Beszélő 25. (1988)

1988 / 25. szám

II. Uszkáról évekig nem publikáltam semmit. Ke­vésnek találtam a történeti háttéranyagot, és kezd­tem lemondani a közzétételről. 1988. januárjában Tollas Tiborral beszélgetve újra előbukkant és kiegészült a történet. Információi hitelesítik és más perspektívából mutatják be az olvasottakat. Beszélgetés Tollas Tiborral* D-C. : Feltáratlan események korona-tanújával be­szélgethetek. Az elcsatolás történetének ismerőjé­vel, akinek az életét a későbbiekben is befolyá­solta az a tényfeltáró munka, amit a kormány meg­bízásából Kelet-Magyarországon végzett. Felteszem a kérdést, mi történt 1999 decemberében a Kárpát­aljához közel eső, határmenti községekben? T.T. : Mint minden nagy dolog, ez is véletlen, hogy 1999-ben erre a vidékre kerültem. Az első hadsereg mögött felállított Tisza-vonalon hídőr- ségparancsnokká neveztek ki, alám tartozott Tisza- újlak hídja, és Tivadarnál egy híd. De kezdjük a történetet kicsit korábban. Amikor a németek március 19-én bevonultak, én még Muraszombaton szolgáltam, és csak büntetésből helyeztek át onnan a frontra, a Tisza vonalához. Ugyanis tüntetést szerveztünk az ottani szlovén és vend lakossággal, tiltakoztunk a német megszállás ellen. Én, mint csendórtiszt, sokkal súlyosabb büntetést kaptam volna, de az ügy szerencsésen végződött az akkori parancsnokom jóvoltából. Közbenjárására kétheti szobafogsággal megúsztam, és utána a frontra vezényeltek. 1999 októberében Tiszaújlak és Tiszabecs községekből visszavonulóban a 117-es tábori csendőr zászlóalj kötelékében szakasz-, majd századparancsnok lettem. Magunkkal hoztuk az újlaki gyógyszerész családját, ugyanis a patikus lányénak udvaroltam. Ok, a Royko-család tagjai oroszul, németül és magyarul tökéletesen beszéltek. Ez így természetes azon a vidéken a nemzetiségi keveredés miatt. Nos, én az egész családot autóra raktam, és hoztam magammal. Napi harminc kilométeres, erős ütemben haladtunk. Székesfehérvár körzetében megsebesültem egy páncélököl elsülése közben, és ujjaim szétroncsolódtak. Veszprémben megoperáltak, de még a gyógyulásom előtt tovább vonultunk az osztrák határ felé. A németek itt be akarták vetni az alakulatunkat kezdetleges páncél-öklökkel az előretörő szovjet harckocsi ékekkel szemben. A legénység hozzámfordult. Nem akarunk szökni, de a magyar határon a mi feladatunk véget ért, nem akarunk tovább menni, elhagyni a hazánkat. Egyetértettem velük, és fegyver, rangjelzés nélkül, az erdőkben bújkálva elindultunk visszafelé. Dögtemetőkben aludtunk, és rendkívüli szeren­csével jutottunk el uticélunkig. * Tollas Ilbor önéletrajza: Az első világháború után, 1920. december 21-én születtem a Borsod megyei Nagybarca községben. Apám, Kohlman Tamás ezredes, arra volt büszke, hogy nagyapjának testvére, Kohlmann József, csá­szári tiszt, 1898-ban, mint táborkari honvéd- ezredes az osztrák seregek ellen harcolt a magyar szabadságért. Anyára Kecskésy Jolán, édesanyjától, született Geleji Katona Zsuzsannától nemcsak a szülői házat, de a haza szeretetét is örököl­te, melyet négy gyermekének adott tovább. 19 éves koromban az ő nevét vettem fel. Középisko­lában egy évet Kőszegen, hét évet a soproni Rá­kóczi Ferenc honvéd reáliskolai intézetben jár­tam. Innen kerültem Budapestre, a Ludovika Aka­démiára. 1991-ben avattak hadnaggyá. Hadibeosz­tásban 1995 tavaszán Veszprém mellett mindkét kezemen súlyosan megsebesültem. 1995 után az ún. demokratikus honvédség tisztjeként szolgál­Egy ízben a Roykó-család mentette meg arany­ékszereivel a századot attól, hogy a Bő-i repülőtér aláaknázott kifutópályájára ráhajtsák valamennyiün­ket. Később a legénység lassacskán szétszéledt, ki-ki hazafelé tartott. Én április végén értem el Tiszabecsre. A Tisza túlpartjára eső Tiszaújlak- ra valók voltak Roykóék. De Tiszabecsen kiderült, hogy a kárpátaljai területet időközben a Szovjet­unióhoz csatolták. Tiszabecsen tanácstalanul vára­kozva, nem tudtuk ugyanis, hogy mitévők legyünk, döbbenetes híreket kaptunk. 1999 decemberében a vásárosnaményi járáshoz tartozó községeket és három további falut, Tiszabecset, Uszkát és Milotát, a Tisza innenső oldaláról, a kárpátaljai területhez csatoltak a megszálló orosz csapatok, és rögtön szovjet közigazgatást vezettek be. Ezek a közsé­gek a trianoni Magyarországhoz tartoztak, de úgy­nevezett "szabadcsapatok" rohanták le őket a ha­tár megváltoztatásának szándékával. Erről a terü­letről minden magyar férfit, 18-tól 50 éves korig összeszedtek "kismunkára", egynapi élelemmel és gyalogmenetben elhajtották őket Szolyva felé. D.G.: Mikor történt ez? T.T.: Nem tudom egészen biztosan, '99 végén, a terület elfoglalását követő napokban lehetett. De nemcsak ezeknek az átcsatolt területeknek a férfilakosságát hurcolták el. fgy történt, ez volt a forgatókönyv egész Kárpátalján.. Minden ma­gyar férfit begyűjtötték és Szolyvára vittek. Állí­tólag 60-80 ezer embert tartottak itt fogva a leg­kegyetlenebb módon, élelmezés, fűtés nélkül. Asszo­nyok tömegei hordták az ennivalót, batyukban az élelmet, éhen ne haljanak fiaik és férjeik. D.G.: Mi volt a menete, forgatókönyve az átcsa­tolásnak? T.T. : Azt akarták elhitetni a világgal, hogy az átcsatolást a nép akarta. Valójában összefogdosták a községi elöljáróság tagjait, és az átcsatolást kér­vényező írást akartak aláíratni velük. Azt mondták nekik, hogy kivégzik őket, ha nem írják alá a papírt. Tarpa kivételével mindenütt aláírták a kérelmet. Akkoriban én ezeket a papírokat láttam, eredeti példányokat olvastam. Rossz magyarsággal íródott, a nagy Sztálint éltető szövegek voltak ezek, telistéle helyesírási hibákkal. D.G. : Mi volt a cél, miért akart a Szovjetunió kihasítani egy darabot Kelet-Magyarországból? tara, 1997-ben hamis vádakkal letartóztattak. A kiszabott 10 év büntetésből 9 évet a Gyűjtő­fogházban, a váci börtönben és a tatabányai rab­bányában töltöttem. 1956 júliusában, a politikai perek felülvizsgálatakor több társammal együtt szabadultam. Az 56-os forradalomban a budapesti Nemzet­őrség összekötő tisztjeként vettem részt. Novem­ber első napjaiban rádión keresztül egy lap alapí­tásának megbeszélésére hívtuk össze költő és író rabtársainkat. A lap végül is külföldön 1956. december 1-én, bécsi szerkesztésben jelent meg "Nemzetőr" címmel. Azóta megszakítás nélkül vagyok a lap szerkesztője és kiadója. 1958-ban megnősültem. Magyar feleségem etno­lógus, 1963-tól a müncheni Néprajzi Múzeum munka­társa. Három gyermekem közül Tamás és Csilla Bécsben, Krisztina Münchenben született. (Részlet a "Forgószélben" c. verseskötet fül­szövegéből.) 55

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék