Beszélő 25. (1988)

1988 / 25. szám

"...kétezer emberből aki megmaradt élő"... DEBRECENI ALBERTNEK hívnak. 1919. szep­tember 15-én születtem. Édesapám 19 éves koromban meghalt, édesanyám nevelte a két árvát a két karja munkájával, varrónő volt. 12 évemet be nem töltöt­tem, amikor kaszát adott a kezembe és azt mondta: fiam, itt kell megkalapálni, mert ha mellé ütős, habos lesz. Megfogadtam a szavát, így kezdtem meg az életet. Húsz évet nem töltöttem be, mikor el kellett menni a második világháborúba katonának. Rettenetes napok votak, fiatal vólam, nagyon fél­tem. Az ezeréves határon egy német meg egy ma­gyar tábornok adta ki a parancsot, rettegtem, remegtem. Negyvenben vittek el, negyven decem­ber 2-án. Három holdja volt édesapámnak, három édes­anyámnak, az édesanyámé Kárpáton túli területre esett Tiszabökénybe, Uszkától 1 kilométerre. 28 édes unokatestvérem van ott, Vári, Csepalag, Tiszaújlak, Tiszabökény, Péterfalva, Almás, Akis községekben. Én amióta hazaszöktem Oroszország­ból, soha nem láttam őket. Elkezdtük az életet akkor még Dr. Baka Lászlónál, felébe. Amikor meglátta, hogy mennyit tudunk kaszálni, akkor nem adta már, csak kétötödét. Nagy a család, levelet szoktunk írni egymás­nak üdvözöljük egymást, én küldöm az elfogadót, átjönnek vendégeskedni, de legutoljára már az egyik azt írta, ő már ide többet nem jön, elörege­dett ő is. Ők könnyebben jönnek, én nem megyek sehova. Én Oroszországban meguntam az ártatlan büntetést. Felvettem a batyut, és elindultam ki­­lencszáznegyvennyolc április elsején, és hazaszök­tem, az életemet feláldoztam rá, hát sikerült. Uszkai születésű vagyok, ötvenkettőbe jöttem ide Bécsre. Nem a legszegényebbek közé tartoztam, nem szeretek hazudni, ilyen 3-5 holdas szegénypa­raszt család voltunk. Addig, míg megvolt az édes­anyámé, addig volt hat hold, mikor lezárták a határt, akkor maradt három. Ráfogtunk bérelni, felesbe, mert hát paraszt ivadék vagyunk, a fődet szeretjük, és így törtük magunkat idáig. Uszkán voltak gazdagabbak, akiknek vót 25-30 hód, Letyo­­vicséknak, Fischernek, Bakának meg százon felül is vót, de ezek az aprók sokan vétünk, de még többen, akinek semmije se vót, ezek napszámból, vagy pedig harmadából, vagy részibül éltek. 1999. október huszadikán széjjelvertek bennün­­ket a Kárpátokba az oroszok, akkor hazajöttem, egy hónapig itthon voltam. A megszállással kapcso­latosan egy napon kidobolták, hogy három napi munkára jelentkezni kell Tiszaújlakon. Elmentünk három napi élelemmel és három napi munkára, ebből lett négy esztendő. Elmentünk tizennyolctól ötven évesig, Simon Kálmán, Boros Sanyi, Balla Károly, akkor a fiúk, akik fiatalon elhaltak. Nagy Jóska, Bozsó Ferenc - Istenem! ... Ari Jóska, Ari Ferenc, Ari Dezső, Ari Elek. Megvan a tanácson a névsor: Szűcs Pista, Szűcs Ernő, Török Jóska, Dacsáji Kálmán, Papp Bálint a faluvégről, ha kezdeném Karmacsi Bálint. .. Ötvenhatban a tanácstitkárral felírattam, hogy ártatlanul elhurcoltak bennünket, és mi ezért köve­telünk. Követelnek valami kártérítést azok az özve­gyek is, akiknek ura, gyermekei ott haltak meg. Meg mi is ártatlanul mentünk el, és négy év lett belőle. Azt mondta Antal Pál rendőrőrnagy, aki itt volt Nyíregyházán, hogy az uszkai tanácsnál a névsor letétbe van helyezve. De ha nem, én megteszem azt, hogy holnap hazamegyek, és az összes nevet leírom, az elhaltakét és a megmarad­­takét, odaírom, körülbelül hány évesek voltak akkor. Amikor elmentünk, azt mondták, Csap-Mun­­kács térségbe kell menni, helyreállítani a hidat, utat, ez nem büntetés, három napi munka. Én nem akartam menni, volt itt egy zsidófiú, Lebo­­vics Endre, azt mondta: most dobolják ki, de el ne menj sehova, mert három napi munkából négy év lesz, nem hittük el! Azt mondta Kis Béla bácsi: Albert, hadiállapot van, statárium van, azt akarod, hogy édesanyádat miattad itt lőjék agyon? Brr, hát hogy akarnék ilyet? Így mentünk el. Béla bácsi azt mondta: fiam, én az első világháborút végigéltem, aki nem fogad a hadparancsnak szót - már akkor én négyéves katona vótam - azt agyon­lövik, vagy aki megkísérli az elbújtatást, azt is. Hát hogy hagynám az édesanyámat. Az öcsém az arra vót már nyugaton amerikai fogságban, így történt, és elmentünk. Négy keserves esztendő lett belőle. November 20-án mentünk, karácsony szombat estéjén vagoníroztak, szilvesz­ter éjszakáján értünk ki a besicai állomásra, onnan még 90 valahány kilométert kellett tenni Fukinóba egy cementgyárba, gyalog, mert ott úttalan utak voltak, és sokszor ültünk hajnalig a hóban. Be-­ tegek vólunk mind. De mit tehettünk volna, itt dörgött Csapon az ágyú, mi, akik feladtuk a har­cot, féltünk, hogy a német visszajön, és mint ahogy a leventéket aggatta felfele, mivelünk is úgy tesz, azért mentünk, mert a németektől fél­tünk (kiabálva), nem az orosztól, mi a 19-esek. Hát a mi kis falunkból 11-en vólunk 19-esek, ott vagyunk most ketten. Boros Ernővel, ő virágker­tész valahol az országba, uszkai születésű, Ő 10 évig volt oda. Tiszaújlakról először Beregszásznak mentünk, ott az adóhivatalban volt az első szállás, ott aztán másnap reggel mikor sorakoztattak bennünket, egy Perneczki nevű, Nagyszöllősre való ember kiállt, és azt mondta: a mai naptól fogva mindenki vegye tudomásul, hogy hadifogoly. Akkor ott ben­zines hordókban voltak hatalmas darab húsok, meg kenyér, és mondták, hogy mindenki vegyen, amennyit gondol. Hát iszonyodtunk tőle, nem voltunk magyarok ehhez szokva. Azt mondta egy pofa, magyarul beszélt, de ruszinosan, de magyar megennéd még! Aztán elindultunk és Munkácson a téglagyár­ban aludtunk, ott már volt okosabb, mint én, és mondta, hogy innen szökjünk haza. Újlakiak voltak, idevalóak. De nem mentünk munkára a téglagyárba, mentünk tovább Szolyvára, ilyen aranyosan tudnám mutatni, hogy melyik hegyen belül van Szolyva. Ott voltunk a magyar lakta­nyában egy hétig, ott már láttunk halottat. Ott az alagutat pucoltatták az elfogott katonákkal, de mi már civilek voltunk akkor! Aztán halva is, összeesve is, melyiket, hogy hozták be. Aztán bevagoníroztak bennünket, néztünk kifelé a tetőn keresztül, mert azt mondták, hogy ha Munkács felé megyünk, akkor hazafelé visznek, de Perecsen felé mentünk, Perecsentől meg... na, hogy hríják azt a nevezetes hágót? Az uzsgorodi hágó... nem tudom csak azt, hogy Novi Zomborral van szemben és az már lengyel város. Kaptunk ott borsót, e­vőt a vacsora, mondjam tovább, hogy itt mit kap­tunk? Én nem bánom, akármi lesz! Ott ültünk egy börtönben, egy börtönnek a cellájában, a fiatal fiúk mind: Varga Pista, eszembe jut lassan... Kánya Lajcsi, és a többiekkel beültünk oda egy kis helyre, és tüzet raktunk. Eccer bejött egy ruszin és azt mondja, gyújtó és óra kell. Hát uram, hát leszedtek egyszerre mindent tőlünk, de hát azt mondta a századparancsnok, hogy hát fiúk, hát ami van, azt adjuk oda, de ez nem volt elég! Hát miért raktatok itt tüzet, vette a botot, azt szórás kifelé! Hát te jó Isten, hát hová kerültünk? Püff, püff, voltunk ott vagy heten, de mindenkit megkent. Na van még valami? Hát löktük kifelé, ami még volt! Erre megint visszafelé megkent, na akkor elszenderedtünk utána. Ez volt Sztári Zombor, mondjam tovább? Karácsony szombatjától szilveszterig vitt a vonat, innen már rakták kifelé aki nem élt. Marhakocsiban vittek, oszt egy liter víz meg egy liter étel száz embernek... egy ilyen kis luk volt csak rajta azt akire rájött a fene, ott végezte... Mire kiértünk Besicára a kétezer emberből aki megmaradt élő, ott kiválasztották négyszázunkat, és a tokinói cementgyárba vit­tek. Ott volt Kondor Bálint bácsi. Bállá, Simon még le tudom így írni mindet ha visszaemlékezem... az öreg Kányát, meg a Debreceni Kálmánt visz­­szaeresztették Szolyváról, mert öregek voltak, de Gyula bácsi az kint volt. Kis Béla bácsi az 4 B

Next