Ugocsa, 1889 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1889-01-13 / 2. szám
V. évfolyam, 2. szám, Nagy-Szőllős, 199. január 13. UGOCSA TÁRSADALMI VEGYES TARTALMA, HELYI ÉRDEKŰ HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRA: Egész évre 4 frt. — Félévre 2 frt. — Negyedévre 1 frt. — Néptanítók, községek és körjegyzőknek egész évre 3 frt. Egy szám ára 10 kr. — Megjelen minden vasárnap. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Főutcza 665. sz. Mindennemű dijak a kiadóhivatalban fizetettők. HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltétnek. bélyegdíj minden hirdetés után зо kr. A kéziratok visza nem adatnak. A társadalom molochijai. Ha jól esik elnézni a tisztes polgár szorgalmát, ki nap-nap mellett dolgozik, szakadatlanul fárad, hogy mindennapi kenyerét megszerezze, úgy megvetéssel fordulhatunk el a dologkerülőtől, ki csak terhére lehet a társadalomnak , s állandó nyűgül élősködik rajta. Ámbár a munka az, mely elsősorban a becsületes megélhetést biztosítja, s mely képesíti az embert a polgárjogra s az embertársi tiszteletre, mégsem az az egyedüli eszköz, mely Árkádiába vezet, sőt el lehet mondani, hogy az ma inkább csak a megélhetésnek, a kényszerült tengésnek szokottabb módja, míg a vagyongyűjtés a legtöbb esetben más utakon történik. Jól mondja ugyan Rousseau, hogy aki nem dolgozik a gazember, az lop, az rabol, még ha tényleg nem is teszi azt, mert azt a szükségletet, mely megélhetésére kel, mindenkinek saját magának kell megszerezni, s midőn ezt nem teszi, hanem bármilyen más forrásból, de saját egyénisége hozzájárulása nélkül szerzi meg, a társadalmat rövidíti meg. No, de ne ítéljünk olyan túl szigorú mérték szerint! Az azonban még mindig tény, hogy sokan vannak, kik nem a becsületi munkát tekintik a kenyérkereset s vagyonszerzés eszközének. Százaink materialistikus áramlata azt a törvényt állította fel, hogy éljen kis úgy, ahogy tud, gyűjtse vagyont ahogy lehet, tekintet nélkül az esközökre, hiszen a czél szentesíti az eszközöket ... és ha azok a csalásuk, a lopásnál egy cseppet se különlek, azért általában megengedhetők, se jogosak is, amennyiben a törvény§-ai határozottan nem tiltják. Hiba készülnek mindig több és több a részletesnél részletesebb büntetőtörvényeink, a számító ész uj meg uj ajtókat keres, melyen keresztül osonva kijátszhassa a törvény hatalmát s szabadon űzhesse minden különös munka és fáradság nélkül járó fosztogatásait. A becsület, mely valaha mindezen írott törvényeket pótolni tudta, mely oly félremagyarázhatatlanul kijelölte az emberek cselekedeteit s rámutatott az ösvényre, melyen haladniok kellett, a becsület ma háttérbe szorult, elnémult. A váltóhamisítók és sikkasztók, a hamis kártyások és különféle szédelgők egész seregét olvassuk napilapjainkban, s össze kell borzadni a kép fölött, melyet mai társadalmunk elénk tár és el se merjük gondolni, hogy e rajtavesztett csalókon kívül hányan lehetnek, kik ma is zavartalanul folytatják vétkes üzelmeiket. De minden rendű s rangú csalóknál legelvetemültebbek az uzsorások, a társadalomnak e valódi molochjai. S ami épen azokká teszi őket, ez az, hogy kis és nagyvárosi társadalmunkban egyaránt elterjedt, ismert üzérkedéseik ellen nem lehet védekezni; ismerjük a személyeket, megvetéssel szól róluk mindenki, de kisiklik a törvény kezei közül s nincs rá mód, hogy a megérdemlett büntetés utolérhesse. Úgy látszik, hogy a magyar társadalom a magyar emberrel járó könnyelműséggel különösen alkalmas talajt nyújt az uzsorások hatalmaskodásainak. Semmi újat nem mondok itt, sőt meggyőződésem, hogy sokan nálam jobban ismerik, hogy kis városunkban is mennyire elterjedt az uzsora, de arra még nem terjedt ki a bíróság figyelme, hogy azokat sorsukhoz méltóan üldözze. Az igaz, dobbal nem lehet verebet fogni, még kevésbé uzsorást, azonban helyénvalónak találom egyrészt a társadalmat, másrészt a törvény közegeit a kellő éberségre figyelmeztetni, annál is inkább, mert nem lehet ismeretlen azon áldozatok száma, kiket e polypok karjai magához ölelt. Nem nehéz megállapítani, hogy ez az általános szegénység, mely a legnyomasztóbb súlylyal nehezedik a társadalom bizonyos osztályaira, nem kis részben ezen uzsora üzelmekben leli magyarázatát. Ismert dolog az is, hogy ott, ahol egy-egy uzsorás felüti sátorfáját, néhány év alatt az egész falu dobra kerül; hasonlók ezek a rákfenéhez, mely múlhatatlanul a test vesztét idézi elő, ha jókor nem történt meg az operatio. Védekezzünk a társadalom e molochjaival szemben! Megyei élet. A regale megváltás. Az italmérési jog kártalanításáról szóló 1888: XXXVI. t. ez 13. §-a alapján a m. kir. pénzügyminisztérium által kibocsátott hirdetmény a törvényhatósághoz megérkezett. Bár ezen hirdetmény — mint zárpontjában kifejezve van — az italmérési jogra való igény bejelentésének kellékeit, a bizonyítékokat, és azok alkalmazásának módjait csak kivonatosan és főbb vonalaiban érinti, — a mennyiben ezeket és az eljárást egész kiterjedésében és részletesen az idézett törvény és az annak végrehajtása iránt kiadandó utasítás szabályozzák, — — mindazonáltal időszerűnek véljük ezen hirdetmény főbb intézkedéseit már most kiemelni, s később a törvény és utasítás megérkeztével fogjuk rendelkezéseit megismertetni. A hirdetmény szerint , a törvényben megjelölt feltételektől eltekintve, az italmérési jogért kártalanítás csak az esetben adható, ha az italmérésre jogosult, vagy törvényes képviselője, avagy megbízottja, kártalanítási igényét legkésőbb 1889. évi márczius hó 31-ig az illetékes vagyis annál a kir. adófelügyelőnél, kinek működési területén az italmérési jog gyakoroltatott, a község megnevezésével, melyben gyakoroltatott írásban bejelenti, ellen esetben e határidőn túl az italmérési jogra való igények, semmi szín alatt sem lesznek tekintetbe vehetők. Ezen írásbeli bejelentésnek tartalmaznia kell: 1. A község nevét, melyben az italmérési jog gyakoroltatott; 2. a kártalanítandó italmérési jog pontos körülírását; 3. azon jognak határozott megjelölését, melynek alapján a kártalanítást kérő az italmérési jogot, mint tulajdonos tényleg gyakorolta; 4. azt, hogy ezen italmérési jog miként volt, megadóztatva; 5. a bejelentőnek, esetleg ha a bejelentő képviseletével a kártalanítási eljárás folyamán mást biz meg, ennek nevétés lakását; 6. az italmérési jog azon jövedelmének határozott megjelölését, melyet a jogosultaz 1882.—1886. években ezen jog után tényleg elvetett, és melyet a kártalanitási összeg kiszámításánál alapul kíván vétetne. Ha a jogosult csak azon jövedelmet kívánja alapul vétetni, mely mint tisztán italmérési jog után élvezett jövedelem, a fenti években járadék adóval tényleg meg is volt róva, akkor semmi egyébb bizonylat nem szükséges. Ha pedig az italmérési jog járadék adóval volt megróva az 1882—1886 években, de a vele együtt bérbe adott épület, ingatlan vagy más valami jog (halászat-vadászat, rév vagy vámjog stb.) jövedelme nem lett elkülönítve, hanem a járadék adó együttesen vettetett ki reájuk, akkor a bejelentésnek tartalmaznia kell azt is, hogy az összes jövedelemből mi esett tisztán és kizárólag az italmérési jogra, és mindazon bizonylatokat, melyekkel azt a bejelentő bizonyítani képes. Azon esetekben, melyekben a jogo k A szőllős-végardai templom és falképei. Talán mondanom sem szüksége hogy a romokban heverő szőllős-végardai formatemplom falképei a tudományos világ előtt régóta ismeretesek. Idestova 25 éve, hogy boldogmlékezetű Haas Mihály szathmári püspö kezdeményezése és meghívása következően a magyar tudományos akadémia archlogiai bizottsága Henczlman Imrét, Kner Ferencz Florist s velők együtt Schultz Ferencz építészt küldé ki a szatmári egyizmegye középkori műemlékeinek szakfő megvizsgálására, kik 1864. szeptember 13. Szathmárnémetiből kiindulva, Halmit, Alt, Neveden falut, Gyulát útba ejtvén, — a községek templomai a XV ik száz építészeti emlékei — szeptember 14-én est Fekete-Ardóba értek s miután az otani róm. kath. templom falképeiről vázlot készítettek, s méreteit, mübecsét, kék kezése idejét stb. meghatározták. Szó 116: Végardóban folytatták tovább tani. Hiányaikat.*) A szőllős-végarda 14*) templom *) Archeológiai közlemények ,IV. k. 133. b 1. • továbbá Römer értekezése: Magyarországi régészi emlékek III. k. 85. 1. ( Az irodalmi nyelv helytelenül képzi ezt azóta forduljunk csak a néphez, aki sohasem mond hogy ardói, hanem helyes nyelvérzékkel ard templomot, ardai vásárt emleget, s nem erdői, erdei fát ismer, melynek falain mint Romernél olvassuk 1864-ben már„csinos fák“ nőttek, Henczlman véleménye szerint a XV-ik században épült. Én azonban a nélkül, hogy nem rég eltronyt jeles tudósunk tekintélyén csorbát ejtenék, bizonyos okokból régibbnek tartom, mert abban nem kételkedhetünk, hogy a templom hajója a mondott időből való, de ez nem zárja ki azt a föltevést, hogy egyéb részei — jelesen a manapság már nem látható torony a XIV-ik században épültek. Példa erre a feketeardói templom, melynek tornya az Árpádok korából való, holott az épület egyéb része a XV-ik századra vall. A szőllős végardai templom azonban nem látta falai felett elzndulni a középkor e legsötétebb századát, mert még az 1300-ik évfolyamán, mikor az utolsó Árpád király a Hunt Pázmán nemzetségből származó Mikó és Chopán vitézeknek Visó váráért, mely addig szintén Ugocsa vármegyéhez tartozott, Ardót, Rákászt és Nyírteleket adta cserébe. Ardó csekély népességű föld volt, s az ott tartózkodó néhány királyi jobbágy, valószínűleg az erdők őrei, kőtemplom építésére bizony nem igen gondolhatott. L Mikó és Chopán utódjai azonban a 1owárdffy és Újhelyi családok ama lakaton földeket — valósznüleg Viskről és і vár vármegyei jószágaikról telepitett jobbá- raikkal, csakhamar benépesítették, s a fejlődő cultura már a XIV-ik század elején meghonosodott e vidéken, még pedig oly gyorsasággal, hogy Nyírtelek területén az Újhelyiek őse 1300-tól 1310-ig Tisza- Ujlakot, Karácsfalvát és Újhelyt alapította s e tény legfényesebb bizonyítéka annak, hogy vármegyénk földe menyire alkalmas volt a cultura s az ezzel karöltve járó civilisatió műveinek elfogadására. Tapasztalhatjuk ezt nemsokára Ardón is, melyet a Hunt Pázmán nemzetiség tagjai osztatlanul közösen birtokoltak s ,mely rövid idő alatt a vármegye egyik jelentékeny helységévé fejlődött. Mielőtt azonban erről szóljanánk, minden félreértés elkerülése végett némi felvilágosítással tartozunk. Köztudomású dolog ugyanis, hogy vármegyénk területén két Ardó van: Fekete-Ardó mezőváros a tiszántúli, Szőllős-vég-Ardó pedig a tiszáninneni járásban. — Amaz Nagy-Szőllőstől délre a Tisza balpartján, ez pedig Nagy-Szőllőstől nyugatra a Tisza jobb partján fekszik. — Ezt nem csak az ugocsai ember, de mindenki tudja, aki valaha a „Hármas kis tükör“-t tanulta, s hogy én mindazonáltal geographiából leckéztetem az olvasót annak fontos oka van, mert azt hiszem talán még sem tudja mindenki, hogy csaknem az egéssz középkoron keresztül a Nagy-Sző 11 őssel határos s attól nyugatra a Tisza. • ■ -........— ------Li Újlak-Beregszászi utvona mentén s a Tisza folyó jobb partján fekvő község nevezett Fekete-Ardónak. Ez pedig nem lehet más mint a jelenlegi Szőllős-vég-Ardó. Ne higgye azonban senki, hogy jól-rosszul értelmezett oklevelekből merített combinatióval áll szemközt, mert elvitázhatlan históriai tény ez s az Újhelyi család levéltárában őrzött középkori emlékek a legnagyobb részletességgel jelölik és állapítják meg a határokat Szőllős város és Fekete-Ardó között, és számot adnak azokról az örökös, néha véres öszszeütközésekben nyilvánuló torzsalkodásokról, mik a szőllősi polgárok s a Hunt Pázmán nemzetség tagjai között a XIV-ik században napirenden voltak. A jelenlegi Fekete-Ardó pedig középkori okleveleinkben minden jelző nélkül jön elő. Már az Árpádok korában virágzó szász telepitvény volt (possessio regalis Ordon) s egész a XV-ik szzáadig a korona tulajdonát képezte, de ekkor királyaink a b. Perényi család őseinek adományozták, kik az ipart és kereskedést űző vagyonos polgári ellemet jobbágyi teher alá fogván, további fejlődésének gátat vetettek. A középkori Fekete-Ardó azonban mint már említettük is, sokkal jelentékenyebb volt a középkorban, — mint azt a jelenlegi Szőllős-vég-Ardóból ítélve — következtetni mérnök. Roppant kiterjedésű haySzellai.