Beszélő 25. (1988)
1988 / 25. szám
T.T.: Búzatermő sík vidék ez, szemben a hegyesdombos Kárpátaljával. Élelemmel önellátó terület lebeghetett az orosz katonai stratégák szeme előtt, de Tiszabecs, Milota és Uszka esetében már hídfőállásról lehetett szó. A főútvonalon lévő Tiszaújlak-Tiszabecs közötti híd stratégiai fontossággal bírt. A Tisza innenső oldalára eső községek egyfajta hídfőállás szerepét tölthették volna be, itt bent az országban, túl a Tiszán. D.C.: A deportálás a teljes lakosságot érintette? T.T.: Tudomásom szerint minden magyar férfit begyűjtöttek, tehát a kárpátaljai ruszinok kimaradtak belőle, de a cigányokat se vitték el. D.G.: Mi lehetett ennek a genocídiumot előkészítő intézkedésnek az oka? T.T.: ,1)11 decemberében már tudták, hogy Kárpátalja a Szovjetunióhoz fog csatlakozni, és meg akartak szabadulni a nemkívánatos magyar kisebbségtől. Úgy gondolhatták, hogy ha a férfiakat elhurcolják, akkor az asszonyok beolvadnak, asszimilálódnak. De úgy tudom, hogy nagy számban áttelepítettek magyar családokat a Kárpátok túlsó oldalára is. D.C. : Valahol ott tartottunk, hogy minderről ti Tiszabecsen szereztetek tudomást. Mi történt ezután? T.T.: Motorkerékpárral felhajtottam Budapestre, egy éjszakán keresztül tartott az út, és jelentettem a Honvédelmi Minisztériumban, hogy mit tapasztaltam. Rőder Jenő altábornagynál jelentkeztem, és neki mondtam el, miről szereztem tudomást. Róla el kell mondanom, hogy ő volt a honvédségen belül az igazoló bizottság főtitkára. Ezt a megbízatást a zsidóság mentése kapcsán szerzett érdemei miatt kapta. Beszámolóm alapján jelentést készített, és átvezetett a miniszterelnökségre, ahol egy minisztériumi tanácsossal találkoztam. Pázsint jelentette az ügyet a miniszterelnöknek, Nagy Ferencnek, és átirányítottak a honvédelmi miniszterhez is. Itt egy Bernolák nevű osztálytanácsoshoz kerültem. Jegyzőkönyvezte az ügyet, és a magyar kormány a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz fordult panasszal. D.C.: A te szereped véget ért ezzel a jelentéstétellel? T.T.: Nem. Orosz és magyar nyelvű nyílt parancsot kaptam az ellátási osztálytól. Étolaj beszerzése volt a papíron szereplő feladatom, valójában az ügy részletes feltárásával bíztak meg. Visszamotoroztam Tiszabecsre. Első dolgom annak felderítése volt, hogy az okkupációban szabadcsapatok vagy reguláris alakulatok vettek részt. Egyértelműen kiderült, hogy Konier marsall csapatai foglalták el a községeket. Végül is az amerikaiak és az angolok tiltakozására 1945 júniusára az oroszok kivonultak erről a területről, de ki tudja, mi történt volna, ha a kormány nem tiltakozik időben. D. G. : Az elhurcolt emberekért nem lehetett fellépni? T. T. : A kivonulás után visszaengedték az időseket, az ötven éven felülieket és a nagyon fiatalokat, így került haza a Bertuska édesapja is, aki terménykereskedő volt. A többség azonban nem tért vissza. Addigra valószínűleg olyan mérhetetlenül nagy volt az elhalálozás, hogy ezt nem lehetett vállalni, és inkább nem engedtek haza senkit. De a hazatértek közül is sokan meghaltak a közeli hetekben. DG : Ebben az időben még a határmenti területet jártad? T • T: Igen. A visszatérteknél jegyzőkönyveket vettem fel, így szereztem információkat az ún. szolyvai haláltáborról. így hívták a legnagyobb gyűjtőtábort, ahonnan naponta 10-15 embert vittek ki saroglyán, koporsó nélkül a meszesgödörbe. Szándékos tömeggyilkosságról is beszámoltak nekem. Elmondás szerint a tábor orvosa kevert nagyobb mennyiségű strichnint a cukorba. A cukrot az orosz őrség megdézsmálta és közülük haltak meg nagyobb számban, de nemcsak ők ettek belőle. A hazatértek közül sokan rejtélyes körülmények között néhány napon belül meghaltak, a hírek szerint ugyancsak strichnin-mérgezésben. Feladatom volt annak felderítése, hogy ezeket a szerencsétleneket hová temették el és a sírhelyekről térképet készítettem. Pontosan lerajzoltam a Tiszabecs, Uszka és Milota körüli temetőket azért, hogy egy későbbi exhumálás kimutathassa a feltételezett mérgezést. D.G■ : Mi történt a jegyzeteiddel és beszámolóiddal? T.T. : Egy részük a minisztérium irattárába került, 51 ott kell lenniük a Pázsint, illetve Bernolák-féle iratok között. Sajnos a perem idején a többit barátaim, engem féltve, megsemmisítették. Az egész ügyről csak néhány dokumentum maradt fenn. Nagy Ferenc igazolta később a tevékenységedet, de még értékesebb igazolást adott róla Kiss Sándor kisgazdapárti képviselő, aki a környék földosztó bizottságának tagja volt. Egyébként ’45 nyarán a minisztérium Kiss Sándor közbenjárására meleg holmikkal látta el a három község kárt szenvedett lakosságát. D.C. : Milyen volt az élet, hogyan viselte a lakosság ezeket a megpróbáltatásokat? T.T. : Rendkívüli idők voltak. Az asszonyok végeztek el minden munkát, szántottak és arattak. Semmijük nem maradt, és az erről szóló beszámolóim indították el az említett segélyakciót. Szilágyi Sándor vezérkari tiszt kísérte el a teherautó-szállítmányt, Rőder Jenő nem mert eljönni, mert attól tartott, hogy egy ilyen magas rangú személy látogatását az oroszok provokációnak létettltik. A tiszabecsi templomban osztották szét a segélycsomagokat a községek által összeállított lista szerint. Étolajat, konzerveket és meleg ruhát kapott minden család. Az egybegyűltek azokra emlékeztek, akik ott maradtak a szolyvai táborban, vagy továbbhurcolták őket. Az ünnepség miatt engem a vásárosnaményi kommunista pártszervezet perbe fogott és vizsgálatot indíttatott a működésem kivizsgálására. D. G■ : Milyen következményei lettek ennek később? T.T. : A szekszárdi hadosztályhoz kerültem, ahol Király Béla volt a vezérkari főnök. Ő mesélte el később, hogy ott is nyomoztak utánam és érdeklődtek, hogy mit csináltam a határ mentén. D.G.: Nemcsak a figyelmet hívtad fel magadra. Úgy tudom, ez volt a valódi oka annak, hogy később rendkívül súlyos vádakkal illettek. T.T. : Igen. Azok közé a csendőrtisztek közé tartoztam, akiket az igazoló bizottságok igazoltak. Összesen heten voltunk. Nemcsak azt kellett bizonyítanunk, hogy nem követtünk el semmi népellenes cselekedetet, de bizonyítanunk kellett azt is, hogy felléptünk a német megszállás ellen. A muraszombati tüntetés szervezése miatt ez nekem nem volt nehéz. Azok voltak rosszabb helyzetben, akik ezek után el akartak ítéltetni. Azt nem mondhatták, hogy a határmenti községekben való nyomozásom miatt ítélnek el, mert akkor az eljárás során az egész ügyre fény derült volna. Ezért egészen mással vádoltak. D.G. : Mivel? T.T. : A történet hosszú. Mentő tanúnak jelentkeztem egy Tavi Árpád nevű ember mellett, akire ráfogták, hogy a beregszászi gettó parancsnoka volt, valójában pedig csak névrokona az időközben Nyugatra menekült gettóparancsnoknak. Mentő vallomást tettem mellette, és végül is őt felmentették, de néhány hónap múlva engem vádoltak ugyanezzel. Tíz évet kaptam. Ugyanazok, akik eskü mellett állították, hogy Tavi Árpád volt a gettó parancsnoka, most ellenem vallottak. Csak azért nem akasztottak fel, mert két volt beregszászi gettófogoly pontosan felidézte a táborban szolgálatot teljesítő tisztek és altisztek névsorát, és nem voltam közöttük. Fel is menthettek volna, de az ÁVO nyomására így kaptam tíz évet. Kilencet leültem, amikor a Nagy Imre beszéd után két héttel bizottságokat küldtek a börtönökbe, hogy a jogellenes ítéleteket felülvizsgálják. 1956. július 25-én helyeztek szabadlábra és javasolták, hogy kérjem a rehabilitációmat, mert tévedés volt és jogsértés történt. 56