Beszélő 25. (1988)

1988 / 25. szám

TÉRSÉGÜNK LENGYELORSZÁG "Koalíciós kormányra van szükség" Beszélgetés Jacek Kuronnyal'- Az országon végigvonuló sztrájkhullám felte­hetően meglepte az ellenzéket, önt is? Nem hinném, hogy a sztrájkok ilyen meglepőek lettek volna. A hatalom a maga részéről mindent megtett azért, hogy ez bekövetkezzék. Azt mondhat­nám, hogy a vezetők politikája egyenesen parano­id volt. Egyrészt mindenütt meghátráltak, ahol csak létrejött valami helyi konfliktus vagy legalábbis várható volt. Ugyanakkor azonban megtagadták a párbeszédet a társadalom autentikus képviselői­vel, a sztrájkbizottságokkal vagy az önkormányzatok­kal. Helyükbe a hatalom saját bábjait állította. Nem akart tudomást venni a független társadalmi erők létezéséről, ezzel pedig elvesztette esélyét, hogy megtalálja a kivezető utat a válságból. Másképp fogalmazva: egyrészt bártorította az embereket a bérköveteléseknek tett engedményekkel, másrészt ingerelte őket azzal, hogy társadalmi-politikai téren elmaradt a nyitás.- Úgy tetszik, mintha ezek az ellentmondásol' és következetlenségek abban a módban is megnyil­vánultak volna, ahogy a hatalom a mostani sztráj­kokra reagált. Igen. Az volt a benyomásom, mintha vita folynék a hatalmi apparátusban: erővel szétverni vagy meg­békíteni? És mindkét, egymásnak ellentmondó tenden­ciát egyidejűleg valósították meg. Egyrészt renge­teg engedményt tettek, ami a béreket illeti, másrészt pedig Nowa Hutában szétverték a sztrájkot. Méghozzá úgy verték szét, hogy megalázták az embereket; verték és arra kényszerítették őket, hogy térdenállva írják alá az engedelmességi nyi­latkozatot. Ezt az emberek nem felejtik el. Nyomot hagy a lelkivilágukon, rárétegezödik, leülepedik, és gyűlöletként marad meg. Mintha ebben az ország­ban túl kevés lenne a gyűlölet!- E tiltakozási hullám háttere és egyik legfőbb oka az ország katasztrofális gazdasági helyzete. A hatalom 1981 óta szüntelenül azt hajtogatja, hogy bevezeti a gazdasági reformot. Eredményeket azon­ban sehol sem látni. Mindenekelőtt határozottan le kell szögeznünk, hogy ez nem ugyanolyan gazdasági válság, mint amilyen a múltban gyötörte Lengyelországot. Más a mértéke, és más a társadalmi háttere. Ezúttal mindent átfogó válsággal van dolgunk, amely mintegy megkoronáz minden válságjelenséget, amelyet a múltból ismerünk. Ez a hatalom iránti teljes, totális bizalmatlanságban nyilvánul meg. Ebben a helyzetben valamiféle reform bevezetése, még ha a hatalom tényleg akarná is, egyszerűen lehetetlen. Megint ugyanoda lyukadunk ki: elkerülhetetlen a politikai nyitás. Enélkül minden reform-tervezet ugyanarra a sorsra jut, mint a dicsőséges "I.szakasz". Most már a reform II. sza­kaszának csődjét is kihirdették, noha alapjában véve még életbe sem lépett. A szejm például mai ülésén olyan különleges jogokkal ruházta fel a kor­mányt, amelyek erősítik a gazdaság központi irányí­tását. Vicces, hiszen az, amit reformként állítanak be, lényegében a reform tagadása. A miniszterelnök kezébe adták a kormánykereket, hogy közvetlenül szabályozhassa a gazdaság működését és úgymond siettethesse a változásokat. Ezzel a feje tetejére állítják az egészet. A vállalati önállóság ugyanis nem a miniszterek és miniszterelnökök jóindulatának, hanem azon elveknek az eredménye, amelyek garan­tálják ezt az önállóságot. Röviden, ebből a gödörből, ahol most vagyunk, nem juthatunk ki a rendszer gyökeres átalakítása nélkül. A magam részéről úgy gondolom, hogy ko­alíciós kormányt kell alakítani, amely a független társadalmi erőket is reprezentálja.- A hatalom azonban szemmel láthatóan nem osztja a véleményét. Minden társadalmi-politikai jellegű követelményt elutasított. E tekintetben a sztrájkok vereséggel végződtek. 1980 augusztusa visszhangzik abban, amit most mondott. Akkor alakult ki a társadalmi tudatban a kétpólusú modell: győzelem vagy vereség. Az 1988 májusában történteket azonban semmiképp sem tartom vereségnek. Sztrájkba lépni és úgy megszüntetni, hogy a résztvevők biztonságát garan­tálják - nagy dolog. Azt jelenti ugyanis, hogy az akciót bármely pillanatban meg lehet ismételni. És nagyon valószínű, hogy meg is ismétlik. Ez az egész társadalmi apátia csak látszat. Lőporos hordón ülünk. Mindenki - mi is, a hatalom is. Ebből a helyzetből háromféle kiút kínálkozik: bekövetkezik a robbanás, újabb sztrájkok törnek ki a béremelésért, vagy megérti végre a hatalom, hogy a politikai nyitás szükségszerű. Az utolsó sztrájkhullám értelmezése végered­ményben a társadalom pszichikai állapotától függ. Önigazoló jóslatra emlékeztet ez: ha az emberek vereségnek ismerik el, akkor valóban vereség is lesz.- Azok számára, akik e forró atmoszférában is ki tudtak alakítani valami távolságtartást, világos volt, hogy a politikai követelmények teljesülése való­színűtlen. Ebben a helyzetben nem cselekedett volna-e józanabbul a Szolidaritás, ha tartózkodik az irreális követelésektől? De uram, a Szolidaritás nem hadsereg, nem lehet neki parancsolgatni és átvezényelni a front másik szakaszára. Muszáj volt állást foglalnia a sztráj­kolok mellett, mert nem maradhatott semleges. A Szolidaritás a társadalommal tart! azaz olyan, és olyannak is kell lennie, amilyen a társadalom hangu­lata. Nincs más választás. A hangulat pedig olyan, hogy kitörtek a sztrájkok és átpolitizálódtak. Ösz­tönös volt, senki sem irányította. Oj nemzedék nőtt fel - nagyon aktív és radikális. Pontosan ezek az emberek adtak a sztrájkoknak politikai színezetet, nem akarták beérni a bérkövetelésekkel. És a Szolidaritásnak támogatnia kellett őket. A Szolidaritás tömegmozgalom, nem működhet úgy,ahogy azt aktivistái szeretnék. A belső szakadás kockázatát is vállania kellett, hisz tagjainak nagy része nem csat­lakozott ezekhez a sztrájkokhoz.- Az az állítás, hogy a sztrájkok spontán törtek ki és spontán kaptak politikai színezetet, szükség­szerűen ahhoz a következtetéshez vezet, hogy a hatalomnak nem a szervezett ellenzék jelenti a legfőbb veszélyt, hanem a társadalom lelkiállapota, amely a kritikus helyzetben sokkal radiknlisabb és harciasabb lehet, mint a "hivatásos" antikommunisták. Ilyen értelmezésben az utolsó sztrájkhullámot a hatalomhoz címzett figyelmeztetés­nek kell felfognunk: a huszonnegyedik órában va­gyunk, ez még csak az eljövendő események enyhe előszele volt. Csak az a kérdés, felfigyelt-e a hatalom erre a figyelmeztető jelre, és milyen következtetéseket vont le. Őket még mindig az 1980 augusztusi trauma vezeti. Rájuk tört a félelem. Az egyetlen, amire képesek voltak, hogy Nowa Hutában megismétel­ték a hadiállapotot, és beindították a bankóprést. Ebben utolérhetetlenek. Ész nélkül nyomják a pénzt. 58

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék