Ugocsa, 1903 (19. évfolyam, 19-24. szám)
1903-05-10 / 19. szám
XIX. évfolyam, 19. szám. Megjelenik minden vasárnap. Nagy-Szöllős, 1903. május 10. Mindennemű dijak a kiadóhivatalba intézendőkUGOCSA: TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ES SZÉPIRODALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRA: Egész évre .... 8 kor. Félévre...........................4 „ Negyedévre. .... 2 „ Néptanítók, községek és körjegyzőknek egész évre 6 kor. Egy szám ára 20 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Hirdetések készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltétnek. Kéziratok nem adatnak vissza Szerkesztőség és kiadóhivatal, Werbőczy utcza 88. sz. A kivándorlásról. A törvényhozás legutóbb foglalkozott az ország egyik igen nagy, égető bajával, a kivándorlással, amiről szinte megdöbbentő számadatokat tud összegyűjteni a statisztika Törvényt alkottak, hogy meg lehessen szüntetni azokat a visszaéléseket, amelyeket a sorsával elégedetlen, vagy elegendő kereseti alkalmat nem találó szegény néppel űznek a lelkiismeretlen ügynökök. Erre a törvényre valóban szükség volt, hiszen beigazolható, hogy a kivándorlók egy része sohasem gondolna arra, hogy elhagyja az anyaföldet, ha mindjárt mostoha is az hozzá, ha a gazdag kereset, vagy éppen a meggazdagodás csábtükrét nem tartanák eléje azok az ügynökök, akiknek üzlete: évenként minél több kivándorlót segíteni át az új viágba. De ez a törvény egymagában mégsem elég arra, hogy a bajt egészen s az egész vonalon orvosolja. A kivándorlást pusztán hatósági éberséggel megszüntetni nem lehet. A társadalomnak kell, hogy segítségére jöjjön a törvényhatóságnak, hogy elérhessük a czélt s itthon tudjuk tartani a haza minden fiát, akiknek mindenikére szüksége van ennek a hazának^^, ___~~y Sajnos, a mi társadalmunk nagyon közönyös volt az olyan kérdésekkel szemben, amelyek pedig elsősorban az ő segedelmével juttathatók dűlőre. Mintha csak nem volna nálunk eléggé kifejlődve az érzék, a nemzet nagy létérdekeinek ápolása iránt. A kivándorlás dolga kongresszusok tárgyalásának anyagát képezte: bölcs beszédeket hallottunk eleget, czikkeket, hirdetéseket, olvastunk szépeket, magvasakat, de mindez alig idézte elő azt, hogy felbuzdultak volna azok, akik nép között, élnek és hivatásuk körében hatással is lehetnek a népre s mindazt elkövették volna arra, hogy ezt a szegény, megtévesztett népet a kivándorlástól visszatartani lehessen. Éppen ezért melegen kell üdvözölnünk a Csanádi egyházmegye érdemes püspökének legújabb akcióját, melylyel papjai figyelmét a kivándorlásra irányítja s őket arra hívja fel, hogy, mint a nép tanácsadói, híveiketa kivándorlás kockázataira figyelmeztessék, azokat a jól felfogott érdekükre való tekintettel és a magyar haza iránt tartozó kötelességből a kivándorlástól megóvják és a magyar haza szeretetében megtartsák. Különösen aktuális most ez a főpásztori körlevél, mert a kivándorlás az Alföldről és a délvidékről ijesztő mérveket ölt. A legjobb, a legbecsesebb népanyagot veszíti el a haza azokban a jóravaló magyar és német ajkú, de magyar érzelmű földművesekben, akik közé bevitték a mételyt s akik nagy csoportokban hagyják el az ország határait, hogy uj földön kisértsék szerencséjüket, akiknek a nagyobb része hiába üldözi ennek a szerencsének a délibábját s halálra sebezve tér majd vissza, mikor már későn lesz rajta segíteni. A kivándorlásnak — nemlég rágul kívül más oka is van ezeken a vidékeken; maga a püspök is utal erre pásztorlevelében : kevés a kereset, sok a közteher, nehéz a megélhetés. Éppen azért, legszebb hivatását teljesíti az a pap, aki hivei körében arra érvényesíti befolyását, hogy míg egyrészről a népet a reája váró amerikai nehézségekre figyelmezteti, másrészről közreműködik a nyomorúság megszüntetésében és új jövedelmi források nyitásában. Nagyon szép az a szózat, amelyben az egyházfő erre buzdítja lelkészeit. Arany szavak azok, amelyeket a püspök mond, mikor arra emlékezteti papjait, hogy a lelkipásztor Isten itélőszéke előtt felelős minden bárányért, mely gondjaira volt bízva s inti őket: azon legyenek, hogy hazánkkal szemben is hasonló felelősséget vállalhassanak és elmondhassák: akiket nekem adtál, megőriztem és senki se veszett el közülök. Hisszük, hogy a Csanádi egyházmegye papsága meg is szívleli főpásztorának intelmét és legmelegebb érdeklődésével, legodaadóbb buzgalmával fogja felkarolni a kivándorlás ellensúlyozásának munkáját. Támaszt, segítséget kap erre a munkára a polgári értelmiség minden hazafias tagjában, mert mindenki érzi a bajt s ha felrázzák közönyéből a mi intelligenciánkat, készségesen áll az be a társadalmi segítő- és védő-akcióba. Ha ez az akció az Alföldön és a délvidéken megindul, annak az eredménye el nem maradhat. Azért a csanádi püspök körlevelétől nagy és üdvös eredményeket várunk. Lelkesítsen azzel mindenkit, aki a nép javára valamit tehet; az a cselekvés, amit a kivándorlás meggátlása érdekében a társadalom kifejteni fog, gazdagon gyümölcsöző lesz az ország javára. 4 чіД2 eldobott reverenda. Megkezdődött a szünet és az idegenben élő tudomány-szomjas ifjak hosszas távollét után tódultak újra hazafelé a szülői házhoz. Már jóval virágvasárnap előtt megkezdődnek a vasúti állomásokon az érzékeny jelenetek. A Drámák hangos sírással ölelik át megpelyhesedett Hű fiaikat és az első tíz perczben legalább ötven vmában faggatják, hogy mint töltötte napjait, a fiú természetesen nem jut szóhoz és a gyerekéért aggódó anya ezer jó tanácsosai szolgál értelenében a közvetlen gyámkodás alól kikerült fiúnak: — Hát a czipő nem szokta szorítani a lábad? Vigyáznod kell, gyermekem, mert az olyan nagy városban, mint Pest, ahol olyan hosszúak кг utczák, könnyen lábfájást kap az ember, ha szűk a czipője. Látod, én csak keveset járok, mert legfeljebb a vasárnapi litániára jegyek ki a házból, de azért már csak evelasztin-czipőt bir meg a lábam. Oszt’a szemeid sen olyanok, mint annakelőtte voltak ; persze, a sok olvasás, meg írás lámpavilág mellett . . . Erre már a legkeményebb szivi anya sem ílhatja meg, hogy sírva, ne " fakadjon és el ne átkozza azt a sok tudományt, amit manapság be kell szedni a gyermeknek, ha nagyobb úr akar lenni az apjánál. Mezővár vasúti átimaásán lázas türelmetlenséggel jártak az emberek a sárgára festett fakorlát mögött, mely a pályatesttől választotta el őket. A kis villamos csengő az Esztergom felől jövő vonat közeledtét jelezte és némelyek minden pillanatban keresztülhajoltak a kerítésen, hogy nézzék : nem látszik-e a vonat a nyílegyenességű sínpáron! A Molnárék Pistikéje kiáltotta el magát először : — Gyülnek már, gyülnek már ! — Látom a masina füstjét. A várakozók közt nagy mozgolódás támadt és mindenki a kijárás közelébe törekedett, hogy csak egy pillanatot se veszítsen a boldog viszontlátás örömeiből. Egy-két percz múlva már hallatszott is a vonat dübörgése, amely az árva-várt vendégeket hozta. Aztán lomhán, vontatottan helyezkedett el a vonat az állomás előtt. Az ablakokban megjelent néhány kék reverendás alak és a várakozók örömkiáltással rohantak a kupéajtóhoz, hogy lesegítsék a kedves vendégeket és elvegyék tőle a jókora ládát, amelyben a respektus kedvéért a pár hetes vendég egy félesztendőre való könyvet hozott magával. Mezőváron minden jó deák papnak van szánva. Úgy, hogy aki irtóznék a papi pályától (ilyen hagyan kevés van Mezőváron), az csak úgy szabadulhat, ha legalább is „kevésbbé szabályszerű“ a magaviselete. Innen van az, hogy Mezővárról évenként legalább öt-hat növendék kerül az esztergomi papnöveldébe, ahonnan aztán csapatosan térnek haza a vakáczióra. Fodros Laczi is a kék reverendában került haza. Magas, kékszemü, szőke legény volt és ugyancsak meg kellett hajolnia, amikor megcsókolta özvegy édesanyját. Az anyóka szétdörzsölte elgyöngült szemeiben a kicsorduló könynyeket s aztán szép lassan mentek ketten a lombos fák között kicsiny hajlékuk felé. A Molnárék hogy vannak ? — kérdé a kispap rövid beszélgetés után. — Mit csinál a Piroska ? Megnőtt, ugye, amióta nem láttam ? — Meg bizony, édes fiam és még szebb lett, mint azelőtt volt. Aztán olyan jószivü teremtés ; a templomból jövet rendesen elkísér egy darabon és mindig megkérdezi, hogy mit ír a Laczika. — Igazán ? Akkor nem hasonlít a bátyjához, mert az rossz fiú. Versenytársak vagyunk a tanulásban és állandóan hadilábon állunk egymással. Nem egy rossz napot szerzett már nekem Molnár Sándor, de azért mégis én vagyok az első növendék. — Ne törődj vele, fiam , boldogok leszünk mi. — Majd, ha fölszentelnek és betesznek egy kis plébániába, magadhoz veszed özvegy édes anyádat, ugye édes Laczikám? A fiú nem felelt, mosolyogni akart s aztán megcsókolta anyja ősz fürtös homlokát. Fodros Laczi meg nem állhatta, hogy még aznap át ne menjen látogatóba Molnárékhoz. Piroska egyedül volt odahaza, a többiek mind elmentek Sándorral a keresztszilekhez. — Szép, hogy mi reánk is gondolt, — mondotta a leány. Népesedésünk csökkenése. Ez a szomorú czím, úgy látszik, állandó rovattá válik már. Hat hónapja tart Magyarország szaporodásában a megdöbbentő, szám szerint és százalék szerint egyképpen óriási hanyatlás. Ez év februárjában ismét 10,500 lélekkel kevesebb volt szaporodásunk, mint a múlt esztendő ugyanezen hónapjában. De íme a „Statisztikai Havi Közlemények február havi számának ide vonatkozó adatai: Ez év február havában 57,577 gyermek született, élve a magyar birodalomban, az elhaltak száma 45,651-et tett s igy a népesség ter 4186