Zsidó Néplap, 1920. március-június (1. évfolyam, 1-14. szám)

1920-06-03 / 12. szám

1. évfolyam Uzshorod (Ungvár, 5680. Szíván­tó 17.) 1920. junius 3. 12. szám. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Főszerkesztő: Szerkesztőség és kiadóhivatal Széchenyi-tér 7. Félévre ...... 25 K­­j ...... K JUSZKOVITS MÓR: Megjelenik minden hét csütörtökjén. Ád mószáj? Meddig még? Ád mószáj még meddig ? Ez a két szó tódul ajkaimra, amidőn látom, mily feneketlen gyűlölet kavarog a h­aszid lel­kekben a cionisták ellen, amikor hallom a szidalmak és átkok gazdag tárházát özön­­leni azok fejére, kik a zsidóság nemzeti ideáljának megvalósulásáért harcolnak. Meddig fogják folytatni a gy­űlölet mun­káját, meddig fognak kígyót, békát kiáltani azokra, kik magukat nem magyaroknak, románoknak, tótoknak avagy ruszinoknak vallják, hanem szégyenkezés nélkül, sőt büszkén kiállt­­ak . Zsidók vagyunk, azok­ voltunk és azok akarunk lenni a jövőben is, Ivri­onauchu ! Azt állítják egyesek, még nem jött el az ideje a felszabadulásnak. Hát ki beszél teljes felszabadulásról. Jól tudjuk mi, hogy csak a messiás lesz képes tökéletes meg­váltásunkat véghez vinni. Most csak arról van szó, hogy menedéket, otthont létesít­sünk, hogyha majd valakinek szüksége lesz rá, legyen hová fejét lehajtani. Hogy a ha­zájukból kiüldözött zsidók új hazát talál­hassanak. Hát nem erkölcsi kötelessége minden zsidónak egy ilyen mozgalmat tá­mogatni ? Nem szégyen és gyalázat­t a zsi­dóságra nézve, hogy ily kifejezetten zsidó eszmét ennyire üldöznek és megvetnek ? Azt mondják h­aszidok, hogy a cio­nisták vallástalanok. Hát kifogás-e ez ? Hát azért vallástalan-e az illető, mert cionista. Talán még nem volt cionista kaftánban és streimliben járt-e. Higgyék el, hogy a cioniz­mus még senkit el nem tántorított a val­lástól. Ellenkezőleg számos példával lehet igazolni, hogy a cionizmus kifejleszti a vallásos érzést. De természetesen nem le­­­­het azt követelni, hogy aki eddig teljesen ki volt vetkőzve a vallásból, azt a cioniz­mus egyszerre h­ásziddá alakítsa. De az elvakultak nem akarnak hall­gatni a józan beszédre. Ahelyett, hogy ta­nulmányoznák a cionizmust, mit is akar ez tulajdonképen elérni, csak átkozódnak, szitkozódnak és b­éremmel—kiátkozással fenyegetik a cionizmus híveit. A derék! Mintha orditozással meg lehetne állítani a­­ rohanó folyamot árjában, avagy a hegyről , lezuhanó lavinát rohantában. Hasmén lév haom haze. El van zsin­­­rosodva e népnek a szive. Ez homályosí­­totta el szemeiket, hogy nem látnak, ez torlasztotta el füleiket, hogy nem hallanak. De jaj azoknak mondja a próféta, akik a világosságot sötétnek, a sötétséget ragyogó fénynek látják. Jaj, kik nem értik meg a kor jelszavát és az áramlat elé állanak. Mert kíméletlenül el fognak tiportatok De miért is ellenzik annyira h­aszidok a cionizmust, hiszen okaik oly nevetsége­sek, hogy ők maguk sem hisznek benne. Az igazi ok, h­ogy nagyon jól megy ne­kik, nincs tehát szükségük menedékre. Hogy más országok zsidóságának égető szüksége van rá, azzal ők nem törődnek. Mert a jóllakott nem törődik az éhes em­ber kínjával, ő azt nem érzi. Ezért nem kell neki cionizmus, ezért kiáltják, hogy a cionisták Istentagadók. Meddig fogják azonban űzni kisded játékaikat ? Ád muszáj ? Meddig ? kérdezte Jezsujás próféta az Úrtól. Meddig marad a nép buta és közönyös. Mire felelte az Úr : Ad aser sui úrim v’hoadomo tisve s’momo. Amig el nem pusztulnak a városok és a föld puszta lesz. A h­aszidok is addig fog­nak támadni a cionizmus ellen, amíg sa­ját bőrükön nem fogják tapasztalni a go­­losz szenvedéseit. De akkor már keserves lesz tévedésüket belátni, akkor már nehéz lesz a múlt bűneit levezekelni. Azért tehát ó­ zsidók ne civakodjatok, ne támadjatok testvér a testvér ellen, ha­nem fogjatok össze és alkossátok meg kö­zös erővel a menedékhelyet, ahova az ül­dözött, kifosztott zsidók védelmit találhas­sanak és ha ez meglesz, úgy Isten segít­ségével meglesz a g'iluh sereme, a teljes felszabadulás. A megemlékezés napján, Samuel Gordon után Gerond. A császári orosz büntető biró úr, a nap fá­radalmait kényelmesen berendezett hálószobájában a nyitott tűzhely mellett pihente ki. Hosszú ideig gondolat nélkül ült és nyugal­mát semmi zaj nem zavarta ; de im a nagy lámpa lángja, mely eddig oly lágy, szelid fényt terjesz­tett, hirtelen lobogni kezdett és a bíró egy hideg szélrohamot érzett az ablak felől. Most jutott eszébe, hogy délelőtt kis­fia játéka közben kitörte az egyik ablakot. Pedig megparancsolta Sebas­tian­nak, hogy a hiányzó ablakot még a nap fo­lyamán pótolja. De úgy látszik az öreg szolga meg­feledkezett róla. Haragos mozdulattal nyúlt a csengő után, hogy kérdőre vonja a szolgát, de mintha egy láthatatlan hatalom visszatartotta volna, karja merev és mozdulatlan maradt, egy hirtelen gon­dolat, egy váratlan visszaemlékezés merült fel benne. Keze ökölbe szorult, mintha valamit meg­ragadott volna, hogy soha többé el ne eressze. A halvány, szigorú tekintetű múlt intő szelleme tért­­ be és kapcsolódott vaskötelékkel hozzá. „Egy eltörött ablaküveg!“ Akkor is ezzel­­ kezdődött. Persze — ma kezdődik ismét a zsidó­­ újévi ünnep — mily sajátságos ez az összetalál­­­kozás. Megint az újévi ünnep és egy eltörött ab­lak ! Nehéz sóhaj tört elő melléből. De rögtön reá dacosan fölkacagott , mily nevetségesen hangzik az, hogy egy eltörött ablak képezze élete forduló­pontját. Lelke a múltba röppent vissza és ismét tíz éves fiúnak látta magát szülei házában. Újév előestélye volt. Atyja és bátyjai ünneplő ruhában a templomba menésre készen állottak az udvaron. „Rögtön velünk jössz te semmirekellő“ mondá ekkor szigorúan az atyja : „vagy eltört ta­gokkal kezded meg az új évet!“ „Hamarabb leszek ott mint ti“ válaszolt ar­cátlanul a kamasz, mialatt egy néhány forgácsot szedett össze a konyha részére. Ám alig került ki atyja a láttávolából, máris visszatért tulajdonképeni foglalkozásához, mely ab­ból állott, hogy az udvaron található köveket, for­gácsokat, pléhdarabkákat s több ilyeneket a házuk tetején levő szélkakasra dobálta. Úgy látszik ez a foglalkozás sokkal jobban vonzotta Jákobot — így hívták a fiút — mint az Isten házának megláto­gatása. Ez a szélkakas Jákob figyelmének állandó tárgya volt. Irigységgel, csaknem gyűlölettel né­zett mindig erre a pléhmadárra, mely oly előkelő közömbösséggel oly hidegen forgott ott fenn egész nap kénye kedve szerint, anélkül, hogy valak­i rendreutasította volna. Nem kínozták örökké az imádkozással és tanulással. Az egyedüli, amivel bosszúját kitölthette rajta, a kövekkel való meg­­dobálása volt. Tíz dobása közül rendesen egy ta­lált, de azért a szélkakas vidáman forgott tovább és Jákobnak úgy tetszett ilyenkor, hogy a kakas gúnyosan kiabált le neki a magasból: Zsidókölyök, zsidókölyök !“ . Éppen ma egyetlen dobásával sem sikerült a szélkakast eltalálni. Közben be is esteledett és a közeli templomból már ide hallatszott a hívők „s’má Jiszroél“-ja. Csak még egy dobást akart megpróbálni. Egy jó nehéz követ találva gondo­san megfogva, hosszan célzott és . . . krach, krach hallatszott a kő eldobása után. Megkövülve állott ott és egyetlen tagját sem tudta megmozdítani. Mit tett most, szobácskájuk egyetlen ablakát törte ki. Végtelen aggodalom szállta meg a fiút. Ho­gyan kerüljön most az ő szigorú atyja szeme elé, aki bizonyára megadja most az oly rég megígért korbácsütéseket. Először is mert elmulasztotta a templomba menést, másodszor mert oly hiábavaló kiadásba vette atyját, akinek egyetlen egy garasa sincs. És láthatatlan szellemkezektől megtolva, futni kezdett Jákob, mintha háta mögött egy se­reg ördög korbácsot suhogtatva kergetné. Egy szám­ára­­ korona. Aki a zsidó sajtót a zsidóság létfenntartása céljá­ból fontos faktornak tartja, az fizessen elő s terjessze lapunkat.

Next