezt csak a törté­neti igazság kedvéért jegyzem fel — felmentették a vád és következményei alól. Dénes Sándor

Next