Beszélő 25. (1988)
1988 / 25. szám
II. Beszélgetés Tollas Tiborral* D C. : Feltáratlan események koronatanújával beszélgethetek. Az elcsatolás történetének ismerőjével, akinek az életét a későbbiekben is befolyásolta az a tényfeltáró munka, amit a kormány megbízásából Kelet-Magyarországon végzett. Felteszem a kérdést, mi történt 1999 decemberében a Kárpátaljához közel eső, határmenti községekben? T.T. : Mint minden nagy dolog, ez is véletlen, hogy 1999-ben erre a vidékre kerültem. Az első hadsereg mögött felállított Tisza-vonalon hídőrségparancsnokká neveztek ki, alám tartozott Tiszaújlak hídja, és Tivadarnál egy híd. De kezdjük a történetet kicsit korábban. Amikor a németek március 19-én bevonultak, én még Muraszombaton szolgáltam, és csak büntetésből helyeztek át onnan a frontra, a Tisza vonalához. Ugyanis tüntetést szerveztünk az ottani szlovén és vend lakossággal, tiltakoztunk a német megszállás ellen. Én, mint csendőrtiszt, sokkal súlyosabb büntetést kaptam volna, de az ügy szerencsésen végződött az akkori parancsnokom jóvoltából. Közbenjárására kétheti szobafogsággal megúsztam, és utána a frontra vezényeltek. 1999 októberében Tiszaújlak és Tiszabecs községekből visszavonulóban a 117-es tábori csendőr zászlóalj kötelékében szakasz-, majd századparancsnok lettem. Magunkkal hoztuk az újlaki gyógyszerész családját, ugyanis a patikus lányénak udvaroltam. Ok, a Royko-család tagjai oroszul, németül és magyarul tökéletesen beszéltek. Ez így természetes azon a vidéken a nemzetiségi keveredés miatt. Nos, én az egész családot autóra raktam, és hoztam magammal. Napi harminc kilométeres, erős ütemben haladtunk. Székesfehérvár körzetében megsebesültem egy páncélököl elsülése közben, és ujjaim szétroncsolódtak. Veszprémben megoperáltak, de még a gyógyulásom előtt tovább vonultunk az osztrák határ felé. A németek itt be akarták vetni az alakulatunkat kezdetleges páncélöklökkel az előretörő szovjet harckocsi ékekkel szemben. A legénység hozzám fordult. Nem akarunk szökni, de a magyar határon a mi feladatunk véget ért, nem akarunk tovább menni, elhagyni a hazánkat. Egyetértettem velük, és fegyver, rangjelzés nélkül, az erdőkben bújkálva elindultunk visszafelé. Dögtemetőkben aludtunk, és rendkívüli szerencsével jutottunk el úticélunkig. Tollas Tibor önéletrajza: Az első világháború után, 1920. december 21-én születtem a Borsod megyei Nagybarca községben. Apám, Kohlman Tamás ezredes, arra volt büszke, hogy nagyapjának testvére, Kohlmann József, császári tiszt, 1898-ban, mint táborkari honvédezredes az osztrák seregek ellen harcolt a magyar szabadságért. Anyára Kecskésy Jolán, édesanyjától, született Geleji Katona Zsuzsannától nemcsak a szülői házat, de a haza szeretetét is örökölte, melyet négy gyermekének adott tovább. 19 éves koromban az ő nevét vettem fel. Középiskolában egy évet Kőszegen, hét évet a soproni Rákóczi Ferenc honvéd reáliskolai intézetben jártam. Innen kerültem Budapestre, a Ludovika Akadémiára. 1991-ben avattak hadnaggyá. Hadibeosztásban 1995 tavaszán Veszprém mellett mindkét kezemen súlyosan megsebesültem. 1995 után az ún. demokratikus honvédség tisztjeként szolgál-Egy ízben a Roykó-család mentette meg aranyékszereivel a századot attól, hogy a Bő-i repülőtér aláaknázott kifutópályájára ráhajtsák valamennyiünket. Később a legénység lassacskán szétszéledt, ki-ki hazafelé tartott. Én április végén értem el Tiszabecsre. A Tisza túlpartjára eső Tiszaújlakra valók voltak Roykóék. De Tiszabecsen kiderült, hogy a kárpátaljai területet időközben a Szovjetunióhoz csatolták. Tiszabecsen tanácstalanul várakozva, nem tudtuk ugyanis, hogy mitévők legyünk, döbbenetes híreket kaptunk. 1999 decemberében a vásárosnaményi járáshoz tartozó községeket és három további falut, Tiszabecset, Uszkát és Milotát, a Tisza innenső oldaláról, a kárpátaljai területhez csatoltak a megszálló orosz csapatok, és rögtön szovjet közigazgatást vezettek be. Ezek a községek a trianoni Magyarországhoz tartoztak, de úgynevezett "szabadcsapatok" rohanták le őket a határ megváltoztatásának szándékával. Erről a területről minden magyar férfit, 18-tól 50 éves korig összeszedtek "kismunkára", egynapi élelemmel és gyalogmenetben elhajtották őket Szolyva felé. D.G.: Mikor történt ez? T.T.: Nem tudom egészen biztosan, '99 végén, a terület elfoglalását követő napokban lehetett. De nemcsak ezeknek az átcsatolt területeknek a férfilakosságát hurcolták el. Így történt, ez volt a forgatókönyv egész Kárpátalján.. Minden magyar férfit begyűjtöttek és Szolyvára vittek. Állítólag 60-80 ezer embert tartottak itt fogva a legkegyetlenebb módon, élelmezés, fűtés nélkül. Asszonyok tömegei hordták az ennivalót, batyukban az élelmet, éhen ne haljanak fiaik és férjeik. D.G.: Mi volt a menete, forgatókönyve az átcsatolásnak? T.T. : Azt akarták elhitetni a világgal, hogy az átcsatolást a nép akarta. Valójában összefogdosták a községi elöljáróság tagjait, és az átcsatolást kérvényező írást akartak aláíratni velük. Azt mondták nekik, hogy kivégzik őket, ha nem írják alá a papírt. Tarpa kivételével mindenütt aláírták a kérelmet. Akkoriban én ezeket a papírokat láttam, eredeti példányokat olvastam. Rossz magyarsággal íródott, a nagy Sztálint éltető szövegek voltak ezek, teliszéle helyesírási hibákkal. D.G. : Mi volt a cél, miért akart a Szovjetunió kihasítani egy darabot Kelet-Magyarországból? Hara, 1997-ben hamis vádakkal letartóztattak. A kiszabott 10 év büntetésből 9 évet a Gyűjtőfogházban, a váci börtönben és a tatabányai rabbányában töltöttem. 1956 júliusában, a politikai perek felülvizsgálatakor több társammal együtt szabadultam. Az 56-os forradalomban a budapesti Nemzetőrség összekötő tisztjeként vettem részt. November első napjaiban rádión keresztül egy lap alapításának megbeszélésére hívtuk össze költő és író rabtársainkat. A lap végül is külföldön 1956. december 1-én, bécsi szerkesztésben jelent meg "Nemzetőr" címmel. Azóta megszakítás nélkül vagyok a lap szerkesztője és kiadója. 1958-ban megnősültem. Magyar feleségem etnológus, 1963-tól a müncheni Néprajzi Múzeum munkatársa. Három gyermekem közül Tamás és Csilla Bécsben, Krisztina Münchenben született. (Részlet a "Forgószélben" c. verseskötet fülszövegéből.) Uszkáról évekig nem publikáltam semmit. Kevésnek találtam a történeti háttéranyagot, és kezdtem lemondani a közzétételről. 1988. januárjában Tollas Tiborral beszélgetve újra előbukkant és kiegészült a történet. Információi hitelesítik és más perspektívából mutatják be az olvasottakat. 55