Szeretet, 1927 (5. évfolyam, 4. szám)
1927-02-25 / 4. szám
V. évfolyam, 4. szám. І92І. február 25. és 25-ikén. szerkesztő Felelős szerkesztő és kiadó-laptulajdonos: BERTÓK BÉLA ref. lelkész, püspök Munkács, Kossuth utca 15. sz. Főmunkatársak: Bácsy Gyula, Isaák Imre, Peleskey Sándor, Péter Mihály, Sörös Béla, Szabó Béla. Megjelenik minden hónap 10. Kéziratok és adományok a címére küldendők: Perselyek. A Debrecenben megjelenő „Vasárnap" című lapból olvasom, hogy Debrecenben valaki, sok csinos kis perselyt ajándékozott az I. számú paróchiális körnek, amelyek mindenikére ez van felírva: Éheztem és enni adtatok". Már sok debreceni református családban ott van a szegények parochiális perselye, ez a kedves, néma, de hathatós szavú prédikátor. Valami kedves melegség csap meg e sorokból és arra gondolok, hogy én is találkoztam már ilyen kis perselyekkel. Csakhogy nem Debrecenben, — én nem mehetek oda — hanem a Kárpátalján. Egy pici kis egyházat látogattam meg decemberben. Ott találkoztam sok ilyen kicsi persellyel. Egyikre az volt felírva: „Vasárnapi iskola", másikra: „Missió", harmadikra: „Szegények" stb. Amint mosolyogva forgatom a súlyos kis perselyeket és megérezte a lelkipásztor, hogy azok a szívemet simogatják, elmondta, hogy az ő vasárnapi iskolájában minden gyermeknek van perselye. Ezek tanítják meg arra őket, hogy ne csak takarékoskodjanak, de öntudatosan osszák is be úgy a pénzüket, hogy valami Istent is szolgálja belőle. Ilyen perselyes módon abban az alig 300 lelket számláló kis egyházban az 1926. évben 700 érit hoztak be gyerekek vasárnapi iskolai célokra. Jó lenne e felett egy kicsit gondolkozni! Egy kárpátaljai kis faluban és a nagy Debrecenben, térben egymástól távol, . . . egymástól függetlenül és egy időben, hogyan válhatott tetté ugyanaz a gondolat? Úgy, hogy ugyanaz az Isten, ugyanaz a Krisztus, ugyanaz a Szentlélek és ugyanaz a szentek közösségének minden gondolata és minden törekvése. Itt és ott egyformán érezzük, hogy a múltban csak takarékosságra szoktattuk — ha ugyan szoktattuk arra is, — gyermekeinket. Spórolj! Ha két fillér jövedelmed van, csak az egyiket költsd el, a másikat tedd el. Ez volt a jelszó. Utána pont és semmi más. Ha templomkéregető vagy koldus jött, talán nem kergettük el, de nem is mentünk elébe. Önként nem kerestük fel a nyomorúságot, nem segítettünk rajta, arra pedig épen nem gondoltunk, hogy megelőzzük. A nevelés csak az „én"-ért és a legteljesebb anyagiasság és önzés jegyében folyt. Ha egy-egy vérszegény ideált adtunk is gyermekeinknek az anyagi javakkal való sáfárkodásra nézve, magasabb célkitűzésünk nem volt. Áldozni másokért, önkéntes áldozatot hozni Istenért nem tanultunk és nem tanítottunk. Annyival inkább nem tanultunk meg és nem tanítottuk meg azt, hogy életünk és mindenünk ember testvéreinknek és Istennek örömmel, boldogan odaadott élő áldozat legyen. Pedig a Krisztus az volt: áldozat! De mi nem a Krisztusra néztünk, hanem a világra, amely nem akar áldozat lenni, ellenben mindenkit áldozatul akar ejteni. A világ királyának, pénz őfelségének a felesége „Hiúság asszony", hogy a látszatott megőrizze, a formáját megtartotta ugyan az áldozatnak, mert hiszen az ördög megadja a formáját mindennek, de ebben a formában nincs lélek, csak divat, Így aztán a legtöbb ember áldozata léleknélküli, divatos áldozat lett, amely valami hiúsági érzést elégít ki, vagy valakit, vagy valamit önző énje bűvkörébe akar vonni, mégpedig a legtöbbször olyan formában és olyan eszközökkel, hogy akit illet, ég a szégyentől, hogy el kell fogadnia. Az ébredő keresztyénség mindenütt érzi, hogy amellett a sok alsóbbrendű szükség mellett, amellyel eddig megtanult kielégíteni, sok felsőbbrendű szükség van, amely életét és pénzét igényeli. Alázattal hajlék meg azelőtt a meglátás előtt. Alázattal, önként adja magát és mindenét oda az Istennek. Itt van Uram az éle-