Keleti Ujság, 1943. május (26. évfolyam, 97-122. szám)

1943-05-09 / 104. szám

! Portoljuk­ a sceres­zlény cégeket! Zsák» zsineg« ponyva, föggöny­, bútorszövet, szőnyeg, linoleum Erdélyi Kender-Lenárd és Kárpitoskellékek R.T. ▼. Tapilex r. f. Kolozsvár, Wesselényi Miklós­ u. 10* Telefon: 37-03. Száraz, zsíros, póru­sos vagy ráncos arc­körét helyrehozza az „ILLA“ kozmetika Tur., m. Pázmány Fiára Mátyás király-tér Sz. Telel., 33-26. Fej tanitvány kiképzés, öltöny, felöltő és ballon-kabátokban nagy választék 1 Sebestyén Testvérek ruhaáruházában Wesselényi Miklós-utca 4. szám. Méretszabóság. Nyiredi és Orbán rutinÜzlete a Timár-utca 2 alól Átköltözött Wesselényi Miklós­ u. 13. sz. alá Móritzné Szigethy Anna férfidivat üzlete Mátyás király­ tér 8. sz. Dúson felszerelt raktár fehámneműekben ás kalapokban. Folberth Éva áll. eng. gyors-, gépiró- és szépiró­­szakiskoláiéban minden hó 1-én uj tanfolyamok Indulnak. Kolozsvár, Kossuth Lajos­ utca 5. szám. I. em. Telefon: 18­94. Ujváry Károly Hirdessen műbútorasztalos Üzlet: Horthy-út 29. IPübek.: FTUissolmni­a. 6 Kombinált szobák, hálók, ebédlők, konyhabútorok, megrendelésre is készülnek. KELETI ÚJSÁG­­ban! Útinapló Szolnok és Ladány között Irtai Ifj. Xántus János Nem történt semmi különös, csupán a gyorsvonat késett egy órát. Ha ma ez elő­fordul, érezzük, hogy rajta keresztül is a nagy idők szólanak. A magamfajta Pál­­mann-argonauta gyakran számol egy-egy lekésett csatlakozás izgató epizódjával, ami­kor a papiron kitervezett utivázlat hirtelen semmivé lesz s az utas egyénisége szerint bosszankodik, vagy igyekszik derűsen elvi­selni a rászakadt kényszerűséget. Nagycsütörtök estéje volt, amikor a kup­­mella gyorsvonat otthagyott egy alföldi ál­lomás várótermében s én riadt tanácstalan­ságban fordultam utitársamhoz, egy Ron­sard kötethez, amely szinte prózai rímekben beszélgetett velem s Lin Yu Tanghoz, aki bölcs mosolyával költői prózaiságával vi­gasztalt. Rajtuk kivül beteg kis utitársnőmet kellett a szülői ház révébe vinnem s ezért haladéktalanul indulnunk kellett, neki a harminc kilométeres útnak, befelé a Jászság szivébe. Nem lévén más alkalmatosság, ócska ha­tárt béreltem. Rozoga bőrülése, pislogó olaj­mécsese szinte másodpercek alatt száz esz­tendővel vitt vissza bennünket, a sebesség embereit a XX. századból. A szorongó várakozást, mely ilyenkor el­fogja az utast, csakhamar feloldotta a ko­pott határ szelíd, hintáló mozgása. A város lámpáival együtt egy század tűnt el mögöt­tünk s a végtelennek tartó utón, mint hajó a tengeren, szinte súlytalanul lebegtünk az eges terek nyugalmában. A tér ijesztően nagyra nőtt, a méterek mérföldekké s az órák esztendőkké tágultak, amig a lélek lassan átvette a kocsi lengő ütemét s meg­békélt önmagával. A puszta brk­kan pihegve lélegzett körülöttünk s a láthatár szinte emelkedni és süllyedni látszott ütemén. A sztyepp rokona ez a föld. Első látásra el­riasztja azt, aki nem ott született. Megér­teni csak akkor lehet, ha önként tárja fel titkait. Ha vallatjuk, elzárkózik s ha kér­dezzük, nem felel. A szinte nyáriasan meleg éjszaka feloldja a lélek bilincseit s beszélni kezd a táj. Először rímekben szólal meg. Mintha meglódulna az országút szalagja is. „Elin­dul bandukolva“... úgy ahogyan Juhász Gyula látta. A virágmámorba borult fák kö­zött „furcsa tavaszi rontás“ bujdokol. „Har­sány lázak“ szakadtak végig a szikes fol­tokon s „a csend mint nyúlós hínár, fene­ketlen mélységbe ránt“. óriás falvak sejtett árnyékai kisértenek jobbról és balról — „Körül karcsú, könnyű fák“ — babona és­­varázs. Első átélésre már a keletet érzem lappan­­gani magam körül: Asist s mintha az elrab­lott Európa megragadott volna minden kö­zösséget ezzel a tájjal. A pislogó olajmécses fényében Lin Yu Tang kínai tavaszát betüzgetem s a Sárga­folyó óriás térsége rokon hangon szól a tiszaparti tájjal. Itt is úgy oson át a tavasz, hirtelenül és magabiztosan, mint kelet tuli­­pánsteppéin: „Lába halkan végigsuhant a füvön, ujja megérintette az ágak csendes végét és le­­hellete beleborzolt a füvekbe és a barack­­fákba. És ha nem is láttam volna szend ér­kezését, tudtam volna, hogy már itt van. A zöld rozgabogár hirtelen táncolni kezdett az ágakon, a giliszták apró hegyeket túrtak a kertben és a nyárfa ősszel lenyesett ágai, melyek a gyümölcsös végében árvultak, pelyhes zöld levelet eresztettek... a földön szél fújt, fújt mint valami bolondos, fékte­len táncos kobold. Régen volt ilyen tavasz“... A szél körüllengett bennünket, szinte meg­emelte a kocsi recsegő eresztékeit. Éreztem, hogy tartozéka a tájnak, de ha kell, ura is. Sötét szélmalmok árnyképei szegélyezték az utat s itt értettem meg Daudet-t és Don Quixhotét, a szélmalmok szenvedélyes sze­retőit. Az örökké mozgó szárnyak a görög „pantha­rei“ módjára forgatják a semmit s a puszta nagy nihilje mintha enyhülne a mozgás ritmusában. Mert hiszen mi a moz­gás, ha nem a létezés maga. (mozdulok te­hát vagyok!) És mi a lét, ha nem a mozgás vetülete. Ha egyszer alkalom kínálkozik arra, feltétlenül egy szélmalomban ütöm majd fel tanyámat s a csikorgó vitorlák alatt Dantet és D’Anunziot olvasom majd. Akkor talán megírom a magam „lettre* de mon moulin“-ját a kisnyulakról, a tóról s azokról a szemekről, melyekben önmagam­mal nézhetek farkasszemet... Mégis ez a puszta már európai is. Nem csupán a növénytakaró érzékeny szeizmo­gráfja által jelzett nyugatos és mediterrán flóraelemekben, hanem az átélés nyugatos­ságában is. Mert ez a pusztai tavasz élmény­ben rokon Remy Belleau Áprilisával. Évek éke-fák reménye-bolyhos bimbók szoptatója s Ifjú lomb közt fenn a fán csalogány ring az ágon és egyszerre rápereg a szerelem s hirtelen délre dobban borzas mellé. Aztán az eltűnt idők pusztája szólal meg a nagycsütörtök éjszaka mindent feloldó csöndjében. Tudós Györffy István krónikája nyomán bontakozik ki a száz-kétszáz év előtti Kun­ság és Jászság hajdani képe. A szilaj pász­torok, rétes emberek, kuruzslók és varázs­lók földje volt ez. Khuten király ide kért bebocsátást földönfutó népével IV. Béla ki­rályunktól. Hajdan óriási nádasok, vizenyős rétségek ezer és ezer tóságnak földje, ahol a rideg marha télen-nyáron kint legelt a zsom­­békosokban, a kákás és szittyes martokon. Ma lecsapolt, csatornázott kulturtájjá kezd érni a Jászság s ha valaki repülőgépen su­han el felette, árkokat lát, keskenyvágányu tanyai vasutakat és gabonatáblák sakktáb­láit. Közöttük csak itt-ott csillognak hír­mondónak a vadvizek. Jól van ez így, vagy aggódjunk a táj sorsáért? Ez aggasztja nemcsak tudósainkat, de esszéistáinkat is, íme Cs. Szabónál mit olvasok: „Magyarország lassan megváltozik az olajcsövek és csatornák hálója alatt. Ma még nem látszik ez a változás, mert ritka a háló. De vájjon milyen lesz az ország arca a dédunokám idejében? Nyájasabb, színe­sebb, európaibb? Ha európaibb lesz, olyan lesz mint a középkorban. Régi énjéhez fog hasonlítani, Árpádkori arcához. Szebb lesz, de a mienk lesz-e? Nem addig lehetett-e a mienk, amíg csak böjti lélek, pusztai konok­­ság élt meg a hátán? Minél jobban szépül, annál kívánatosabb lesz s talán magunk is annál kevésbbé érezzük a miénknek. Mohács óta aggasztóan lemondtunk a kényelmes ha­záról, a mosolygó szülőföldről... Kifelé me­gyünk a pusztából, de vájjon mi érkezünk-e meg a kertbe? Az átalakuló s az őstáj mégiscsak roko­nok s éppen ellentéteikben hasonlóak. Ebben a csöndes nyári éjszakában, mely szikrázó csillagaival, illatozó barackfáival mediterrán ajándék , két tenger csillogása vibrál. Az egyik a hajdani jóságok, sárrétegek tengere, melyet így sirat az ősi pogány pásztorének: „Kiszáradt a lából mind a sár, mind a viz, A szegény barom is csak a gazdára iz, Istenem, istenem adj egy csendes esőt, A szeginy baromnak jó legelő mezőt..." A másik­ tenger a szinte határtalan tér szülötte. Petőfinél csak úgy megtaláljuk a puszta befagyott tengerét (Olyan sík a ha­tár!), mint Cs. Szabónál, aki Ladány és Kaba között Schelley verseket olvas s tekin­tete meg se rebben, amint a vonat ablakán kitekint: „... a tenger káprázatából simán átsiklik a határtalan sima földre. Schelleyt épp úgy lelkesítette volna ez a kép,­ mint az óceán ... a tengerbolond költőt már Pe­tőfi lefordította ...“ Nincs költő, aki ne óceánról dalolna, ha a végtelen sztyepp kitárul előtte. A puszta s a tenger rokonabbak, mint a föld és a víz. Magam sohasem láttam a tengert. Számta­lanszor átéltem gondolatban s most nem tudnám másképpen látni, mint ahogyan ezen az éjszakán láttam az alvó terek nyugalmát Szolnok és Jászladány között . . . Az útmenti ösvényről olykor arcok buk­kantak fel. Hegyes kun süvegek alól mon­gol vágású szemek, hajdani rideg legények, szilaj pásztorok késői utódai. Aztán változik a kép s poroszkáló lovaikon csendes járőr válik el az útmenti csárda falától. Kettőjük között néhány száz esztendő, vagy talán en­nél is több, hiszen a jelképek időtlenek s leg­feljebb fényévekben mérhetők. Ki volt a szilaj pásztor, hogyan lett? Nem tudjuk, csak sejtjük. Egy legény fokosa ki­csit mélyebben szaladt be az ivópajtás ko­ponyájába s a fokos gazdája behúzódott a rétbe. Terhes volt a katonai fegyelem, a harc idegen földön, idegen vezényszó alatt s ismét eggyel több lett a sárrétek ridegjeinek szá­ma. Apátlan-anyátlan árva is talált itt me­nedéket. A rét és a láp megőrizte titkaikat. Télen-nyáron a jószágot virrasztották tűző napon, vagy a téli éjszakák csillagfényében, amikor a vackában elfeküdt marhát zavar­ták föl, hogy az állat meleg helyére feküd­hessenek fürtözni. Táltosokban és ördögök­ben hittek. Bűbájosak és látók voltak bará­taik, az asszonynép pedig bolondult utánuk, pedig viseletük egyszerű volt s őstségét ta­lán még a honfoglalás korából tartotta meg. A borjuszáju ing derekukig sem ért. Gatyá­­juk derék alatt volt m­egkötve s igy hátukat és derekukat napfény és hideg cserezte ki. Grönland eszkimóinak viselete a legköze­lebbi, amit hozzá hasonlíthatunk. Tudós Györffi István könyvét lapozva, önkényte­lenül Nansen eszkimó etnográfiáját emeltem le könyvespolcomról. Grönland és a Jász­ság ... Nadrágot nem hordoztak, bocskorukat sző­rös marhabőrből maguk varrták, hátukon a nádifarkas bőréből készült kacagány repke­dett. Két hosszú hajfonatuk csepegett a zsírtól, fehérneműjüket pedig már új korá­ban hamuval és juhtejjel cserezték, a­ztán szalonnával kifényesítették. Nem is állott bele a féreg s mosni sem kellett. Ezt a szinte ősembert öltözeteit azonban nem kisérte undor, vagy megvetés a lápon, sárréteken kivül álló körökben sem. Ellenke­zőleg, a városi nép szívesen utánozta őket,­­ akár az amerikai cow­boyt a városi green­horn. Aztán telnek a századok s ma a szilajok helyett csendőrjárőr portyázik a réteken a tanyák között. Napsütésben és hófúvásban járják a pusztát. Szolgálatuk csak látszólag unalmas és egyhangú. Aki elolvassa a régi krónikák szilajpásztor históriáit, vagy la­pozza a Csendőrségi Lapokat, elcsodálkozva kérdezi: hol marad a magyar Zane Grey, aki emléket állítson betyárnak és pandúrnak, szilajpásztornak és kakastollas csendőrnek. A csendőrnapok irodalmi képviselői vers­ben és prózában birkóznak a feladattal, de erőlködésük csak a céhbeliek próbálkozása, önmagukat próbálják adni, bájos darabos­sággal. Ez azonban még nem felfedezés, mert belülről indul ki s nem kivülről hatol az ismeretlen források felé. Az örök romantika megtalálhatná tárgy­körét itt az álomba merült pusztán. Bátran nevezhetnék praerinek is itt, ahol a ladányi templom tornyából már kéklenek a Felvidék és Kárpátalja sziklás hegységei. Szelíden ring az ócska határ. Színek és évek­ bujdokolnak a sötétben, amíg a lélek elfárad a képzelet göröngyös ösvényein. Hátranéz, ahol „jó Csönd herceg“ oson a bandukoló országúton, majd szájoncsókol szép hugunk, az este. 1943. M­Á­J­U­S 9 Könyvek között HERMANN HOSSMANN: EGYÉL, VAGY ÉHENHALSZ! — Griff-könyvkiadó kiadása — „Egyél, vagy éhenhalsz!“ — ez a sokat­mondó amerikai jelmondat disziti Hermann Hossmann fotografikus hűséggel megírt re­gényének címlapját s ezek a szavak vágják mellbe a regény hősét, Hitzig Péter fiatal svájci német tanítót, amikor fiatalos hévvel, de tapasztalatlanul partraszáll az Újvilág­ban, hogy egy kis életiskolát szerezzen. Fokról-fokra megismeri az amerikai életet, ami bizony homlokegyenest ellenkezik az ál­maiban elképzelt helyzettel, de nem engedi magát kétvállra fektetni, összeszorítja fo­gait, megfeszíti izmait s diadalmaskodik a „zöldfülűeket“ érő nehézségek felett. Viha­ros és változatos ottléte során belekóstol az építkezéseknél dolgozó munkások életébe, azután éjjeliőr, majd taxisofför lesz, hogy később bevágódjék egy Newyorkban megje­lenő svájci újság szerkesztőségébe s azon keresztül a filmhez is, ami végül is módot ad neki, hogy az élettől kissé megtaposva, visszatérhessen hazájába. A kitűnő író elárulja könyve előszavában, hogy a regény cselekménye saját tapaszta­latait tükrözi. 1920-ban kelt át a tengeren s hosszú hónapok múlva tért csak vissza. A regény olvasásakor fel is lehet fedezni, hogy nem a mai Amerikáról van szó, hiszen az élet már ott is a háború jegyében zajlik. De a könyvet nem is egyedül csak azért ér­demes elolvasni, hogy az ember az amerikai viszonyok felől tájékozódjék, hanem főként a mindenhol és mindvégig kicsendülő tanul­ságért: akaraterővel mindenütt boldogulni lehet, nehézségek és megpróbáltatások elle­nére is... És ez a ma is időszerű tanulság indokolja, hogy a színesen és elevenen meg­írt könyvet főként fiataljainknak ajánl­juk ... A könyv ízléses kiállításban, a Griff­­könyvkiadó kiadásában, a regény tárgyához illő művészi borítólappal jelent meg.

Next