Beszélő Összkiadás, 1984-1987 (11-20. szám)

1986 / 17. (2.) szám - 1956 - "Többé nem hazudunk". Beszélő-beszélgetés Erdei Sándorral (1915-1984)

BESZÉLŐ 17 mondat a zsarnokságról, az egy nagyon komoly tény volt, - hát nem tudom. Biztos, hogy voltak olyanok, akik egy ilyesféle népies túlsúlytól tartottak - de én azt hiszem, hogy nem volt ennek komoly realitása. És pél­dául Zelk nagyon tüzesen állt ki mindig a népiek mel­lett. Hangot kaptak ugyan ilyesféle aggályok, de azért nem volt ez egy általános vélemény, a taggyűlés hangu­latára semmiképp nem volt ez jellemző, de általában sem az írói társaság körére. Nem kell arra is gondolnunk, hogy egy ilyen késői időpontban, december végén, amikor már nem volt nehéz kivenni, hogy milyen irányban alakul a helyzet, már olyanok is léptek fel veletek szem­ben, akik egyszerűen csak helyezkedni próbáltak, a személyes karrierjükben gondolkoztak? Biztos, hogy voltak ilyenek. Mesterházi jut eszembe - nem emlékszem, ő felszólalt a taggyűlésen? A jegyzőkönyvben nem találtam nyomát. Lehet, hogy nem jött el. De az ő esetét mindenképpen jellemzőnek tartom. Az ő fordulata engem nagyon meglepett. Ő aztán nagyon hirtelen és nagyon élesen fordult szembe a mozgalommal, a „revizionistákkal”. Én elég közelről ismertem Mesterházit. 1950-ben elő­ször egyedül csináltam a Művelt Népet egy tördelőszer­­kesztővel, aztán ő került oda munkatársként. Akkoriban ő háttérbe volt szorítva, csak akkor kezdett lassan publi­kálni - néhány novelláját olvastam. A velem való kap­csolatában eléggé őszinte volt - legalábbis én úgy érez­tem akkor -, mindig elmondta a gondolatait, és hát azok bizony eléggé „revizionisták” voltak. Az októberi na­pokban pedig talán még túlzott mértékben is­­ emlék­szem: még én csitítottam őt. Október végén lent járt Szolnokon, meg talán Martfűn, és onnan visszajőve rendkívül élesen fogalmazta a felháborodását a dogmá­sok, szektások ellen. Ez önmagában nem lett volna baj, de azért egy kicsit talán túlment a határon a hibák bírá­latában. Jóformán már magát a szocializmust is bírálta, nem emlékszem már erre szó szerint, de arra határozot­tan, hogy még nekem is feltűnt az ő heves, forrófejű véleménynyilvánítása. Aztán elég hamar megfordult. Gondolom, rájött, hogy itt most van egy érvényesülési lehetőség, csak annyi kell hozzá hogy behódoljon, és ő megtette. Ahogy megjelent az Élet és Irodalom,** ő kezdettől aktív munkatársa volt, talán szerkesztője is, ezt már nem tudom, de az bizonyos, hogy kezdettől írt bele. És szépen haladt előre. Azt hiszem, más módon soha nem lett volna olyan hírű író belőle, hiszen igazi rangja nem volt neki. Ha tisztességes lett volna, akkor ma tisztességgel lehetne emlegetni az erényeit, de így erre én képtelen vagyok. És miután hát az ő egész mű­ködése közéleti-politikai tartalmú volt, így ezen a síkon kell őt megítélni. Egy kicsit sok is ennyi szó Mesterhá­ziról, de ő egy jellemző figura volt. Térjünk akkor vissza az események fonalára. Mi történt a taggyűlés után? December legvégén lezajlott ez a taggyűlés, és utána rövidesen, már január közepén, vagy talán már január tizedike körül közölték velünk, hogy az írószövetséget feloszlatják. És kitűzték a napot, amikor meg kell jelen­nünk a kormánybiztos előtt, hármunknak - elnök, főtit­kár, párttitkár -, hogy átadjuk az írószövetség minden ügyét és vagyonát. Tehát Veres Péternek mint elnöknek, neked mint főtitkárnak - és ki volt a párttitkár? Tamási Lajos. Már az új párt, az MSZMP részéről? No, hogy is volt ez akkor? Nem lehetett az új párt részéről, mert ő se lépett be az MSZMP-be. Akkorra volt már aki belépett, például Máté György, aki elég sokat szerepelt akkoriban, de azt hiszem, az átadásnál ő nem volt ott. Mert ha jól emlékszem, alapszerv még nem alakult ki addig az írószövetségben, úgyhogy esze­rint Tamási Lajos mint volt párttitkár szerepelt az átadó bizottságban. A kormánybiztos Siklósi Norbert volt, ő jött ki, neki átadtunk mindent, és hát azután mi már az írószövetségbe nem is mentünk be többé. A felmondás március elsejére szólt, addig még kaptam a fizetésemet is, és hát mehettem valami megélhetést keresni... Milyen vélemény és milyen hangulat alakult ki az írótársadalomban ezekben az időkben, ’57 elejé­re, tavaszára? Hogyan reagáltak az írók az író­­szövetség feloszlatására?*** Hát az általánosnak nevezhető reagálás a hallgatás volt. A hallgatás­­ olyan értelemben, hogy nem adtak az írók kéziratot a sajtónak, kiadóknak, senkinek. Az írók java része nem publikált ezekben az időkben, bizonyára ír­tak, többen is, de az asztalfióknak, ha írtak. Elég hosszú ideig ment ez, és a hivatalos megnyilatkozásokból is kiolvasható ez a probéma, hogy az írók nem hajlandók megszólalni. Ez a hallgatólagosan elhatározott passzív rezisz­­tenica, gondolom, nagyon alkalmas lehetett arra, hogy a politikai hatalom aztán lépcsőzetesen pró­bálja megbontani a tábort, tehát hogy az ismert szalámitaktikát alkalmazza, így van, pontosan így van. És ennek a taktikának része volt az is, hogy újabb írók letartóztatására került sor. Azokon túlmenően, akiket még a közgyűlés előtt letar­tóztattak, most, az írószövetség felszámolását követő hetekben sorra kerültek lényegében mindazok, akiket egyáltalán letartóztattak, tehát Déry, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Fekete Sándor, Tardos**** - ők jutnak így eszembe a jelentős nevek közül. Tardos Tibroné szá­momra különösen emlékezetes történet, mert ők a Tibor letartóztatásáig itt laktak mellettünk, a szomszéd lakás­ban, őt innen vitték el. Nem gondoltad, hogy téged is utolérhet a letar­tóztatás? De gondoltam. A legnagyobb mértékben gondoltam. Akkoriban sokan voltunk úgy, hogy minden éjjel vár­

Next