Beszélő 25. (1988)

1988 / 25. szám

Mire számíthatunk ebben a helyzetben? Melyek a csehszlovákiai fejlődés perspektívái? Nem tartozom azok közé, akik a prágai tavasz megismétlődésében reménykednek. A húsz év e­­lőtti események olyan viszonyok gyümölcsei voltak, amelyek ma, a "normalizálási" politika évei után már nem léteznek. Az a nemzedék, amely a prágai tavasz főszereplője volt, ma már nyugdíjkorban van,, és egyetlen későbbi nemzedéknek sincsenek olyan tapasztalatai és olyan elképzelései a világról, mint ennek a nemzedéknek voltak. A prágai tavasznak mindenekelőtt az volt az előfeltétele, hogy a felülről jövő reform kezdemé­nyezői, a reformkommunisták közös nyelvet talál­janak a társadalom többi elemével. A reformkommu­nisták akkori nemzedéke nem félt attól, hogy demokratikus viszonyok között a kommunistákat lámpavasra akasztják. Az a generáció még nem felejtette el, hogy 1948 előtt a kommunisták hatalmi monopóliuma nélkül is szocializmus épült az országban, a CSKP pedig szabad választásokon megszerezte a szavazatok közel 40 százalékát. Az akkori reformkommunisták emellett még hittek saját ideológiájukban, hittek a reformkommu­nizmus megvalósítható voltában, és készek voltak kockázatot is vállalni érte. Így aztán a társadalom jelentős része (a korabeli közvéleménykutatások szerint a lakosság közel kétharmada) is lehetséges­nek tarthatta a felülről jövő reformokat, a kommu­nisták által követett politika megváltozását. Naivi­tás lenne persze azt hinni, hogy ha nem tapossák el a reformot a szovjet tankok, akkor nem támadt volna konfliktus a felülről jövő reform és a demok­ratizálásra irányuló, alulról jövő nyomás között. Megítélésem szerint azonban meg lett volna a lehe­tőség arra, hogy az ilyen konfliktusokat demokrati­kus módon oldják meg, anélkül, hogy újra megjelen­jenek a sztálini módszerek, mint a "normalizálás" során. Ez a lehetőség nem térhet vissza pusztán azon az alapon, hogy a CSKP reformprogramjának számos fontos eleme megtalálható a peresztrojka gorbacsovi koncepciójában. Normális, egészséges politikai fejlődés persze elképzelhetetlen Csehszlo­vákiában a prágai tavaszról folytatott nyílt, kriti­kus vita nélkül. Ilyen vita nélkül 1968 egyfelől legendává, másfelől politikai madárijesztővé válik. Az ilyen vita nyomán az 1968-as reformkommu­nizmus számos gondolata kiindulópontul szolgálhatna a jelenlegi gazdasági és politikai problémák megol­dásához. Ennél többet azonban nem várhatunk a múlttól - a történelem nem kínálhat többet a jelennek annál a lehetőségnél, hogy bizonyos tanul­ságokat merítsen belőle. Személy szerint nem tartozom azok közé sem, akik szerint e jelenlegi válságból az 1968-as politi­kai garnitúrának, az akkori politikusoknak a közéletbe való visszatérése jelenthetne kiutat. Ehhez ma már késő, talán 1975-ig még lehetséges lett volna, de ma már nem az. Sőt, korábban is, amikor még nem voltak nyugdíkorban ezek az emberek, felvetődött volna a kérdés: vajon azok, akik egyszer már megbuktak, miért lennének sikeresebbek egy újabb reformkísérlet során? Ám a jelenlegi válságból a mai politikai vezetés sem vezetheti ki az országot. Az, hogy Husák helyébe Jaket­ lépett, semmit sem jelent: továbbra is az a garnitúra van hatalmon, amely húsz éven át elnyomott minden reformgondolatot, és amely ma az "új gondolkodás" legjobb biztosítékának állítja be önmagát. Amíg nem távoznak a vezető politikai funkciókból azok, akik máig sem tudnak szabadulni az 1968-as konfliktus hatásától, nem lehet szó valóságos reformkísérletről, a rendszer demokratizálásáról. Ezeket az embereket felelősség terheli a CSKP demokratikus potenciáljának megsemmisítéséért (az 1970-es tisztogatás során közel félmillió ember került ki a pártból) és az olyan légkör kialakulásáért, amelyben nem érthetnek szót egymással a hatalmon levők és azok, akik fölött a hatalmat gyakorolják. A politika gyanús voltának szimbólumai ők, nem pedig annak, hogy bízni lehet a politika jobbító képességében. Azzal sem veheti kezdetét a reform és a demokratizálás Csehszlovákiában, hogy Gorbacsov exportálja Prágába a maga politikáját, meneszti a jelenlegi garnitúrát, és egy másikat állít a helyébe. Gorbacsovnak eszközei sincsenek ma erre, és érdeke sem fűződik az ilyen fejlődéshez. Az új szovjet vezetés egyelőre egészen más dolgokkal van elfoglalva bel- és külpolitikájában, semhogy a prágai tavasz valamiféle megismétlődését kívánhatná: bizonyára jobban tart a lehetséges bonyodalmaktól és az aligha kézben tartható fejleményektől, mint amennyire Csehszlovákia politikai letaglózásáért erkölcsi felelősséget érez. Nagy segítséget jelentene persze a csehszlo­vákiai fejlődés számára, ha az új szovjet vezetés a történelem "fehér foltjainak" tisztázása során rászánná magát arra, hogy vitát engedjen az 1968-as katonai beavatkozásról, és a vitában hangot kaphatna a beavatkozás elítélése. Politikailag persze az érné a legtöbbet, ha maga Gorbacsov határolná el magát a beavatkozástól. Hozzájárulhatnának ebben az értelemben a csehszlovákiai fejlődéshez azon országok vezetői is, amelyek jelképesen részt vettek az intervencióban. Az utóbbi időben, úgy tűnik, a magyar pártvezetés egyik-másik tagja itt úttörő szerepet játszhat. Végezetül, aligha lehet Csehszlovákiában a tömeges elégedetlenség kirobbanására számítani, mint Lengyelországban és Magyarországon 1956-ban vagy ismét Lengyelországban 1980-ban. Az egész társadalom viszonylag magas anyagi életszínvonala, a politikai "normalizálás" által kitenyésztett apátia és cinizmus, valamint a kételkedés, hogy a tömeges megmozdulások számottevő javulást érhetnének el (hát még az 1981-es lengyel példa is), mindez­­ együtt a hagyományos cseh természettel, amely a "nehéz idők" átvészelésére, a mimikrire hajlik valószínűtlenné teszi, hogy Csehszlovákiában tömeges nyugtalanság kezdődjék. Természetesen vannak kritikus és ellenzéki erők. Nemcsak a legintézményesültebbről, a Charta ’77-ről van szó; évek óta megfigyelhető a féllegális, ún. "párhuzamos" tevékenységek egész sora, külö­nösen a fiatalok körében. Az utóbbi időben egyre jelentősebbé válik az egyházak, kivált a katolikus egyház körül összpontosuló tevékenység is: első ízben vált tömegessé az állampolgárok tiltakozása, az emberi jogokat­­(a vallásszabadságot) durván sértő viszonyok ellen többszázezer ember írt alá egy közös nyilatkozatot. A már említett okokból a­­zonban e tevékenységekből fejlődhet ki széles körű ellenállási mozgalom, amely alapvető politikai változásokat kényszerítene ki. Más szóval: a jelen­legi kritikus ellenzéki mozgalom önmagában véve nem képes hatalmi-politikai alternatívát teremteni. Milyen következtetés adódik ebből? Arra kell-e számítani, hogy Csehszlovákia meghatározatlan időre a brezsnyevizmus rezervátuma marad? Azt gondolom, sokáig nem maradhat ilyen rezervátum, de egyelőre az, és egy időbe (egy, két vagy három évbe) még beletelik, amíg a helyzet tarthatatlan lesz. A csehszlovákiai fejlődés ördögi 62

Next