Beszélő Összkiadás, 1981-1984 (1-10. szám)
1983. október / 8. szám - Kirakatper - zárt ajtók mögött
BESZÉLŐ 8 szén tisztában vele vagy nem hajlandó tudomásul venni hogy a bíróság célja nem az igazság kiderítése. Egy pillanatra sem vállalta a szerepet, amelybe próbálták belekényszeríteni. Mindjárt a tárgyalás elején szóváltásba keveredett a bíróval. „Foglalkozása?” - „Vezérőrnagy, honvédelmi miniszter.” A bíró erre olyasvalamit válaszolt, hogy a Nagy Imre-kormányt már régen menesztették, őt magát pedig lefokozták. „Engem senki nem váltott le” - vágott vissza Maléter. Fáradhatatlanul vallatta a tanúkat, keresztkérdéseket tett fel, ellenvetésekkel élt. Az egész tárgyalás folyamán csak egyszer veszítette el az önuralmát: elsírta magát volt bajtársa, Úszta Gyula megátalkodott hazugságainak hallatán. (Úszta 1956. november elején megjelent a Kilián-laktanyában. A tárgyaláson azt állította: azért, hogy figyelmeztesse Maiétert, hová vezet árulása. Maiéter szerint a szolgálatait jött felajánlani.) Maiéter az utolsó szó jogán ártatlanságát hangoztatta. Nagy Imre minden részletkérdésben ellentmondott a vádnak; amit lehetett, tagadott. Olyasmit is, ami jog szerint nem volt felróható, így például nem ismerte el, hogy akár csak szűk körben is terjesztette volna a Központi Vezetőségnek szánt feljegyzéseit. Ellenben következetesen vállalta valamennyi fontos politikai döntését, s ezekért elvi harcot folytatott a bírósággal; helyes volt a megegyezés lehetőségeit keresni; helyes volt visszatérni a többpártrendszerre; helyes volt a szovjet csapatok távozását követelni, és felbontani a Varsói Szerződést. Az utolsó szó jogával - tudomásunk szerint - nem élt készült a beszédre - mondotta volna -, de mert látja, hogy a bírósági tárgyalás csak komédia, eláll tőle; ügyében úgysem ez a bíróság mondja ki a végső ítéletet hanem a nemzetközi munkásmozgalom. A bíró kérdésére, hogy kér-e kegyelmet kijelentette: fenntartja álláspontját a történelem őt fogja igazolni, kegyelmet nem kér. A másik két halálraítélt kegyelemért folyamodott, s ezt tette védence helyett Nagy Imre ügyvédje is. Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke, nem sok időt szakított a kegyelmi kérvények elbírálására,s másnap reggel mindhárom elítéltet felakasztották. A fegyőrök szerint Gimes átaludt a kivégzése előtti éjszakát; Maléter fel-alá járkált cellájában; Nagy Imre írt. Levelét (ha volt) nem továbbították feleségének - csupán egy jegygyűrűt adtak ki neki; arról is kiderült, hogy hamisítvány, ítélethirdetés után a halálraítélteket átvitték a Gyűjtőfogházba; másnap itt, a Kisfogház udvarán hajtották végre az ítéleteket. A gyűjtő rabjait ezen a napon nem vitték munkára; a reggelit is órákkal később kapták meg, mint rendesen. A holttesteket jeltelen sírokba temették. Nem tudni, Szilágyi Józsefet Nagy Imréékkel együtt végezték-e ki, vagy mindjárt a tárgyalás után. A Gyűjtőben raboskodók egy része úgy tudta: májusban akasztották fel. A börtönorvos viszont június 16-án délelőtt azt mondta a börtönkórházban fekvő foglyoknak: „négy koporsó”, neveket nem közölt Az életben hagyottakat két héttel a per befejezése után szintén a Gyűjtőfogházba szállították, majd 1959 elején Vácra. Elsőként a nagybeteg Tildy szabadult. 1959. április 4-én különkegyelemben részesítették. 1960. április 4-én került sor az első, részleges amnesztiára; szabadlábra helyezték azokat az elítélteket, akiknek büntetése nem volt hosszabb öt évnél. Velük szabadult Vásárhelyi Miklós. Donáth Ferenc néhány más elítélttel (Haraszti Sándorral, Déry Tiborral) együtt személyi amnesztiát kapott - akárcsak Rákosi három főhóhérja: Farkas Mihály, Farkas Vladimir és Péter Gábor. 1963. április 4-én szélesebb körű amnesztiát hirdetett az Elnöki Tanács; ez már mindenkire kiterjedt, aki nem minősült visszaesőnek vagy nem fegyveres harcokban való részvételért ítélték el. Ekkor hagyta el a börtönt Jánosi Ferenc és Kopácsi Sándor. ///. A vádak és a tények Az Igazságügy-minisztérium közleménye azzal vádolja Nagy Imrééket, hogy az ő „aknamunkájuk” eredménye volt szinte minden, ami 1956. október 23-a és november 4-e között történt: ők szervezték és irányították a 23-i tüntetést; a demonstráció „legális fedezéke” mögül ők robbantották ki a fegyveres felkelést; ők irányították a felkelő csoportok működését, és ugyanakkor ők züllesztették szét az államapparátust és az állam fegyveres erőit Mindezt fékezhetetlen hatalomvágyuk parancsára tették. A hatalom megszerzése és megtartása érdekében hajlandók voltak szövetségre lépni a belső reakcióval és a szocializmus külső ellenségeivel, lemondani a proletárdiktatúráról, és átjátszani az országot az imperialista táborba. Ismerős mese. Zinovjevéket, Buharinékat, Rajkákat is féktelen hatalomvágy vezette, hogy a hatalmat megkaparinthassák, ők is hajlandók voltak összefogni a szocializmus legelvetemültebb ellenségeivel; ők is eljutottak a proletárdiktatúra feladásáig és az imperializmussal való szövetkezésig. Igaz, Rajknak a valóságban semmiféle „bandája” nem volt, amíg a Nagy Imre-csoport valóban létezett. Buharint kiagyalt cselekményekért ítélték el, míg Nagy Imrét valóságos történelmi eseményekért. Zinovjevéknek semmi közük nem volt halálbüntetésük indokához, a Kirov-gyilkossághoz**, míg Nagy Imre cselekvő részese volt az októberi eseményeknek: előbb elítélte a felkelést, azután elfogadta, s végül magáévá tette legfőbb követeléseit. Ám jóllehet a történelmi helyzet új, a jogi masinéria a régi: ha Nagy Imre október 30-án bevezette a többpártrendszert, akkor ’55 decemberében összeesküvést kellett szőnie az államrend erőszakos megdöntésére, ha október 23-a és 28-a között felkelt a nép, és az államhatalom összeomlott, mindez csakis Nagy Imre és összeesküvő-társai titkos, szervezett aknamunkájának műve lehetett