Ugocsa, 1917 (33. évfolyam, 9-10. szám)

1917-03-04 / 9. szám

U­G­O­C­S­A 1917. március 4. 9. szám. A román invázió Erdélyben. Nemsokára egy félesztendeje lesz, hogy hazánk délkeleti részét orvul us ellenség támadta meg s sikerült neki egy időre meg­vetni a lábát Erdélyben. Ma, a mikor tisztán látjuk, minő nyomorult sorsra jutott Románia azután, hogy áruló módon rajtunk ütött, önkéntelenül is fölvetjük a kérdést, hogy tudta ez a minden haditapasztalatot nélkülöző ellenfelünk aránylag oly könnyen átlépni Erdély határát ? Hadvezetőségünk kétségtelenül előre megtett minden intézkedést egy román háború esetére. Kétségtelen továbbá, hogy a hadüzenet nem jött váratlanul, de a rendel­kezésre álló erők gazdaságos kihasználása — a hadvezetés egyik alapelve — nem en­gedte meg, hogy egy esetleg bekövetkező román támadásra való tekintettel nagyobb csapattömegeket halmozzunk össze és vesz­­tegeltessünk a román határon, a­melyek nagy kiterjedésű hadszíntereink valamelyikén egyelőre még jobb szolgálatokat tehettek. Ezért a román hadüzenetig csak határvédő csapatok állottak Erdély határán azzal a feladattal, hogy tartóztassák fel az ellenség előnyomulását. Ezek a csapatok tökéletesen meg is oldották feladatukat a mindenütt elnyomó többségben fellépő erenséggel szem­ben. A román hadsereg már egy év óta mozgósítva volt, olyan formán, hogy mindig új és új részeket hívtak be. A 18 tábori és 6 territoriális hadosztály erejével rendelkező hadsereg­, a hadüzenet átadásakor biztos hírek szerin­t meg meg г&Іч к&щшміе * * harc­készség állapotát. Mindenekelőtt: nem volt hegyi tüzérsége és azokhoz a nehéz löve­­gekhez, amelyeket Japán, Oroszország és Franciaország röviddel a háború előtt szállí­tottak, nem volt kellően kiképzett személyzete sem a tisztek, sem a legénység nem ismer­ték az ágyuanyagot. Biztos tudomásunk van róla, hogy a lőszerkérdés és még sok más kérdés sem volt megoldva, hogy itrénnek is híjával voltak. És Románia mégis a háború mellett döntött és a hadüzenet éjjelén határállásaink megrohanásával nyitotta meg az ellenségeskedést. A román hadsereg harcbadobása határozottan mind a két had­viselő felet meglepte. A döntő napon a határrendőrségek román csapatait azzal alar­­mírozták, hogy gyakorlat lesz a határ mentén. A határhoz közelebb állomásozó csapatokat gyalog, a távolabbiakat vasúton menesztették a határra s csak itt hirdették ki előttük a hadüzenetet. Bizonyítékaink vannak rá, hogy eddig az időpontig sem a tiszteknek, sem a legénységnek sejtelmük sem volt a bekövet­kezendő eseményekről és be van bizonyítva az is, hogy még a román hadügyminisztérium is csak az utolsó percben értesült a hadüze­netről. Erdély határán sem mutatott semmi a bekövetkezendő eseményekre, legfeljebb az, hogy Predeálon és Gyimesbükkön két személyvonat elmaradt. Az első összeütközés Prédái mellett esti 8 óra 15 perckor történt, tehát az ellenségeskedés megkezdésének este 9 órára bejelentett hivatalos időpontja előtt, három­negyed órával később pedig a gyimesi szorosnál és a többi hágón is megtörténtek az összeütközések. Ennek a meglepetésre számító és kétségkívül ügyesen keresztülvitt tervnek jelentékeny kezedeti sikerek jártak a nyomában. Elhárító had­seregeinket még nem összpontosítottuk, és a budapesti-brassói vasút korlátolt teljesítő képessége miatt nem látszott tanácsosnak, hogy a határbiztosító csapatok a hadseregek­nek a határ mentén való felvonulásáig felve­gyék a küzdelmet. Hogy ezeket az erőket a nagyon túlnyomó számban lévő ellenség ellen védelmi harcban hiába föl ne áldozzuk, a hadvezetőség arra szánta el magát, hogy ezek a csapatok csak éppen hogy érintkezésbe lépjenek az ellenséggel és nyomban vonulja­nak is vissza rendszeresen azoknak a térségek­nek a határáig, ahol időközben az elhárító hadseregeket felállítják, közben persze tőlük telhetőleg az előnyomulást is feltartóztatva. Brassótól délre a 82. számú székely gyalogezred kezdte meg először az ellenséggel való érintkezést, visszaverte és minden talpalatnyi földért hősiesen küzdött. A romá­nok várakozásunk ellenére csak lassan nyo­multak utánunk a kiürített határszakaszokba. Minden nagyobb akciót kerülve, lassan tapo­­gatództak előre, megszóltak Brassó, Csik, Háromszék és Fogaras megyéket és betörtek Szeben, Hu­nyad és Krassó Szörény megyék­be is. Alighogy átlépték a határhágókat, erődítéseket emeltek, beásták magukat és befejezték mozgósításukat. De az elsietés és egyéb mulasztások kezdték magukat meg­bosszulni. A gyors előnyomulás két hetet vett el a hadműveletekre fordítható időből. Hátszegtől délkeletre először bukkantak erős ellenálásra a románok, majd Petrozsénynél és Lupénynél vissza is verték őket. E perc­től kezdve bosszúáló sors üldözte a román hadsereget. A szövetséges haderők görgetege­­ megindult, és a múlt­ év szeptemberének і utolsó , napjai­ban gyors egymásutánban­­ következtek nagyszebeni tart­sául, és elsörül­t dicső győzelmeink. Erdély rövid idő alatt­­felszabadult a romén» invázió alól. ft HÉTRŐL. Csodálkozva olvastuk a hivatalos jelen­téseket: Támadnak az oroszok, olvassuk ki belőle. — Mert az igazán meglepő dolog, hogy az oroszok elfelejtették azt, hogy múlt évben is támadtak. Tám­adtak és visszavezet­tek. Mit akarnak tehát megint ? — Hiszen láthatják, hogy mikor katonáink megmozdul­nak, hát rögvest futniok kell. S néha még a futásra sem jut idejük , akár mostan Valeputna mellett. Azonban ne sajnáljuk tőlük azt a dicsősé­get, hogy a hivatalos jelentéseikben — amely tudvalévően hemzseg az „igazságtól“ — beleírhassák, hogy támadnak. És hogy ez és ez a tábornok, ezredes, vagy tábori pap hősi halált halt. Mert ha már eredményt nem érhetnek el, legalább írhassák azt, hogy támadnak. Hogy elhitessék a néppel, hogy még nem gyöngült el teljesen az orosz had­sereg. És, hogy nem csak a nép fiait, hanem a „felső tízezer“ gyermekei közül is elesnek Ez mindenesetre szép kis vigasztalás. Hát csak vigasztaljanak ! S minél többet! . . . * * * Heureka! Már jelentkeztek az első amerikai önkéntesek, jobban mondva már jelentkezett, az első önkéntes. Ez a bátor férfiú pedig nem más, mint a Lacanian elsülyesztésekor megfagyott Hay asszony fia. Ez az ipse egy hosszú sürgönyt is me­nesztett Wilsonhoz s hangoztatta, hogy meg kell bosszulni a németek „gyilkosságát“. Egész természetes, hogy ezt a sürgönyt plakátozták az Egyesült Államok egész terü­letén, kapcsolatban egy jelenkezési felhívás­sal, ígérve minden jelentkezőnek 80 dollár havi fizetést. Jelentkezni pedig bármelyik postahivatalban lehet. Sajnálattal tapasztalja Wilson úr, hogy a jelenkezés nagyon gyéren folyik. Az amerikai honfiak nem akarják életüket fel­áldozni a hazáért. Ebben — mondja — ludasok a postahivatalok is, mert nem dol­goznak elég eréllyel. Szóval az elnök úr panaszkodik. — De az ilyen panaszokra nálunk Magyarországon azt mondják, hogy er­oy panaszra a sóhivatalba. . . * * * Ketten beszéltek, Beschmann-Holwegh és Wilson. Egyik a békéről, másik a háborúról, s közvetve mindketten a békéről. Mert Wilson azt mondja, hogy ő a békét akarja, s hogy ő a békéért harcol. Érdemes azonban meg­vizsgálni, hogy hogyan „harcol a békéért“ Wilson . Két könnyen öltözött chicagói hölgy, utazott a Laconián. Mikor a­­német tenger­alattjáró torpedót lőtt a hajóra, mindketten egy mentőcsónakba szálltak. Természetes dolog, hogy a könnyen öltözött hölgyek az éjszakai hidegben megfagytak. — Wilson a „béke védője“ roppantul megörült ennek a hírnek, világos jókedvvel mondta ezt a hírt a szenátusnak, azzal, hogy „megvan a háború oka“, azonban ő igyekezni­­fog a háborút elkerülni. Ezzel próbálta megmutatni, hogy ő a béke híve. Csakhogy a lóláb nagyon is kilátszott ohhitt з beszédéből. . Hát mi igazán sajnáljuk, hogy Wilson­­nem sikerült­­a sjáborút „ megteremteni“. Ezért tehát tanácsoljuk neki, hogy ne­ keresse sokáig az ürügyet, hanem „teremtsen magá­­іісн­. . . m­­ert maholnap сІПіаиа „ háború s ő nem avatkozott bele ! ... H I R_E K. — Abonyi Emilné meghalt Széles körökben fog részvétet kelteni a szomorú hir Abonyi Emilné halálá­ról. A fenkölt lelkű urinő mindazon körök ragaszkodó tiszteletét és rokon­­szenvet bírta ahol megfordult. Családja a következő gyászjelentést adta ki: alpári Abonyi Emil ny. miniszteri tanácsos úgy a saját, mint gyermekei : Apdor cs. és kir. kamarás, m. kir. honv. huszáralezredes, neje, almási Gedeon Anna és gyermekeik: István és Mária, Marianne férje, Lévai Koós Miklós cs. és kir. kamarás m. kir. honv. huszárezredes és gyermekeik : Pálma Elemér Mártha, Judit és Mária sógorai : semsei Semsei Ottó és neje tapolylucskai és kükeme­­zei Bánó Gizella, sógornői: semsei Semsey Hermin özv. szemerei Matkovich Lászlóné, semsei Semsey Mária és férje ns. Sélley Sándor dr. ny. államtitkár, semsei Semsey Anna és férje, tapolylyucskai és kükemezei Bánó Iván özv. semsei Semsey Boldizsárné seredini Seredinska Ilona özv. semsei Semsey Gézáné cserneki és tarkeői Dessewffy Viktó­ria nevében mélységes bánattól lesújtva tudatja forrón szeretett felesége, a legjobb anya, nagyanya, nővér és sógornőnek alpári Abonyi Emilné semsei Semsei Irénnek áldá­sos és fáradhatatlanul tevékeny életének 68-ik boldog házasságának 49-ik évében hosszú és kínos szenvedés és a halotti szentségek ájtatos felvétele után folyó hó 21-én esti 1 19 órakor bekövetkezett elhunytát. Megboldo­gult drága halottja hült tetemei folyó hó 25-én d. u. 4 órakor fognak a róm. kath. egyház szertartásai szerint addig is, mig a beregardói családi sírboltba helyezhetők lesznek, a kerepesi temető halottasházából

Next