Beszélő 18. (1986)
1986 / 18. szám
Petri György: EGY KEVÉSSÉ VIZSGÁLT, ÁH LÉNNYEGES HŐSTÍPUS November ötödikén a pincében Szabó úr sírva szétszaggatta a párttagkönyvét« T'Soha többé,, soha többé«” - ismételgette, mintegy Önkivületben» A lakótársak csillapították« Az eset, látszólag, alig méltó a megörökítésre« Megsokasodtak azokban a napokban a tagkönyvszaggatók és a fogadkozók» /Bár egy ilyen könyvecskét - fizikai értelemben - nem gyerekjáték szétcincálni« Próbálják csak meg! Denem erről akarok beszélni«/ Ráadásul Szabó elég hamar /úgy a MÚK idejére/ kijózanodott, belépett az utódpártba, és idővel, persze elég nagy idővel, mikor veszélyek már elmúlvák, piszkos munkák elvégezvék, a munkásőrzubbonyt is magára öltötte» /Pufajkás a.z£rt Szabó úr nem volt./ Szokvány történet« Mégis« Valami figyelemreméltó van ebben a kis epizódban» A dátum« Mert az egész más volt, amikor október huszonötödikén az erkélyen állva svungosan leívelő fehér tárgyra lettem figyelmes, és a röppálya görbéjéből /meg kizárásos alapon/ kikövetkeztettem, hogy a később Rákosi Mátyás asztali mellszobrának bizonyuló gipsz valami csakis Vadasék ablakából indulhatott utolsó útjára« Vadasék gesztusa a léggömbutasé volt« Vagy a - kissé elbóbiskolt - öntudat riadott fel« Régi mozgalmi emberek voltak. Szabó úr azonban 46-os /vagy 47-es?/ sodralék-párttag, minden múlt híján« Az időpont /és a helyszín/ nem kedvezett holmi pezsgőkönnyű szabadságmámoroknak. És Szabó úr mégis ott és akkor háborodott fel, a pince többször belélegzett levegőjében, a huszonötös égők világánál, amikor a ház a maga aknáját is megkapta már. Nem mintha célpont lett volna, csakúgy. Amikor már félnie kellett volna. A pillanat kétségtelenül elkésett volt praktikus szempontokból« A lépés helyezkedési értéke, sakkjelöléssel, nem is tudom hány kérdőjelet kívánna maga után, közösségben feloldódási együtthatója zérusközeli« A lakótársaknak, mint mondani szokás ”más sem hiányzott”. De Szabó úr most háborodott fel. A körülmények közömbösek voltak számára. És azt hiszem, a jelenlevők is. Ha egyedül van a pincében /mert gyakran kitódultunk a földszintre, friss levegőt venni, megváratni magunkat/, Szabó úr akkor a poros matracoknak beszél. Gesztusából hiányzott az ’’Esküszöm, uraim«««” megszólító személyessége. Esetében helyénvaló a nyelvi beépíthető kocka: Szabó úr ma^^volt, a fölháborodás Szabó úr számára tehát nem létezett e pillanat helye az előző következő pillanatok sorában. Felháborodása abszolút volt, extázisa tökéletes. Szabó úrnak igazi pillanata volt. Kiterjedésnélküli. Amikor visszatért az ’’ébrenlévők közös világába”, azt sem tudta, hogy volna mire emlékeznie« Berlin, 1985. szeptember 24»