Bérmunkás, 1925. május-december (3. évfolyam, 326-357. szám)

1925-09-12 / 345. szám

A DARWINIZMUS. .CZ GYULA NÉPSZERŰ ELŐADÁSAI. (9-ik folytatás és vége.) És ha még magának az életnek kezdete­­kell következtetni, ha még a homályba­rkolt ősállaton is túl kell haladni, akkor elmélet még nehezebbé válik. Maradvá­­okra már nem hivatkozhatunk és a lele­­i döntő jellegét mindinkább az ész gon­­lkodó ereje veszi át. De ekkor majdnem tetetlen a képzeletnek a belejátszására, mely a valóságot tetszetősebb alakban érezné, de végeredményben csak zavart ér. Mindenesetre azt az alaptételt elfogad­ójuk, hogy az élet kezdetben nem volt van, mint aminő ma, mert az életlehető­­set biztosító protoplazma nem bírja el­­ a nagy hőmérsékletet, amely valamikor it a földön. Amikor földünk a napból áll, hőmérséklete meghaladta a 10,000 dús fok meleget. Ekkor földünknek, ma a Jupiternek, saját fénye volt és­­ színben tündökölt. ;után megkezdődött a lehűlés, de még a csillag korában is 3,000 fok meleg­­rajta. Végül is annyira lehűlt a föl­'­­, hogy elvesztette a fén­yét és kialakult cég. De vize még akkor sem volt, víz csak akkor jelentkezett, akkor is­­ára formájában, amikor a hőmérsék­­e st állt 364 fok alá. Kellett tehát egy olyan időpontnak is ne, amikor a hőmérséklet lehetővé tette élő csira kialakulását is. De arra a kérdésre, hogy hogyan kelet­iek, vagy hogy honnan jöttek a legelső ények, amelyek a még mindig forróvizü­­erekben tanyáztak — nem felelünk,­­ pedig azért,mert nem tudunk felelni, nincs felelet, s bár ezerszer bizonyították be azt,­­ élettelen anyagból élet nem származ­­i, ebben az egy, egyetlenegy esetben is föl kell tételeznünk, hogy az első ,sh­a mégis az élettelen anyagból sen­ki valahogyan. nd­en további okoskodás csak meddő­n volna a szavakkal, annak, akik azt állítják, hogy az élet­­más bolygóból, vagy más csillagról ít a földre a kozmikus por örökké tartó óriásával. Hiszen, ez a fölfogás is igaz it, de szintén nem oldja meg az első ecsk­a kérdését. Mert ez a fölfogás az­­ eredetét a földről egy apás bolygóba a világűrbe viszi át,­­ami szintén’nem fáj. Darwin-elmélet megoldatlan prob­ki fogja az őssejt, vagy az őssejtek faját megoldani, azt nem tudjuk, mi bizonyos, hogy az az első, vagy -z első őssejtek minden életnek ki­­s pontjai. Azok az őssejtek tették lé­­ővé a fajok keletkezését, amelyek ren­­ezésüknek megfelelően fejlődtek és él­­, fejlődnek és élnek mindaddig, amíg a neszetes rendeltetésüknek megfelelnek, választják magukból a legjobb és leg­­jobb egyedeket, így biztosítják fajuk tö­­bbi fejlődését. Alakjuk, szervezetük azon módosul, addig, amíg élet lesz a len. Az ősember, fölsd­ének egyik meséjét fogom elmon­n. Éppen egy millió esztendővel azelőtt tör­­t. Fönt az északi sark vidékén, az éjféli­h­ez örökös hóval és jéggel borított sző­rű birodalmában képzeljünk egy va­­zt, aki bejárta a rengeteg erdőket, hogy fászszon. Mert bizony egy millió esztén­él azelőtt ott az északi sarkon, amelyet st helyenként 6—700 méteres jégtakaró ir fel mindent, gyönyörű erdőségek pom­­bák, hatalmas terebélyes fákkal, ami­­k gomba módra nőttek ki a föld izzó tá­jból. Valójában nem is voltak fák, ha­li páfrányszerű növények, amelyeknek gomatáit a kövületek jól megőrizték, az a mesebeli vadász, aki egymillió esz­­dővel azelőtt az északi sark vidékein ta­­rzott, az ugyancsak mesebeli erdőkben geteg sok­ állatot talált. Nem is kellett adva sokáig lesnie és bizonyára egyetlen eben sem tért vissza barlangjába ered­­nytelenül, vadászzsákmány nélkül. Vagy Déleurópában heteken át bolyong­ott volna a vadász és nem látott volna sebet, mint nagy kiterjedésű réteket, a lyeknek egyhangúságát csak imitt-amott tótta föl egy sűrűbb kerek, vagy liget és egy rétek fatengerében nagymennyiségű flop, vadló és zsiráf tanyázott. A Föld­'- tenger helyén is szárazföld volt, a synek erdőségeiben majmok tanyáztak, pedig vizek mentén járt a vadász. ak­­■ két és négyagyaru elefántokat, orr­­lovakat és vízilovakat vert föl, de vanakkor éjszakánként hallhatta orosz­ok, párducok, vadmacskák és tigrisek ő­seinek rémes üvöltését. A mai kulturországok helyén áthatolha­­tan erdőségek pompáztak, dús pálmak­­­ekkel, amelyekben ‘ tarka papagályok öködtek, de amelyekben ott volt a gorilla . Alpesek helyén még csak erdős dom­­ádék volt és ott, ahol ma a nap tüze­s sziklákat ér, tűzhányóhegyek egész működött­­en volt a millió év előtt a harmad (ter­­) korabeli Európa képe, amely fölött a l­égöv gyilkos melege honolt. Eddig szól a Bölsche meséje. Most már az a kérdés," csakugyan élt-e az a mesebeli vadász, csakugyan volt-e ember már a harmadkorban egymillió esztendő­vel azelőtt? Ha a geológiai korszakoknak az előző előadásban föltüntetett táblázatát megte­kintjük, azt látjuk, hogy a tertinerkorszak­­ feltünteti ugyan az embert, de kérdőjelet tesz melléje, mert mi­ csak a negyedkor­szakban mozgunk otthonosan, vagyis ab­ban a korszakban, amikor földünk mai ké­pét vette föl. Említettük, hogy ebben a negyedkori szakban borította el a jég földünk északi felének legnagyobb részét és sok-sok ezer év múlt el, amíg az a jég újból visszahúzó­dott. Már­­most a jégkorszak nemcsak a mamut és az ős­orrszarvút őrizte meg, ha­nem megőrizte az emberi élet kétségbe­vonhatatlan nyomait is. Mert amikor a jég újból eltűnt, az ezrével megmaradt barlan­gokban megtalálták azokat a csiszolatlan lőfegyvereket,a baltaféléket, amelyekkel az ősember a környezetében élt állatokra va­dászott. "De a jégkorabeli ember a környezetében levő állatok képeit még barlangja falára is odarajzolta.. Különösen a franciaországi barlangokban találtak sok ily rajzot, ame­lyeket az ősember még különböző földfes­tékekkel ügyesen ki is színezett. E negyedkorszakbeli vagy még pontosab­ban a jégkorszakbeli ember csontvázát megtalálták és életének egész menetét a tudományos kutatás a legpontosabban föl­derítette. Igen, de mi nem a negyedkor emberére, vagyis a hozzánk hasonló emberre vagyunk "kiváncsiak, hanem arra az emberre, aki a fertiner-korszakban élt Európa­­pálma- és babérligeteiben vagy arra az emberre, aki esetleg még korábban élt. Hogy a harmadkor előtt is élt volna em­ber, teljesen valószínűtlen, mert semmiféle olyan maradvány nincs, ami ilyen föltevést igazolna. ■A másodkorszaki életéről csakis állati csontvázak tanúskodnak. Sőt van még egy érdekes eshetőség is. Ha ugyanis élt volna a harmadkor előtt ember, azt még akkor sem ismerhetnék fel, ha megtalálnék akár a teljes csontvázát is, azon egyszerű okból, mert annak az esetleges csontváznak szer­kezete annyira különböznék, annyira elüt­ne a megszokott formáktól, hogy meg sem lehetne állapítani azt, hogy váljon emberi csontváz-e ? !­­ A hanpadkorszakbeli embert, a mesebeli millió esztendővel azelőtt élt vadászt azon­­­,ban sikerült fölkutatni. Neandervölgyben, Düsseldorf mellett, , 1856-ban munkások egy régi barlang ki­takarítása közben egy ősrégi, de részben már elkorhadt csontvázat találtak. A még idejében szakértőnek meghívott dr. Fahl­­rott a bonni múzeum részére megmentette a leletből azt, ami még menthető volt: első­sorban a koponyatetőt, amely hihetetlenül lapos és amelyen a szemgödrök fölött nagy csontdudorodások nyúlnak ki. Sokáig a furcsa koponya korát sem tudták megállapítani. Virchov, a híres­ anatómus azt mondta, hogy nem normális embernek a csontvázát találták, mert beteges elváltozásokat mutat és éppen a beteges elváltozások­­ okozták azt, hogy a neandervölgyi csontváz a mai ember csontvázától különbözik. Szerinte a neandervölgyi gyermekkorában agylágyu­lásban szenvedett, mint aggastyán köszvé­­nyes volt. Valamikor pedig be is verték a fejét, amely éppen csakhogy begyógyult és ezek a fölsorolt jelenségek okozták a szem­gödör fölötti torzdudorodásokat és a többi elváltozásokat. Virchov kijelentéseit Frai­­pont tanár megcáfolta, mert egy Namur melletti barlangban, Spyben, 1887-ben két emberi csontvázat talált, amelyeken a szemgödrök, fölött ugyanolyan torzdudoro­­dások voltak, mint a neandervölgyin. Még későbben Krapinában egész csont­vázleletet találtak. Tíz különböző korú és nemű ember maradványait, akik valószínű­leg egy történelemelőtti kor emberevő lako­májának lehettek az áldozatai. A csontvá­zak ugyanolyan sajátságokat mutattak, mint a neandervölgyi. Ezzel a Virchow regényes föltevése egé­szen megdőlt és a feletteken észlelt sajá­tosságok nem voltak kóros elváltozások, mint ahogy ezt a német Schwalbe kétség­kívül be is bizonyította. Tehát élt valamikor ilyenfajta ember, de az is csak jégkorabeli ember lehetett, mivel­­ a spyi és a krapinai maradványokat mamut és barlangi medve csontvázai között talál­ták. De miután ezek a jégkorabeli emberek a többi már nem ismert jégkorszakbeli em­berektől teljesen elütöttek, kétségkívül egy egészen másfajtájú emberi típust képvisel­tek. S így a homo sapines előtt föl kellett téte­lezni egy másik és már előbb kihalt ember­fajtát­­— az elsődleges embert, az úgyne­vezett homo primigenius-t, — akinek ma­radványait ugyancsak a jég őrizte­ meg, de aki nem volt azonos a jégkorszakbeli, a ne­gyedkorban élt ősemberrel. A tertinetkorabeli ősember kérdését vé­gül Dubois Jenő hollandi orvos oldotta meg, aki Jáva-szigetén, Trinitben, 1891-ben ása­tás közben, a késői harmadkorból való ele­fánt és vizilócsontvázakat talált. De ezek között volt valamilyen­ ismeretlen egyednek fölső lábszárcsontja, koponyájának egy ré­sze, továbbá néhány zápfoga és egy állka­pocsdarabja.­­ Embernek (?) lehettek a maradványai, mert a lábszárcsont arra mutatott, hogy két­­ lábon járt és egyébként is a lábszárcsont annyira emberformájú volt, hogy a legkivá­lóbb anatómusok — köztük Virchov is — emberi lábszárcsontnak minősítették. A koponya azonban még laposabb volt, mint a neandervölgyié és ezért semi­mkép­pen sem lehetett emberi koponyának minő­síteni. A­ koponya csakis majomi koponya lehetett mert föltűnően hasonlított egy­­ még ma is Dél-Ázsiában élő majomnak, a gibbonnak (A gibbon emberszármazású majom. Ilyenek még a gorilla, az oráng­után és a csimpánz.) a koponyájához. Ám­bár a mai gibbonok a trinitinál sokkal cse­­nevészebbek, a hasonlatosság következté­ben a szakértők kijelentették, hogy a kopo­nya egy embernagyságú — bizonyára ki­halt,— gibbonnak a koponyája. Végeredményében nem tudták eldönteni, hogy a lelet miféle csodaalakulatnak a ma­radványa ? A kutatók egyik része azt állította, hogy a trinili gibbonhoz hasonló ember, a másik része meg azt vitatta, hogy emberhez ha­sonló gibbon volt. Dubois maga a középutat választotta és a leletet Pithe­cantropus- nak nevezte el, ami hozzávetőleg majomembert jelent. A késői harmadkor embere­i— a legendás vadász — tehát majomhoz hasonlított. — Most már az lehetne a kérdés, hogy vájjon ez az ősember nem lendült-e ki mint vala­milyen emberszabású majom utóda? Bizonyos, hogy az ember és az ember­származású majmok rokon­ok, mert az em­beri csontvázat leginkább a majmok csont­váza közelíti meg, fogazatuk is hasonló, de a vértestecskék szerkezete, a vér összetéte­le is arra vall.­­ S bármennyire is rokonok, az ősember még sem származott az emberszabású maj­mok, egyetlen fajtájából sem, mindannak ellenére, hogy mindegyikben az emberhez hasonló tulajdonságok egész sora van. De nem származott még a gibbontól sem. A gibbon azért sem lehet az ős, mert keze testéhez mérten aránytalanul hosszú. Mindezekből azt állapítjuk meg, hogy emberszabású majmok az ember ősfajtá­ját megközelítik ugyan, de azzal nem azo­nosak, de megállapíthatjuk azt is, hogy amikor a Pithe cantropus, a majomember egy még ősibb formájából kilendült, ugyan­akkor lendültek ki a majmok is, de mind­egyik fajtájuk más más módon. A közös származást igazolja, hogy minél fiatalabbak az emberszármazású majmok, annál inkább hasonlítanak az emberhez, sőt az anyaméhben levő gibbonporonty tel­jesen olyan, mint az emberi embrió, karjai is éppen olyanok, mint az emberéi és semmi sem mutatja kezdetben, hogy azokból ma­jomkarok lesznek valamikor. A közös származásra vonatkozólag a Darwin tétele a következőképen szól: Volt valamikor egy emlősállatszerű­ lény a föl­dön, amelyből nemcsak az ősember lendült ki, de amelyből kilendültek az embersza­bású majmok is. Vagyis az ember nem a majomtól származott, sőt fordítva, ha a közös őst még embernek lehetne nevezni, akkor a majom az embertől származott. Ezt a közös őst még nem találták meg, a legrégibb emberi ős mindezideig a Pithe­cantropus szerb­ ember, amelynek nyomait legújabban Rhodesiában (Dé­l-Afrikában) is megtalálták és ezzel végkép igazolódott a Darwin föltevése. Annyit azonban föltételezhetünk a még ismeretlen ősről, hogy testének nagy részét erős szőrzet fedte, amelyet majomutódai mind a mai napig megtartottak. De az emberi poronty az anyaméhben szintén meglehetős szőrtakarót visel, még az arcán is, amelyet csak közvetlenül szü­letése előtt vett el és így az ember maga is utánozza mégegyszer az ősállapotot, visz­­szaírt az ősformára, kétségbevonhatatla­­nul igazolán azt, hogy az ember semmi­képpen sem jelenhetett meg úgy a földön, mint ahogy azt régi fölfogások hirdették. VI. A föld kora. Miután fejtegetéseinkben kizárólag a földi élet jelenségeivel foglalkoztunk, füg­gelék gyanánt a föld koráról szóló vitáról is megemlékezünk. Előadásainkban föltet­tük, hogy földünk, hatmilliárd esztendős, mivel ennyi időt igényel az urán a kialaku­lásához. A föld korának meghatározása régen foglalkoztatja­ a tudósokat. Évtizedek óta vitatja ezt a súlyos kérdést a csillagászok és­ a geológusok java. Kövesligethy Radó professzor az angol Kelvin lorddal csak 20 millió évre, az előadásainkban megemlített Lylle, a modern geológia megalapítója 240, Wallace, Darwin nagyszerű kortársa 500 millió évre becsülték földünk korát. A különböző meggondolások alapján ki­mutatott eredmények tehát meg sem közelí­tik egymást. A radioaktív elemek tanulmá­nyozása azonban ezt a kérdést is megol­dotta. Raleigh lord kimutatta, hogy az urán és a radioaktív anyagok bomlásából keletkező ólomnak más­ az atomsúlya, mint a közön­séges ólomé. Az idevonatkozó sebességek pontos meg­figyeléséből pedig kiszámította, hogy a Föld legősibb kőzeteiben felhalmozott urán­ólom 925 millió év alatt képződött, a tertinet kor elején az óceánkorszakban el­raktározott uránólom pedig 30 millió év alatt gyűlt össze. Ramsay kiszámította, hogy a rádium élet­tartama 2,500 év, az uráné pedig 7,500 millió év, vagyis ennyi idő alatt alakul át teljesen új anyaggá. Raleigh lord tehát jóval hosszabbra szab­ja földünk korát, mint ahogyan eddig maxi­málisan is vették. Szerinte ezermillió év óta van élet a földön, a föld kora pedig annak az időnek legalább a hatszorosa, föltéve, hogy az urán átalakulásához föl­dünk minden helyén ugyanennyi idő kellett. (Vége.)­­. BÉRMUNKÁS 5 BOLYGÓ RENDSZERÜNK. A NAP. A BOLYGÓRENDSZER TÉRKÉPE. Irta: Binét Károly­. Előző cikkünk alapján, melyben a Nap­rendszer keletkezését ismertettük, mi sem természetesebb, hogy a bolygókat egy csa­ládnak kell tekintenünk, melynek feje, job­ban mondva szülő­anyja a Nap. Mielőtt azonban rátérnénk az egyes bolygók ismer­tetésére és azokra a törvényekre, melyek a bolygók mozgását és a naphoz való viszo­nyát szabályozzák, előbb a Nappal kell kis­sé­ közelebb megismerkednünk. A Nap sugara több mint százszor akko­ra, mint a Földé, tömege pedig az összes bolygókét egyesítve is 700-szor múlja felül. Ez az elképzelhetetlen nagy tömeg hatal­mas vonzási erejével tartja mozgásban az összes bolygókat. Azonkívül fény- meleg­sugárzásánál fogva is éltető eleme a Föl­dünknek. Ez az óriási, részben folyós, részben gázállapotban levő gömb, mely éppenséggel nem tartozik a legfényesebb csillagok közé, mert a hűlésnek már meg­lehetősen előrehaladott állapotában van, rengeteg hőmennyiséget sugároz a hideg világűrbe, melyből a Földnek csak elenyé­sző csekély rész jut. Azonban ez a csekély meleg jelenti a Földön levő életet s a szer­ves lények mind a Naptól nyerik létüket. A kőszén, amivel kazánjainkat sűtjük, évez­redek előtti növényekben beállott vegyi­folyamatok terméke, amiket tehát szintén a Napnak köszönhetünk. A Nap felületét vizsgálva azt találtuk, hogy az­ nem egyenletesen fényes, hanem pelyhes szerkezetű, olyanforma, mint a bá­rányfelhő. Azonkívül a látható korong kö­zepe fényesebb és fényereje a szélek felé fogy. Ez arra utal, hogy a Napot valami légkörféle veszi körül. A felületet gyakran foltok borítják, melyek a fényes háttéren ugyan feketének látszanak, de még mindig fényesebbek, mint aminőnek a teli Holdat látjuk s csak az alap izzó fényessége miatt látszanak teljesen sötétnek. A foltok kísé­retében fényes erek húzódnak, a fáklyák. De sem a folt, sem a fáklya nem állandó, mindkettő nagyon gyakran szemlátomást változik és ritkaság, ha egy folt két hó­napig megmarad. A foltok a legnagyobb valószínűség szerint örvénylő nyílások a fáklyák pedig valószínűleg a felszín hatal­mas, tüzes felgyülemlései. A foltok és fáklyák balról jobbra húzód­nak. Ebből a mozgásból azt állapították meg, hogy a Nap forog a tengelye körül és számos megfigyelés azt az eredményt adta, hogy 25 nap alatt fordul meg a saját ten­gelye körül. A­ fáklyák és foltok mibenlétét ugyan még nem ismerjük teljesen, egyet azonban megállapítottak: a foltok száma 5 és fél évig nő, utána ugyanannyi ideig fogy, vagyis 11 évi periódusokban változik. Ami­kor elfogynak teljesen a napfoltok (leg­utóbb 1923-ban) néha hónapokig sem fe­dezhető fel “szeplő”, ami a Nap képét el­csúfítaná. Hogy a napfoltok váltakozása nem egészen egyszerű jelenség, azt külö­nösen abból következtethetjük, hogy a fol­tok sűrűsödésével együtt jár a mágnestű­nek a rendes iránytól való eltérése és a gyakori sarki fény. A foltok és fáklyák je­lenségei tehát bizonyos mágneses és elek­tromos tüneményekkel vannak kapcsolat­ban, melyekre még nem derített teljes fényt a tudomány. A Napot különösen teljes napfogyatko­zás alkalmával szokták megfigyelni, ami­kor a Hold eltakarja a Nap korongját.­­­­Hogy a kicsiny Hold elfedheti az óriási Napot, az a Hold közelségéből és a Nap nagy távolságából következik. Hunyjuk be egyik szemünket s függélyesen tartott mu­tató ujjunkkal egy távolabbi hatalmas épü­letet takarhatunk el.) Az eltakart erős fé­nyű Nap ilyenkor nem zavarja a látást s a Nap testén kívül egy meglehetősen szabály­talan, vékony, rózsaszínű burkolatot lá­tunk, mely a Nap tulajdonképpeni légköré­nek tekinthető. Ebből gyorsan váltakozó lángé­­elvek nyúlnak ki, a protuberanciák, melyek meglepően hasonlítanak a vulkáni kitörésekhez és mintha erős szelek ide-oda hajtanák a lángnyelveket. Végül pedig nagy terjedelemben környezi a Napot egy zöldes-fehér, gyöngyfényű, sugaras fény­mez : a korona. A színképelemzéssel még megállapítot­ták a Nap anyagát és hőmérsékletét is. (A színképelemzési eljárást, mert valósággal a végtelenségből hoz nekünk biztos adatokat? egy későbbi önálló cikkben fogjuk ismer­tetni.) Ma már elég jól ismerjük a Nap kémiai összfetételét és tudjuk, hogy meg vannak rajta mindazok az elemek, melye­ket a Földön ismerünk. Találtak azonban egy elemet, melyet azelőtt a Földön nem ismertek, ez a hélium, egy végtelen köny­­nyű­, gáznemű­ anyag. Most azonban ez is ismeretes, nagy mennyiségben fejlődik a hőforrásokban és a vulkáni kitörésekben (tehát a Föld izzó magjából kerül elő) csakhogy könnyűségénél fogva a Föld nem képes magához kötni és kivándorol a világ­űrbe. A Nap hőmérsékletéről különböző számok vannak forgalomban, aszerint, hogy a protuberanciák, a légkör, vagy a felszín hőmérsékletét tanulmányozták. A számok több ezer Celsius fok körül mozog­nak, részletrésük itt csak fárasztaná az ol­vasót. Mielőtt áttérnénk a bolygókra, még­ egy kér­dést kell érintenünk. Van-e a Nap és bolygók között valami? Bizonyos, hogy a hajdani gázgömb helyén visszamaradt bi­zonyos anyag, azonkívül a Nap erős sugár­zása is szór ki valami anyagot a világűrbe. Ez az úgynevezett kozmikus por, valami rendkívül finom elosz­lású anyag, mely folyton leszitálódik a Földre is, lerakódik a tengerbe és megtalálták Grönland hőme­­zőin is. Erre a mágneses természetű kozmi­kus porra a jövő tudományában még nagy szerep vár. Az a tény, hogy különösen a sarkok körül rakódik le, már eddig is köze­lebb hozta a sarki fény és a földmágnesség eddig megoldatlan problémáit. Megismerve nagyjából a Napot, próbál­juk megrajzolni a bolygórendszer térké­pét. Említettük, hogy a Nap sugara több mint százszor oly hosszú, mint a Földé. Te­gyünk le valahol a szabadban egy 10 cm. (nem egészen négy inch) átmérőjű­ teke­­golyót, ez képviselje a Napot. Ettől 4 és fél méternyi távolságra tegyünk egy homok­szemet, melynek átmérője a milliméter har­madrészéhez a Merkur. Hét és háromne­gyed méternyire a középponti Naptól ke­ring a Vénusz, tegyünk helyére egy nem egészen 1 mm. átmérőjű mákszemet. Most következik a Föld, egy gondolatnyival na­gyobb mákszem, mint az előbbi, közel 11 méter távolságban. Vagy 16 méternyire Napunktól következik a Mars egy millimé­ternél kisebb homokszem alakjában. Ezen­kívül rajzoljunk egy 12 mm. széles övet a tekegolyó körül 29 méter távolságban, me­lyet az u. n. aszteroidok töltenek ki s erre a szalagra képzeljünk lazán széttekíntve olyan finom port, amelynek legnagyobb szemeit is csak 10-szeres nagyítással vehet­jük észre. 56 méter távolságra jut egy cen­timéteres kökény alakjában a Jupiter. 105 méternyire tegyünk egy 80 mm. átmérőjű kövér ribiszkeszemet, az a Saturnus. 206 m. távolságban van az Uranus egy 7x/8 mm. vastag üveggombostűfej alakjában, végül 323 méternyire következik egy 41/-1 mm -es borsszem, a Neptunus. Ezt a kísérletet a valójában nem igen csináljuk meg, azonban megcsinálhatjuk képzeletben. Ha pedig már benne vagyunk az elképzelésben, rajzoljuk hozzá térké­pünkhöz a legközelebbi csillagot is. Ehhez egy olyan kört kellene húznunk, melynek sugara 3,000 km. (1875 mértföld) ez észa­kon Grönlandon, délen pedig a Panama­kanálisnál haladna át közrefogva az Egye­­sült Államokat s ennek a körnek a peremén volna valahol a Napnál valamivel nagyobb tekegolyó alakjában legközelebbi álló­csillagunk, a Centaurus alfája. (Alfa az el­ső "betű neve a görög ábécében. A csillag­képek egyes csillagjait az ó­ görög alfabet­­tel jelölik.) Ezen távolságok közül mérlegeljük való­ságban a ránk nézve legfontosabbat, a Földnek a Naptól való távolságát. A mi képzeletbeli ábránkon az a távolság 11 mé­ter volt, a valóságban 14,9 millió kilométer. Ezt a távolságot a Nap fénye 8­4 másod­perc alatt futja be (a fénysugár másod­percenként 300,000 km. utat tesz.) és ki­hagyva azokat a képzeletbeli eshetősége­ket, hogy mennyi idő alatt jutna el a Napba a Földről kilőtt ágyú- vagy puskagolyó, csupán a 80 km., sebességgel haladó gyors­vonatot vegyük, mely vesztegetés nélkül, éjjel-nappal száguldva 215 esztendő alatt juthatna el a Földről a Napig. A Nap leg­külső bolygója, a Neptunus 30-szor olyan távol van a Naptól, mint a Föld; a Nap fénysugara több, mint 4 óra alatt jut el hozzá, gyorvonattal pedig 6 és fél évezred alatt tenné meg az utat. Ha tehát Krisztus négy és félezer esztendővel az emberi kul­túra legelején elindult volna egy gyorsvo­nat a­ Neptunusba, az körülbelül most érne oda. Ilyen távolság a Naprendszer szélső határa, nem beszélve arról, hogy a csillagá­szok még ezen túl is sejtenek egy vagy több bolygót.

Next