Ugocsa, 1889 (5. évfolyam, 2-52. szám)

1889-01-13 / 2. szám

V. évfolyam, 2. szám, Nagy-Szőllős, 199. január 13. UGOCSA TÁRSADALMI VEGYES TAR­TA­LM­A, HELYI ÉRDEKŰ HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRA: Egész évre 4 frt. — Félévre 2 frt. — Negyedévre 1 frt. — Néptanítók, községek és körjegyzőknek egész évre 3 frt. Egy szám ára 10 kr. — Megjelen minden vasárnap. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Főutcza 665. sz. Mindennemű dijak a kiadóhivatalban fizetettők. HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltétnek. bélyegdíj minden hirdetés után зо kr. A kéziratok visza nem adatnak. A társadalom molochijai. Ha jól esik elnézni a tisztes pol­gár szorgalmát, ki nap-nap mellett dolgozik, szakadatlanul fárad, hogy mindennapi kenyerét megszerezze, úgy megvetéssel fordulhatunk el a dologkerülőtől, ki csak terhére lehet a társadalomnak , s állandó nyűgül élősködik rajta. Ámbár a munka az, mely első­sorban a becsületes meg­­élhetést biztosítja, s mely képesíti az embert a polgárjogra s az em­bertársi tiszteletre, még­sem az az egyedüli eszköz, mely Árkádiába vezet, sőt el lehet mondani, hogy az ma inkább csak a megélhetésnek, a kényszerült tengésnek szokottabb módja, míg a vagyongyűjtés a leg­több esetben más utakon történik. Jól mondja ugyan Rousseau, hogy a­ki nem dolgozik a gazember, az lop, az rabol, még ha tényleg nem is teszi azt, mert azt a szükségletet, mely megélhetésére kel, mindenkinek saját magának kell megszerezni, s midőn ezt nem teszi, hanem bármi­lyen más forrásból, de saját egyéni­sége hozzájárulása nélkül szerzi meg, a társadalmat rövidíti meg. No, de ne ítéljünk olyan túl szi­­gorú mérték szerint! Az azonban még mindig tény, hogy sokan van­nak, kik nem a becsü­leti munkát tekintik a kenyérkereset s vagyon­szerzés eszközének. Százaink ma­­terialistikus áramlata azt a törvényt állította fel, hogy éljen kis úgy, a­hogy tud, gyűjtse vagyont ahogy lehet, tekintet nélkül az esközökre, hiszen a czél szentesíti az eszközö­ket ... és ha azok a csalásu­k, a lo­pásnál egy cseppet se különlek, azért általában megengedhetők, se jogo­sak is, amennyiben a törvén­y§-ai határozottan nem tiltják. Hiba ké­szülnek mindig több és több a rész­letesnél részletesebb büntetőtörvé­nyeink, a számító ész uj meg uj ajtókat keres, melyen keresztül osonva kijátszhassa a törvény hatalmát s szabadon űzhesse minden különös munka és fáradság nélkül járó fosz­togatásait. A becsület, mely valaha mind­ezen írott törvényeket pótolni tudta, mely oly félremagyarázhatatlanul kijelölte az emberek cselekedeteit s rámutatott az ösvényre, me­lyen haladniok kellett, a becsület ma háttérbe szorult, elnémult. A váltó­­hamisítók és sikkasztók, a hamis kártyások és különféle szédelgők egész seregét olvassuk napilapjaink­ban, s össze kell borzadni a kép fö­lött, melyet mai társadalmunk elénk tár és el se merjük gondolni, hogy e rajtavesztett csalókon kívül hányan lehetnek, kik ma is zavartalanul foly­tatják vétkes üzelmeiket. De minden rendű s rangú csa­lóknál legelvetemültebbek az uzsorá­sok, a társadalomnak e valódi mo­­lochjai. S a­mi épen azokká teszi őket, ez az, hogy kis és nagyvárosi társadalmunkban egyaránt elterjedt, ismert üzérkedéseik ellen nem lehet védekezni; ismerjük a személyeket, megvetéssel szól róluk mindenki, de kisiklik a törvény kezei közül s nincs rá mód, hogy a megérdemlett bün­tetés utolérhesse. Úgy látszik, hogy a magyar társadalom a magyar em­berrel járó könnyelműséggel különö­sen alkalmas talajt nyújt az uzsorá­sok hatalmaskodásainak. Semmi újat nem mondok itt, sőt meggyőződésem, hogy sokan nálam jobban ismerik, hogy kis városunkban is mennyire elterjedt az uzsora, de arra még nem terjedt ki a bíróság figyelme, hogy azokat sorsukhoz méltóan ül­dözze. Az igaz, dobbal nem lehet verebet fogni, még kevésbé uzsorást, azonban helyénvalónak találom egy­részt a társadalmat, más­részt a törvény közegeit a kellő éberségre figyelmeztetni, annál is inkább, mert nem lehet ismeretlen azon áldozatok s­zám­a, kiket e polypok karjai ma­gához ölelt. Nem nehéz megállapí­tani, hogy ez az általános szegény­ség, mely a legnyomasztóbb súlylyal nehezedik a társadalom bizonyos osztályaira, nem kis részben ezen uzsora üzelmekben leli magyarázatát. Ismert dolog az is, hogy ott, a­hol egy-egy uzsorás felüti sátorfáját, né­hány év alatt az egész falu dobra kerül; hasonlók ezek a rákfenéhez, mely múlhatatlanul a test vesztét idézi elő, ha jókor nem történt meg az operatio. Védekezzünk a társada­lom e molochjaival szemben!­ ­ Megyei élet. A regale megváltás. Az italmérési jog kártalanításáról szóló 1888: XXXVI. t. ez 13. §-a alapján a m. kir. pénzügy­minisztérium által kibocsátott hirdetmény a törvényhatósághoz meg­érkezett. Bár ezen hirdetmény — mint zárpontjában ki­fejezve van — az italmérési jogra való igény bejelentésének kellékeit, a bizonyíté­kokat, és azok alkalmazásának módjait csak kivonatosan és főbb vonalaiban érinti, — a mennyiben ezeket és az eljárást egész kiterjedésében és részletesen az idé­zett törvény és az annak végrehajtása iránt kiadandó utasítás szabályozzák, — — mindazonáltal időszerűnek véljük ezen hirdetmény főbb­­­­ intézkedéseit már most kiemelni, s később a törvény és utasítás megérkeztével fogjuk rendelkezéseit meg­ismertetni. A hirdetmény szerint , a törvény­ben megjelölt feltételektől eltekintve, az ital­mérési jogért kártalanítás csak az esetben adható, ha az italmérésre jogosult, vagy törvényes képviselője, avagy megbízottja, kártalanítási igényét legkésőbb 1889. évi márczius hó 31-ig az ille­tékes vagyis annál a kir. adófelügyelő­nél, kinek működési területén az italmérési jog gyakoroltatott, a község megne­vezésével, melyben gyakorol­tatott írásban bejelenti, ellen esetben e határidőn túl az italmérési jogra való igények, semmi szín alatt sem lesznek tekintetbe vehetők. Ezen írásbeli bejelentésnek tartalmaz­nia kell: 1. A község nevét, melyben az ital­mérési jog gyakoroltatott; 2. a kártalanítandó italmérési jog pontos körülírását; 3. azon jognak határozott megjelö­lését, melynek alapján a kártalanítást kérő az italmérési jogot, mint tulajdonos tényleg gyakorolta; 4. azt, hogy ezen italmérési jog mi­ként volt, megadóztatva; 5. a bejelentőnek, esetleg ha a beje­lentő képviseletével a kártalanítási eljárás folyamán mást biz meg, ennek nevét­­és lakását; 6. az italmérési jog azon jövedelmé­nek határozott megjelölését, melyet a jogo­sult­­az 1882.—1886. években ezen jog után tényleg elvetett, és melyet a kártala­­nitási összeg kiszámításánál alapul kíván vétetne. Ha a jogosult csak azon jövedelmet kívánja alapul vétetni, mely mint tisztán italmérési jog után élvezett jövedelem, a fenti években járadék adóval tényleg meg is volt róva, akkor semmi egyébb bizony­lat nem szükséges. Ha pedig az italmérési jog járadék adóval volt megróva az 1882—1886 évek­ben, de a vele együtt bérbe adott épület, ingatlan vagy más valami jog (halászat-va­dászat, rév vagy vámjog stb.) jövedelme nem lett elkülönítve, hanem a járadék adó együttesen vettetett ki reájuk, akkor a bejelentésnek tartalmaznia kell azt is, hogy az összes jövedelemből mi esett tisztán és kizárólag az italmérési jogra, és mindazon bizonylatokat, melyekkel azt a bejelentő bizonyítani képes. Azon esetekben, melyekben a jogo­­ k A szőllős-végardai templom és falképei. Talán mondanom sem szüksége hogy a romokban heverő szőllős-végardai forma­templom falképei a tudományos világ előtt régóta ismeretesek. Idestova 25 éve, hogy boldog­mlé­­kezetű­ Haas Mihály szathmári püspö kez­­deményezése és meghívása következően a magyar tudományos akadémia archlo­­giai bizottsága Henczlman Imrét, Kner F­erencz Florist s velők együtt Schultz Fe­­rencz építészt küldé ki a szatmári egyiz­­megye középkori műemlékeinek szakfő megvizsgálására, kik 1864. szeptember 13. Szathmár­németiből kiindulva, Halmit, Alt, Neveden falut, Gyulát útba ejtvén, — a­ községek templomai a XV ik száz­ építészeti emlékei — szeptember 14-én est Fekete-Ardóba értek s miután az o­tani róm. kath. templom falképeiről vázl­­ot készítettek, s méreteit, mübecsét, kék kezése idejét stb. meghatározták. S­z­ó 11­6: Végardóban folytatták tovább tani. Hiányaikat.*) A szőllős-végarda 14*) templom *) Archeológiai közlemények ,­IV. k. 133. b 1. • továbbá Römer értekezése: Magyarországi régészi emlékek III. k. 85. 1. ( Az irodalmi nyelv helytelenül képzi ezt azót­a forduljunk csak a néphez, aki sohasem mond hogy ardói, hanem helyes nyelv­érzékkel ard templomot, a­r­dai vásárt emleget, s nem erdői, erdei fát ismer,­­ melynek falain mint Romernél olvassuk 1864-ben már­­„csinos fák“ nőttek, Henczlman véleménye szerint a XV-ik szá­zadban épült. Én azonban a nélkül, hogy nem rég eltronyt jeles tudósunk tekintélyén csorbát ejtenék, bizonyos okokból régibb­nek tartom, mert abban nem kételkedhe­tünk, hogy a templom hajója a mondott időből való, de ez nem zárja ki azt a föl­tevést, hogy egyéb részei — jelesen a ma­napság már nem látható torony a XIV-ik században épültek. Példa erre a fekete­­ardói templom, melynek tornya az Árpádok korából való, holott az épület egyéb része a XV-ik századra vall. A szőllős végardai templom azonban nem látta falai felett elzndulni a középkor e legsötétebb századát, mert még az 1300-ik évfolyamán, mikor az utolsó Árpád király a Hunt Pázmán nemzetségből származó Mikó és Chopán vitézeknek Vis­ó vá­r­áért, mely addig szintén Ugocsa vármegyéhez tartozott, Ardót, Rákászt és Nyírteleket adta cserébe. A­r­d­ó csekély népességű föld volt, s az ott tartózkodó néhány kirá­lyi jobbágy, valószínűleg az erdők őrei, kőtemplom építésére bizony nem igen gondolhatott. L Mikó és Chopán utódjai azonban a 1­owárdffy és Újhelyi családok ama lakat­on földeket — valósznüleg Viskről és­­ і vár vármegyei jószágaikról telepitett jobbá- r­aikkal, csakhamar benépesítették, s a fej­­lődő cultura már a XIV-ik század elején meghonosodott e vidéken, még pedig oly gyorsasággal, hogy Nyírtelek területén az Újhelyiek őse 1300-tól 1310-ig Tisza- Uj­lakot, Karácsfalvát és Új­helyt alapította s e tény legfényesebb bizonyítéka annak, hogy vármegyénk földe menyire alkalmas volt a cultura s az ezzel karöltve járó civilisatió műveinek elfoga­dására. Tapasztalhatjuk ezt nemsokára Ardón is, melyet a Hunt Pázmán nemzetiség tagjai osztatlanul közösen birtokoltak s ,mely rövid idő alatt a vármegye egyik jelentékeny helységévé fejlődött. Mielőtt azonban erről szóljanánk, min­den félreértés elkerülése végett némi felvi­lágosítással tartozunk. Köztudomású dolog ugyanis, hogy vármegyénk területén két Ardó van: Fe­ke­t­e-A­r­d­ó mezőváros a tiszántúli, S­z­ő­l­­lős-vég-Ardó pedig a tiszáninneni járásban. — Amaz Nagy-Szőllőstől délre a Tisza balpartján, ez pedig Nagy-Szőllős­től nyugatra a Tisza jobb partján fekszik. — Ezt nem csak az ugocsai ember, de mindenki tudja, a­ki valaha a „Hár­mas kis t­ü­k­ö­r“-t tanulta, s hogy én mindazonáltal geographiából lec­kéztetem az olvasót annak fontos oka van, mert azt hiszem talán még sem tudja mindenki, hogy csaknem az egéssz középkoron ke­resztül a N­ag­y-S­z­ő 11 ő­s­se­l hatá­ros s attól nyugatra a Tisza­. • ■ -........— ------Li Újlak-Beregszászi utvona mentén s a Tisza folyó jobb partján fekvő község nevezett F­eket­e-A­r­d­ó­n­a­k. Ez pedig nem lehet más mint a je­lenlegi Szőllős-vég-Ardó. Ne higgye azonban senki, hogy jól-rosszul értelmezett okleve­lekből merített combinatióval áll szemközt, mert elvitázhatlan históriai tény ez s az Újhelyi család levéltárában őrzött közép­kori emlékek a legnagyobb részletességgel jelölik és állapítják meg a határokat Szőllős város és Fekete-Ardó között, és számot adnak azokról az örökös, néha véres ösz­­sze­ütközésekben nyilvánuló torzsalkodá­sokról, mik a szőllősi polgárok s a Hunt Pázmán nemzetség tagjai között a XIV-ik században napi­renden voltak. A jelenlegi Feket­e-A­r­d­ó pedig középkori okleveleinkben minden jelző nél­kül jön elő. Már az Árpádok korában virágzó szász telepitvény volt (possessio re­­galis Ordon) s egész a XV-ik szzá­adig a korona tulajdonát képezte, de ekkor kirá­lyaink a b. Perényi család őseinek ado­mányozták, kik az ipart és kereskedést űző vagyonos polgári ellemet jobbágyi teher alá fogván, további fejlődésének gátat vetettek. A középkori Feket­e-A­r­d­ó azon­ban mint már említettük is, sokkal jelentéke­nyebb volt a középkorban, — mint azt a jelenlegi Szőllős-vég-Ardóból ítélve — kö­vetkeztetni mérnök. Roppant kiterjedésű ha­ySzellai.

Next