Ugocsa, 1902 (18. évfolyam, 13-48. szám)
1902-03-30 / 13. szám
XV 1I. évfolyam, 13. szám. Megjelenik minden vasárnap. Nagy-Szőllős, 1902. márczius 30. Mindennemű dijak a kiadóhivatalba intézendők UGOCSA: TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRA: Egész évre .... 8 kor. Félévre.............................4 ., Negyedévre .... 2 „ Néptanítók, községek és körjegyzőknek egész évre 6 kor. Egy szám ára 20 fillér. Nyílttér sora 60 fillér. Hirdetések készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltétnek. Kéziratok nem adatnak vissza Szerkesztőség és kiadóhivatal: Verbőczy utcza 88. sz. Feltámadás. — Irta: KUN BÉLA. — A keresztyén világnak husvétja van ma . . . A feltámadás emlékünnepe ez......... Ezelőtt csaknem kétezer esztendővel — az igazság, szeretet, lelki szabadság isteni igéit megtestesítő Jézus Krisztust megfeszítette az ő isteni küldetésében, Messiásvoltában kételkedő és saját hatalmát, tekintélyét, zsarnoki uralkodását féltő heródesi kényuralom teljhatalmú képviselősége : a kezeit mosó pilátusság; de nem maga a nép, mely * Hozsánná*-t kiáltott az Urnák s még a világon, ember teremtése óta legigazságtalanabb vérszomjazó kaján ítélet folytán végrehajtott kivégzésre kirendelt katonai százados is így kiáltott fel: „Bizony, ez ember igaz vala.“ A megfeszített igeteljesülés csak harmadnapig pihent sírjában, hogy harmadnap múlva annál nagyobb erővel támadjon fel egy ily napon, húsvét szent ünnepén ... Nagy dolognak kellett tehát történni, hogy a bűnös emberi fennhéjázás, gőg, zsarnoki hatalom magába szálljon s belássa azt, hogy az igazság, szeretet, lelki szabadsság világitó isteni ereje meg nem ölhető, el nem némitható végképpen .... Meg kellett halni az egyetlen bűn nélküli embernek, hogy isteni, magasztos példájával eloszlassa a félelmet, a kislelküséget az emberi nemzetben, meghalni inkább az igazságért s inkább felvenni vállunkra a sárral dobálás, a megvettetés, a viz helyett eczettel itatás, a lenézés, gúny golgotájának nehéz keresztjét, semmint megtagadni az igazságot, mely az ember eszményi boldogságának legfőbb fundamentuma s amely nélkül nincs a szeretetnek és nem is lehet sem érzete, sem éreztetése; nincs és nem is lehet szó lelki szabadságról, függetlenségről s az ember legboldogtalanabb teremtéssé alacsonyodik le, mint aki igazán, szeretettel remélni nem képes s lelki rabságban tengődvén , nem tud fölemelkedni a dicső és sírjából győzedelmet, diadalt teremtő önfeláldozó halálra .... Meghalt tehát Jézus és mi lett a következmény ? Feltámadás, győzedelem a halálon, vagyis az ige, az eszme ellenségein, az igazságtalanul, embergyűlölettel zsarnokoskodó s a népet lelki sötétség rabságának békéi között lebilincselve tartott vérszomjazó Heródesek felett......... Jézus feltámadásával az igazság napja újból felragyogott soha nem látott mennyei világossággal. Az önfeláldozó szeretet tüzének melegítő érzelme áthatotta az emberi, legelfásultabb sziveket is és kezdették érezni az emberek, hogy széttördelhetik önmaguk a lelki rabság lealázó bilincseit s az emberi méltóság magaslatára fölemelkedvén: Istennek lélekben és igazságbani imádásával — a lelki szabadság szent kincsében gyönyörködhetnek .... Vájjon megértette-e Jézus czélját s önfeláldozó váltság-munkáját az emberiség ? Vájjon érti-e ma is, hogy Jézus isteni tanával fel akarta emelni az embert a porból, a kárhozat örvényéből, a lelki önvádolás kínos pokoljából, — az oktalan állatok sorából — oda, ahol a méltó hely megilleti: Istenhez? Fájdalom: nem. Csak kevesen voltak és vannak ma is olyanok — eltekintve attól, hogy keresztyén, vagy nem keresztyén-e az ember —, akik fölemelkedni tudnak ama szent czél magaslatára .... Lehúzza az embereket ma is a bűn súlya, az Isten törvényével ellenkező Krisztusellenes magaviselet s a helyett, hogy mindenki magába szállván, — követné ama magasztos czél érvényesítése felé vezető utat, napirenden van az igazságtalanság, a gyűlölet, a testvéri ádáz harc, s a bűn, sötétség, gonoszság lelki rabságában levő emberek között nem arról van szó, hogy ki haljon meg — ha kell — az igazságért, hanem arról, hogy ki ne haljon meg a gonoszul élés mellett, pedig rágondolhatna mindenki arra, hogy a feltámadás kérdőre vonó napja mindnyájunkra eljő s habár a három nap talán még nem telt el az emberiség utóbbi, nagy élet-oltó vétke után, melylyel ismét megölte az igazság, szeretet s lelki szabadság szent igéit, — de feltétlenül betelik nemsokára s ha még alussza is a meggyilkolt ige nagypénteki halál-álmát, lesz nemsokára olyan feltámadás, mely megrezegteti az egész világot, romba dönti a gonoszság várait s az igazak fénylenek, mint a nap, az ő atyjuknak, az Istennek országában; a gonoszok pedig a gyehenna önvádoló átkos tüzére dobatnak .... Gondolkozzunk ... A feltámadás ünnepe a mai. Ne legyen közöttünk, magyarok között senki, aki félelemmel, rettegéssel gondolna a feltámadásra. Legyünk mi az igazság hűt követői s ne tűrjük, ne nézzük el az igazságtalanságot, se fent, se alant! Igazán ítéljen a bíró s ne legyen ítélete soha ártatlant büntető és bűnöst felmentő feltámadás. — Irta: SZENOVITZ ANGELA. Feltámadás! Feltámadt,aki lámneinkért szenvedett, aki érettünk meghalt: feltámadt Krisztus Urunk! Minden keresztény lélek, minden keresztény szív örül és dicsőíti a mennybéli Atyát és Fiát, a Megváltót. Ilyenkor a templomok megtelnek háladatos, imádkozó emberekkel; ilyenkor hallgat a bűn, a gonoszság és az egybegyűlt tömeg föltekint az égre, ajkán rebeg e boldogító ige : Feltámadt a Megváltó ! Enyhe tavaszi idő kedvezett a feltámadás ünnepének. A nagycsütörtöki, nagypénteki csend után szombaton estére megint élénkebb képet mutattak a város utczái. Alig esteledett be egy kissé és itt-ott már hozzáfogtak az ablakok díszítéséhez, kivilágításához. Egy óra múlva a város főtere pazarul volt kivilágítva a körmenetre. Egy-egy emeletes ház feltűnt kápráztató fényével és lent az utczán a nézők serege csodálva bámulta e szokatlan látványt. A sok ház közül különösen egy kivált gazdag díszével, ragyogó világosságával. Ablakaiban délszaki növények sűrü, dús levelei között szentelt hófehér szobrai tündököltek és színes lámpák különböző fénye világította meg a festői szép csoportokat. E ház előtt legtöbben gyűltek össze, nem győzték eléggé dicsérni e pompát, hangoztatván, hogy bizony nagyon gazdag és kétségen kívül nagyon boldog emberek lakhatnak e házban. Hej pedig de nagyon csalódtak! Akik benn ültek: egy nő és egy férfi, elégedetleneknek, unatkozottaknak látszottak, de boldogoknak nem. Fiatalok voltak még mind a ketten, de arczukon volt egy kifejezés, mely szavakba szedve így hangzott volna : minek is él az ember a világon ; olyan mindennapi, olyan közömbös minden. A nő egy kerevetre dőlt, félretette a divatlapot, melyben lapozgatott; a férfi is félrelökvén az újságot, melyből olvasott, ásítozva kelt fel székéről és az ablakhoz közeledett, mert éppen kezdtek harangozni; a körmenet elindult. Az ünnepélyes, megindító harangszóra a fiatal asszony, mint egy fáradt gyermek, kinek a dajkája dalol elaltató nótát, szemét behunyta és álmodozni kezdett. Oh de édes, de kedves emlékeket idézett a harangok kongása. Látta magát, mint vidám, tíz éves leánykát, mikor mintegy húsz év előtt a szülei házban ugrándozott, játszadozott. Szüleinek ő, az egyedüli gyermek, büszkesége, szemefénye volt. A kis Ilonkát az egész falu kedvelte, dédelgette. Csak Gézával, a szomszéd földesúr fiával mindig czivakodtak, összevesztek. Azért azonban a barátság mindig fennállott és ha Géza kis barátnőjét húsvétkor jól lelocsolta rózsavízzel, olyan hímes tojást vitt haza, hogy még egy királyfi is irigyelhette volna tőle. Úgy gondolta legalább a kis Ilonka. A gyermekévek elteltek. Ilonkábólszép, karcsú hajadon lett, Géza meg messze járt tanulni. De azért nem felejtették el egymást. Sűrűn leveleztek és a nagy szünidőben aztán élőszóval mondták el egymásnak, amit leveleik merev, száraz betűi el nem árulhattak. — Jegyesek, utóbb férj és feleség lettek. Addig minden jól ment. Esküvőjük után azonban hamar, egymásután elhaltak áldott jó szüleik. A fiataloknak — mert hisz nem volt, aki oktassa, vezesse őket — nagy szárnyai nőttek. A két birtokot kiadták egy embernek, akit jószágigazgatónak neveztek el és aki azután a jövedelmekkel beszámolt nekik. Ők pedig bejöttek a városba lakni. A város, a zajos, nyüzsgő élet: ez volt mindkettőjük vágyainak czélpontja. Itt aztán éltek, mulattak és élveztek. Géza az első években még el-ellátogatott haza, a felesége nem, utóbb már egyikük sem akart hazamenni, megszokták már nagyon a várost. Hej pedig de nagyon árván éltek itt. Voltak barátjai, igaz, de csak olyanok, amilyenek éppen a gazdag ember barátjai szoktak lenni. Két gyermekük meghalt, megsiratták, gyászolták a maguk módjára, drága sírkövet állíttattak sírjaikra és pompás virágokkal díszítették azokat; de mikor öt év múlva megint egy kis leány köszöntött be hozzájuk, a kis jövevénynek egy cseppet sem örültek. Tolakodásnaknézték hízelgését, alkalmatlankodásnak sírását. Ők már egészen elszoktak a gyermektől, de sok mástól is. A Templomba nem jártak, az Isten igéjét nem hallgatták, anélkül is eléltek egy napról a másikra élvezet, mulatság között, hideg, közömbös szívvel. Olyan sivár, olyan üres volt az életük, nem örültek semminek, nem búsultak semmin. Az utczáról még mindig hallatszott a harangszó, majd a katonazene is, mely a körmenetet kisérte és a fiatal asszony csak álmodozott, álmodozott, míg végre sűrű, forró könnyek gördültek végig az arczán. Ekkor hozzálépett a férje, ő is meghatottnak látszott, hisz olyan szép, olyan benső ünnep az a feltámadás. Vagy talán