Ugocsa, 1902 (18. évfolyam, 13-48. szám)

1902-03-30 / 13. szám

XV 1­I. évfolyam, 13. szám. Megjelenik minden vasárnap. Nagy-Szőllős, 1902. márczius 30. Mindennemű dijak a kiadóhivatalba intézendők UGOCSA: TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRA: Egész évre .... 8 kor. Félévre.............................4 ., Negyedévre .... 2 „ Néptanítók, községek és kör­­j­egyzőknek egész évre 6 kor. Egy szám ára 20 fillér. Nyílttér sora 60 fillér. Hirdetések készpénzfizetés mel­lett a legjutányosabb árban közöltétnek­. Kéziratok nem adatnak vissza Szerkesztőség és kiadóhivatal: Verbőczy­ utcza 88. sz. Feltámadás. — Irta: KUN BÉLA. — A keresztyén világnak husvétja van ma . . . A feltámadás emlékünnepe ez......... Ezelőtt csaknem kétezer esztendővel — az igazság, szeretet, lelki szabadság isteni igéit megtestesítő Jézus Krisztust megfe­szítette az ő isteni küldetésében, Messiás­voltában kételkedő és saját hatalmát, tekin­télyét, zsarnoki uralkodását féltő heródesi kényuralom teljhatalmú képviselősége : a ke­zeit mosó pilátusság; de nem maga a nép, mely * Hozsánná*-t kiáltott az Urnák s még a világon, ember teremtése óta legigazságta­lanabb vérszomjazó kaján ítélet folytán végre­hajtott kivégzésre kirendelt katonai százados is így kiáltott fel: „Bizony, ez ember igaz vala.“ A megfeszített ige­teljesülés csak har­madnapig pihent sírjában, hogy harmad­nap múlva annál nagyobb erővel támadjon fel egy ily napon, húsvét szent ünnepén ... Nagy dolognak kellett tehát történni, hogy a bűnös emberi fennhéjázás, gőg, zsarnoki hatalom magába szálljon s belássa azt, hogy az igazság, szeretet, lelki szabads­­ság világitó isteni ereje meg nem ölhető, el nem némitható végképpen .... Meg kel­lett halni az egyetlen bűn nélküli embernek, hogy isteni, magasztos példájával eloszlassa a félelmet, a kislelküséget az emberi nem­zetben, meghalni inkább az igazságért s in­kább felvenni vállunkra a sárral dobálás, a megvettetés, a viz helyett eczettel itatás, a lenézés, gúny golgotájának nehéz kereszt­jét, semmint megtagadni az igazságot, mely az ember eszményi boldogságának legfőbb fundamentuma s amely nélkül nincs a sze­retetnek és nem is lehet sem érzete, sem éreztetése; nincs és nem is lehet szó lelki szabadságról, függetlenségről s az ember leg­boldogtalanabb teremtéssé alacsonyodik le, mint aki igazán, szeretettel remélni nem képes s lelki rabságban tengődvén , nem tud fölemelkedni a dicső és sírjából győzedel­­met, diadalt teremtő önfeláldozó halálra .... Meghalt tehát Jézus és mi lett a kö­vetkezmény ? Feltámadás, győzedelem a ha­lálon, vagyis az ige, az eszme ellenségein, az igazságtalanul, embergyűlölettel zsarno­koskodó s a népet lelki sötétség rabságá­nak békéi között lebilincselve tartott vér­szomjazó Heródesek felett......... Jézus feltámadásával az igazság napja újból felragyogott soha nem látott mennyei­­ világossággal. Az önfeláldozó szeretet tüzé­nek melegítő érzelme áthatotta az emberi, legelfásultabb sziveket is és kezdették érezni­­ az emberek, hogy széttördelhetik önmaguk a lelki rabság lealázó bilincseit s az emberi méltóság magaslatára fölemelkedvén: Isten­nek lélekben és igazságbani imádásával — a lelki szabadság szent kincsében gyönyör­ködhetnek .... Vájjon megértette-e Jézus czélját s önfeláldozó váltság-munkáját az emberiség ? Vájjon érti-e ma is, hogy Jézus isteni taná­val fel akarta emelni az embert a porból, a kárhozat örvényéből, a lelki önvádolás kínos pokoljából, —­ az oktalan állatok so­rából — oda, ahol a méltó hely megilleti: Istenhez? Fájdalom: nem. Csak kevesen vol­tak és vannak ma is olyanok — eltekintve attól, hogy keresztyén, vagy nem keresz­tyén-e az ember —, akik fölemelkedni tud­nak ama szent czél magaslatára .... Lehúzza az embereket ma is a bűn súlya, az Isten törvényével ellenkező Krisztus­ellenes magaviselet s a helyett, hogy min­denki magába szállván, — követné ama ma­gasztos czél érvényesítése felé vezető utat, napirenden van az igazságtalanság, a gyű­lölet, a testvéri ádáz harc, s a bűn, sö­tétség, gonoszság lelki rabságában levő em­berek között nem arról van szó, hogy ki haljon meg — ha kell — az igazságért, hanem arról, hogy ki ne haljon meg a go­noszul élés mellett, pedig rágondolhatna min­denki arra, hogy a feltámadás kérdőre vonó napja mindnyájunkra eljő s habár a három nap talán még nem telt el az emberiség utóbbi, nagy élet-oltó vétke után, melylyel is­mét megölte az igazság, szeretet s lelki sza­badság szent igéit, — de feltétlenül betelik nemsokára s ha még alussza is a meg­gyilkolt ige nagypénteki halál-álmát, lesz nemsokára olyan feltámadás, mely megre­­zegteti az egész világot, romba dönti a­ go­noszság várait s az igazak fénylenek, mint a nap, az ő atyjuknak, az Istennek orszá­gában; a gonoszok pedig a gyehenna ön­vádoló átkos tüzére dobatnak .... Gondolkozzunk ... A feltámadás ünnepe a mai. Ne legyen közöttünk, magyarok között senki, aki fé­lelemmel, rettegéssel gondolna a feltámadásra. Legyünk mi az igazság hűt követői s ne tűrjük, ne nézzük el az igazságtalansá­got, se fent, se alant! Igazán ítéljen a bíró s ne legyen íté­lete soha ártatlant büntető és bűnöst fel­mentő­­ feltámadás. — Irta: SZEN­OVITZ ANGELA.­­ Feltámadás! Feltámadt,aki lámneinkért szen­vedett, aki érettünk meghalt: feltámadt Krisztus Urunk! Minden keresztény lélek, minden keresz­tény szív örül és dicsőíti a mennybéli Atyát és Fiát, a Megváltót. Ilyenkor a templomok megtel­nek h­áladatos, imádkozó emberekkel; ilyenkor hallgat a bűn, a gonoszság és az egybegyűlt tömeg föltekint az égre, ajkán rebeg e boldo­gító ige : Feltámadt a Megváltó ! Enyhe tavaszi idő kedvezett a feltámadás ünnepének. A nagycsütörtöki, nagypénteki csend után szombaton estére megint élénkebb képet mutattak a város utczái. Alig esteledett be egy kissé és itt-ott már hozzáfogtak az ablakok dí­szítéséhez, kivilágításához. Egy óra múlva a vá­ros főtere pazarul volt kivilágítva a körmenetre. Egy-egy emeletes ház feltűnt kápráztató fényé­vel és lent az utczán a nézők serege csodálva bámulta e szokatlan látványt. A sok ház közül különösen egy kivált gaz­dag díszével, ragyogó világosságával. Ablakai­ban délszaki növények sűrü, dús levelei között szentelt hófehér szobrai tündököltek és színes lámpák különböző fénye világította meg a fes­tői szép csoportokat. E ház előtt legtöbben gyűl­tek össze, nem győzték eléggé dicsérni e pom­pát,­­ hangoztatván, hogy bizony nagyon gazdag és kétségen kívül nagyon boldog emberek lak­hatnak e házban. Hej pedig de nagyon csalód­tak! Akik benn ültek: egy nő és egy férfi, elégedetleneknek, unatkozottaknak látszottak, de boldogoknak nem. Fiatalok voltak még mind a ket­ten, de arczukon volt egy kifejezés, mely szavakba szedve így hangzott volna : minek is él az ember a vi­lágon ; olyan mindennapi, olyan közömbös minden.­­ A nő egy kerevetre dőlt, félretette a divatlapot, melyben lapozgatott; a férfi is félrelökvén az újságot, melyből olvasott, ásítozva kelt fel szé­kéről és az ablakhoz közeledett, mert éppen kezd­tek harangozni; a körmenet elindult. Az ü­nne­pélyes, megindító harangszóra a fiatal asszony, mint egy fáradt gyermek, kinek a dajkája da­lol elaltató nótát, szemét behunyta és álmodozni kezdett. Oh de édes, de kedves emlékeket idé­zett a harangok kongása. Látta magát, mint vi­dám, tíz éves leánykát, mikor mintegy húsz év előtt a szülei házban ugrándozott, játszadozott. Szüleinek ő, az egyedüli gyermek, büszkesége, szemefénye volt. A kis Ilonkát az egész falu kedvelte, dédelgette. Csak Gézával, a szomszéd földesúr fiával mindig czivakodtak, összevesz­tek. Azér­t azonban a barátság mindig fennállott és ha Géza kis barátnőjét húsvétkor jól lelo­csolta rózsavízzel, olyan hím­es tojást vitt haza, hogy még egy királyfi is irigyelhette volna tőle. Úgy gondolta legalább a kis Ilonka. A gyermekévek elteltek. Ilonkából­­szép, karcsú hajadon lett, Géza meg messze járt ta­nulni. De azért nem felejtették el egymást. Sű­rűn leveleztek és a nagy szünidőben aztán élő­szóval mondták el egymásnak, amit leveleik me­rev, száraz betűi el nem árulhattak. — Jegye­sek, utóbb férj és feleség lettek. Addig minden jól ment. Esküvőjük után azonban hamar, egy­másután elhaltak áldott jó szüleik. A fiatalok­nak — mert hisz nem volt, aki oktassa, vezesse őket — nagy szárnyai nőttek. A két birtokot ki­adták egy embernek, akit jószágigazgatónak neveztek el és aki azután a jövedelmekkel beszámolt nekik. Ők pedig bejöttek a városba lakni. A város, a zajos, nyüzsgő élet: ez volt mindkettőjük vágyai­nak czélpontja. Itt aztán éltek, mulattak és élvez­tek. Géza az első években még el-ellátogatott haza, a felesége nem, utóbb már egyikük sem akart hazamenni, megszokták már nagyon a várost. Hej pedig de nagyon árván éltek itt. Voltak barátjai, igaz, de csak olyanok, amilye­nek éppen a gazdag ember barátjai szoktak lenni.­­ Két gyermekük meghalt, megsiratták, gyászolták a maguk módjára, drága sírkövet állíttattak sírjaikra és pompás virágokkal díszí­tették azokat; de mikor öt év múlva megint egy kis leány köszöntött be hozzájuk, a kis jövevénynek egy cseppet sem örültek. Tolakodásnak­­nézték hízelgését, alkalmatlankodásnak sírását. Ők már egészen elszoktak a gyermektől, de sok mástól is. A Templomba nem jártak, az Isten igéjét nem hallgatták, anélkül is eléltek egy napról a másikra élvezet, mulatság között, hideg, kö­zömbös szívvel. Olyan sivár, olyan üres volt az életük,­­ nem örültek semminek, nem búsultak semmin. Az utczáról még mindig hallatszott a ha­rangszó, majd a katonazene is, mely a körme­netet kisérte és a fiatal asszony csak álmodo­zott, álmodozott, míg végre sűrű, forró könnyek gördültek végig az arczán. Ekkor hozzálépett a férje, ő is meghatottnak látszott, hisz olyan szép, olyan benső ünnep az a feltámadás. Vagy talán

Next