Beszélő 24. (1988)

1988 / 24. szám

posztjáról. A rossz hangulatot csak a kormányfői tisztség sürgős átruházásával lehetne eloszlatni. De nem volna elegendő egy politikailag önállótlan igazgatási szakember (mondjuk Medgyessy Péter) kinevezése. A közvéleményt csakis egy olyan mi­niszterelnök színre lépése nyugtatná meg, akit elég erősnek ismer ahhoz, hogy - miként Kádár utolsó évében Grósz - önálló politikai tényezővé tegye a kormányt.­­ Sokaknak csalódást okozott, hogy nem vitték a pártértekezlet elé a tavasszal kizárt párttagok fellebbezését. Az indoklást, mely szerint ilyen ügyekkel csupán kongresszus foglalkozhat, senki nem veszi komolyan. Hisz a szervezeti szabályzat a KB újraválasztására is csak kongresszusnak ad fölhatalmazást - ezzel mégsem vártak 1990-ig, a gazdaság állapota nem sok hála- Másodszor békot ad az új vezetésnek. Az alapos személycserék persze átmenetileg visszaszerzik a nyugati pénzügyi körök bizalmát, és Magyarország újabb hitelekhez juthat. A jelek szerint a Grósz-vezetés élni szándékozik az eséllyel. Így kétségkívül nyerhet némi időt. Ám ha az új hiteleket nem arra használja ki, hogy kedvezőbb pénzügyi helyzetben hajtsa végre az elengedhetetlen gazdaságpolitikai fordulatot, akkor csak az adósságlavina megindulását hozza közelebb. A gazdaságpolitikai fordulat viszont súlyos politikai döntések elé állítaná.­­ Alaposan meg kellene kurtítani a vesztesé­ges iparágak költségvetési támogatását, szembenézve az erős iparvezetői érdekcsoportok ellenállásával egyfelől, másfelől pedig a társadalmi megrázkódtatással, amit a munkanélküliség ugrásszerű növekedése okozna.­­ Ki kellene vonulni néhány tőkeigényes KGST- nagyberuházásból, vállalva a visszalépéssel járó külpolitikai súrlódásokat. Drasztikusan csökkenteni kellene a kormányzat, a párt, az ún. társadalmi szervezetek, valamint a fegyveres erők állami költségvetési finanszírozását. Ezek az intézkedések fölbolygatnák az apparátusokat, és elkerülhetetlenné tennék, hogy a magyar vezetés kemény tárgyalásokat folytasson a Szovjetunió vezetőivel.­­ Föl kellene oldani az árak és a bérek, a tőkemozgás, az export és az import politikai megkötéseit, ami óhatatlanul nyíltabbá tenné az amúgy is erősödő társadalmi feszültségeket. Ha ezeket a lépéseket nem teszik meg, tovább folytatódik a gazdasági hanyatlás, nem hárul el a katasztrófa rémképe, és menthetetlenül újrakezdő­dik a politikai erózió. Ha azonban vállalni kívánják ezeket a lépéseket, akkor elkerülhetetlen lesz a politikai nyitás is, különben a hatalomnak nem lesz ereje a fordulattal járó konfliktusok elviselésére. a politikai nyitás ma már nem tartal­ Harmadszor­mazhat kevesebbet a független szer­vezetek és véleményalkotó fórumok pluralizmusának elismerésénél. Nem elegendő dialó­gusról, az intézményrendszer továbbfejlesztéséről, a máskéntgondolkodók iránti türelemről beszélni. Nem elegendő hallgatólagosan tudomásul venni a hivatalos nyilvánosságból kiszorított mozgalmak, körök, sajtótermékek létezését.­­ A legnagyobb kihívást a Fiatal Demokraták Szövetségének és a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének létrejötte intézi a vezetéshez. A politikai reform retorikája elsősorban azon mérettetik meg: továbbra is elzárkózik-e a pártvezetés a FIDESZ helyzetének rendezésétől, és folytatják-e a TDDSZ-szel szem­ben űzött kiszorítósdit.­­ A Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Kezdeményezések Hálózata az eddiginél állandóbb, kiterjedtebb, és az országos politika szintjéhez közelebb emelkedő struktúrát ad a terebélyesedő társadalmi mozgalmaknak. Nem tartható a velük szembeni hivatalos magatartás kétértelműsége. A vezetésnek el kell döntenie, elismeri-e vagy sem az efféle új mozgalmi struktúrák törvényességét.­­ Általános forrongásban van a sajtó, a sza­­mizdattól kezdve az egyetemi kiadványokon és a hagyományos kulturális folyóiratokon át a tömegtá­jékoztatásig. Az agitprop régi eszköztárát latbavet­­ve nem lehet kézben tartani; az erőteljesebb megrendszabályozási kísérletek, túl azon, hogy nem kecsegtetnek sikerrel, kétségessé tennék a hivatalos glasznoszty-szövegek hitelét.­­ Egy sor új jogszabály van előkészületben, amelyeknek törvényekben kell majd rögzíteniük a hatalom viszonyát a bontakozó pluralizmushoz. A mai helyzetben nem lehet büntetlenül megismétel­ni az 1986. évi sajtótörvénnyel űzött játékot, azt ugyanis, hogy politikai reform címén az állampol­gári jogokat aláásó jogszabályokat fogadtatnak el az Országgyűléssel, a gazdasági és politikai válságot Negyedszer, a pártvezetésnek súlyos ideoló­giai válság közepette kell kezel­nie. Kénytelen elismerni, hogy a vegyes tulajdonú piacgazdaság hatékonyabb az állami tulajdonra épülő tervgazdaságnál, nincs válasza arra a kritikára, mely szerint az alkotmányos többpártrendszer legitim, míg a törvényekkel nem korlátozott egypárturalom nem az. Amikor még úgy látszott, hogy az 1947-48-ban bevezetett rendszer elfogadható jövőt kínál a magyar társadalomnak, elegendő volt ahhoz a kijelentéshez visszavonulni, mely szerint "történelmileg így ala­kult". A történelmi realitásokkal azonban ma már nem lehet érvelni. Mind jobban terjed a meggyőző­dés, hogy a válság magának a rendszernek a vál­sága, még a kommunista reform­értelmiség is a gazdasági és politikai pluralizmus felé vezető átmenet módozatait keresi. S közben a múlt is általános felülvizsgálat tárgya lesz. A pártvezetésnek már nincs ereje megakadályozni, hogy nyilvánosan firtatni kezdjék, mi volt a kommunista manipuláció, erőszakcselekmények, műperek szerepe abban, hogy "történelmileg így alakult". Elkerülhetetlen az 1947/48-as fordulat nyilvános átértékelése és a Kádár-korszak lezárulása meg fogja nyitni ez utat az 1956/57-es fordulat átér­tékelése felé is. Amit a pluralista Magyarország jövőképével és a múlt újraértékelésével a párt szembe tud ál­lítani, még ahhoz sem elegendő, hogy egyedural­mát a saját tagsága és apparátusa előtt legitimálja. X­XX Csalódni fognak tehát, akik azt képzelik, hogy a vezetés generációs válságának megoldódásával az ország politika válságának is vége. Más kérdés, hogy mi lesz a válság kimenetele: tovább folytatódik az általános hanyatlás és szétesés; erőszakkal próbál a hatalom rendet teremteni, hogy aztán a rendcsinálási kísérlet bukása után újra induljanak a bomlási folyamatok; a társadalmat megosztó előítéletek és indulatok gyülekezésére játszva próbál a vezetés tábort teremteni maga köré, vagy elindul valamilyen megegyezéses kibontakozási folyamat az alkotmányos demokrácia és a piaci vegyesgazdaság irányába. Ezt nem láthatjuk előre. Annyit azonban biztosan tudhatunk: megegyezéses kibontakozásra csak akkor lesz mód, ha a hatalomnak lesz kivel kiegyeznie. Elengedhetetlen követelmény tehát, hogy a jelenlegi viszonyokkal való elégedetlen­ség ne maradjon meg amorf közhangulatnak. A társadalom politikai szerveződésének vannak kristályosodási pontjai. A párttagság mozgolódása első menetben nem bizonyult igazán eltökéltnek, bár nem szabad lemondani a reményről, hogy újra­indul és valódi mozgalommá szélesedik. Jelenleg azonban a párton kívüli mozgalmak képviselnek valódi erőt. Ezek is távol vannak még attól, hogy akár tárgyalófélként, akár a közvélemény nyomásának kifejezőiként döntő szavuk legyen a politikai folyamatokban. Mégis, a válság kimenetele nem kis részben azon múlik: képesek lesznek-e 5

Next