Beszélő Összkiadás, 1987-1989 (21-27. szám)
1988 / 3. (25.) szám - Térségünk - Demszky Gábor: Kis magyar helytörténet
BESZÉLŐ 25 kaptam az ellátási osztálytól. Étolaj beszerzése volt a papíron szereplő feladatom, valójában az ügy részletes feltárásával bíztak meg. Visszamotoroztam Tiszabecsre. Első dolgom annak felderítése volt, hogy az okkupációban szabadcsapatok vagy reguláris alakulatok vettek részt. Egyértelműen kiderült, hogy Koniev marsall csapatai foglalták el a községeket. Végül is az amerikaiak és az angolok tiltakozására 1945 júniusára az oroszok kivonultak erről a területről, de ki tudja, mi történt volna, ha a kormány nem tiltakozik időben. D. G.: Az elhurcolt emberekért nem lehetett fellépni? T. T.: A kivonulás után visszaengedték az időseket, az ötven éven felülieket és a nagyon fiatalokat így került haza a Bertuska édesapja is, aki terménykereskedő volt. A többség azonban nem tért vissza. Addigra valószínűleg olyan mérhetetlenül nagy volt az elhalálozás, hogy ezt nem lehetett vállalni, és inkább nem engedtek haza senkit. De a hazatértek közül is sokan meghaltak a közeli hetekben. D. G.: Ebben az időben még a határ menti területet jártad? T. T. Igen. A visszatérteknél jegyzőkönyveket vettem fel, így szereztem információkat az ún. szolyvai haláltáborról, így hívták a legnagyobb gyűjtőtábort, ahonnan naponta 10-15 embert vittek ki saroglyán, koporsó nélkül a meszesgödörbe. Szándékos tömeggyilkosságról is beszámoltak nekem. Elmondás szerint a tábor orvosa kevert nagyobb mennyiségű sztrichnint a cukorba A cukrot az orosz őrség megdézsmálta, és közülük haltak meg nagyobb számban, de nemcsak ők ettek belőle. A hazatértek közül sokan rejtélyes körülmények között néhány napon belül meghaltak, a hírek szerint ugyancsak sztrichninmérgezésben. Feladatom volt annak felderítése, hogy ezeket a szerencsétleneket hová temették el, és a sírhelyekről térképet készítettem. Pontosan lerajzoltam a Tiszabecs, Uszka és Milota körüli temetőket azért, hogy egy későbbi exhumálás kimutathassa a feltételezett mérgezést D. G.: Mi történt a jegyzeteiddel és beszámolóiddal? T. T.: Egy részük a minisztérium irattárába került, és ott kell lenniük a Pázsint, illetve Bernolák-féle iratok között. Sajnos, a perem idején a többit barátaim, engem féltve, megsemmisítették. Az egész ügyről csak néhány dokumentum maradt fenn. Nagy Ferenc igazolta később a tevékenységemet, de még értékesebb igazolást adott róla Kiss Sándor kisgazdapárti képviselő, aki a környék földosztó bizottságának tagja volt. Egyébként ’45 nyarán a minisztérium Kiss Sándor közbenjárására meleg holmikkal látta el a három község kárt szenvedett lakosságát. D. G.: Milyen volt az élet, hogyan viselte a lakosság ezeket a megpróbáltatásokat? T. T.: Rendkívüli idők voltak. Az asszonyok végeztek el minden munkát, szántottak és arattak. Semmijük nem maradt, és az erről szóló beszámolóim indították el az említett segélyakciót. Szilágyi Sándor vezérkari tiszt kísérte el a teherautó-szállítmányt, Rőder Jenő nem mert eljönni, mert attól tartott, hogy egy ilyen magas rangú személy látogatását az oroszok provokációnak tekintik. A tiszabecsi templomban osztották szét a segélycsomagokat a községek átal összeállított lista szerint. Étolajat, konzerveket és meleg ruhát kapott minden család. Az egybegyűltek azokra emlékeztek, akik ott maradtak a szolyvai táborban vagy továbbhurcolták őket. Az ünnepség miatt engem a vásárosnaményi kommunista pártszervezet perbe fogott és vizsgálatot indíttatott a működésem kivizsgálására. D. G.: Milyen következményei lettek ennek később? T. T.: A szekszárdi hadosztályhoz kerültem, ahol Király Béla volt a vezérkari főnök. Ő mesélte el később, hogy ott is nyomoztak utánam és érdeklődtek, hogy mit csináltam a határ mentén. D. G.: Nemcsak a figyelmet hívtad fel magadra. Úgy tudom, ez volt a valódi oka annak, hogy később rendkívül súlyos vádakkal illettek. T. T.: Igen. Azok közé a csendőrtisztek közé tartoztam, akiket az igazoló bizottságok igazoltak. Összesen heten voltunk. Nemcsak azt kellett bizonyítanunk, hogy nem követtünk el semmi népellenes cselekedetet, de bizonyítanunk kellett azt is, hogy felléptünk a német megszállás ellen. A muraszombati tüntetés szervezése miatt ez nekem nem volt nehéz. Azok voltak rosszabb helyzetben, akik ezek után el akartak ítéltetni. Azt nem mondhatták, hogy a határ menti községekben való nyomozásom miatt ítélnek el, mert akkor az eljárás során az egész ügyre fény derült volna. Ezért egészen mással vádoltak. D. G.: Mivel? T. T. A történet hosszú. Mentő tanúnak jelentkeztem egy Tavi Árpád nevű ember mellett, akire ráfogták, hogy a beregszászi gettó parancsnoka volt, valójában pedig csak névrokona az időközben Nyugatra menekült gettóparancsnoknak. Mentő vallomást tettem mellette, és végül is őt felmentették, de néhány hónap múlva engem vádoltak ugyanezzel. Tíz évet kaptam. Ugyanazok, akik eskü mellett állították, hogy Tavi Árpád volt a gettó parancsnoka, most ellenem vallottak. Csak azért nem akasztottak fel, mert két volt beregszászi gettófogoly pontosan felidézte a táborban szolgálatot teljesítő tisztek és altisztek névsorát, és nem voltam közöttük. Fel is menthettek volna, de az ÁVO nyomására így kaptam tíz évet. Kilencet leültem, amikor a Nagy Imrebeszéd után két héttel bizottságokat küldtek a börtönökbe, hogy a jogellenes ítéleteket felülvizsgálják. 1956. július 25-én helyeztek szabadlábra és javasolták, hogy kérjem a rehabilitációmat, mert tévedés volt és jogsértés történt.