Beszélő, 1990. január-június (1. évfolyam, 1-25. szám)
1990-05-26 / 20. szám - BELFÖLD - Bemutatjuk Wekler Ferencet
14 BELFÖLD 1990. május 26. kozt magja. A hatvanas évekre a svábok mind visszavásárolták az elvett házat, földet, munkát találtak, elsősorban a környék bányáiban. Én azt hiszem, ez a fő oka annak, hogy a település átvészelte a nehéz időket. Van persze még egy fontos ok: sok iparos ember élt a faluban. Ezért a mezőgazdaság kollektivizálása nem érintette őket olyan hátrányosan. A község mezőgazdaságilag rossz adottságú terület, ezért már a németek betelepedésekor olyanok jöttek elsősorban, akiknek volt szakmájuk: kádárok, kőfaragók, ácsok stb. Már a háború előtt is az volt az élet rendje, hogy az asszonyok és más otthon lévő családtagok megművelték a viszonylag kicsi területű földet, a férfiemberek pedig a szakmájukban dolgoztak. Ez folytatódott az 50-es években is. A Parlament helyreállításánál például a mecseknádasdi kőfaragók vitték a prímet, egy húsz-huszonöt fős csapat dolgozott itt, mert szakmailag elismert emberek voltak. Ingáztak, ha kellett, akár Pestre is. Ma sem sokkal jobb a helyzet. A faluban a munkaerő 30 százaléka talál munkát, ők nagyrészt betanított munkások. A szakembereknek ma is ingázniuk kell. - Hogyan lettél a község tanácselnöke? — A bölcsészkaron végeztem, népművelés-történelem szakon. Itt laktunk Pesten a feleségemmel, ő itt is dolgozott, de én azért vállaltam a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem filozófiai tanszékén munkát, hogy visszaköltözzünk Mecseknádasdra. Tudtam, hogy ha Pesten kezdek el dolgozni, akkor valószínűleg soha az életben nem kerülök vissza. Egy darabig ingáztam Pest és Pécs között, de visszaköltöztünk, és elkezdtünk ott házat építeni. Aztán jöttek a ’85-ös választások. A faluban állandóan prüszköltek az emberek, hogy ez a tanácselnök ilyen meg olyan, és nem csinál semmit. Hozzáteszem: mint minden nemzetiségi faluban, itt is egy idegen volt a tanácselnök, akit húsz évvel korábban tettek oda. És az emberek állandóan siránkoztak, hogy ezt az embert lehetetlen elmozdítani onnan. Én meg mondtam: dehogy! Van egy választójogi törvény, bárkit meg lehet választani, csak élni kell a törvény adta lehetőségekkel. Lassan kialakult egy fiatalokból álló csoport, és elhatároztuk, hogy megpróbálunk a választásokon néhány embert bejuttatni a tanácstestületbe, hogy egy kicsit megmozgassuk az állóvizet. Ez aztán olyannyira sikerült, hogy mindenhol a mi harmadiknak-negyediknek állított spontán jelöltünk jött be. És akkor jött a kérdés, hogy ki vállalja a tanácselnökséget. Miután más nem vállalta, mondtam, hogy én elvállalom öt évre és megpróbálok annyit kihozni belőle, amennyit csak lehet. - Mennyire sikerült megvalósítani az elképzeléseidet? - Nekem az alapvető célom az volt, hogy bebizonyítsam az ott élő embereknek, hogy nem kell mindent elfogadni úgy, ahogy van. ’85-ben is úgy éreztem, hogy van azért mozgástér, amelyen belül az egyének és a közösség sorsát alakítani lehet. Másrészt oldani szerettem volna a németség gátlásait, félelmeit. Ezenkívül volt még egy fontos feladat: csökkenteni a falu infrastrukturális elmaradottságát. Az eredményt nem nekem kell minősítenem, mindenesetre sikerült felépíteni és az idén átadni a művelődési központnak nevezett oktatási létesítményt, könyvtárral, sportcsarnokkal. A társközségben, Ófalun óvodát építettünk. Szóval sikerült bizonyos dolgokat elérni. - Honnan tudtál pénzt szerezni? - Csak annyi pénzt tudtunk szerezni, amennyi céltámogatásként járt. Amit minden iskolaépítéshez adnak. Mindenféle manipulációba kezdtem. Saját építőbrigáddal építettük az egészet, külső kivitelezőkre nem volt szükség, így abból az összegből, amivel máshol egy sima iskolát se nagyon építenek föl, mi még egy sportcsarnokot is csináltunk. Pedig ehhez már egyetlen fillért sem kaptunk senkitől. Ezt gyakorlatilag az emberek kizsákmányolásával értük el. Ha szebben akarok fogalmazni, rengeteg társadalmi munkával. Tulajdonképpen azért ülök én ma a parlamentben, mert úgy gondolom, hogy ez így tovább nem mehet! Elfogadhatatlan, hogy egy kis faluban csak az emberek kiszipolyozásával lehessen valamire jutni. És még így is hiányzik egy csomó minden: nincs egészséges ivóvíz, nincs csatorna, nincs telefon. - Úgy tudom, az ófalui atomtemető elleni küzdelemben is jelentős szereped volt. - Végül is ez egy véletlen. Még Pesten éltem, amikor olvastam egy cikket valamelyik újságban, hogy ilyesmit terveznek, és abba a térségbe tervezik. Amikor a tanácsra kerültem, ott voltak az akták, gyakorlatilag már minden engedély megvolt. Azt gondoltam, hogy nem igazán érdemes ezzel a dologgal foglalkozni, mert ez már egy eldöntött tény, úgysem lehet változtatni. És akkor a feleségem aktivizálódott, próbált mindent megtenni annak érdekében, hogy megakadályozzuk a dolgot. Egyesületet is próbált alapítani, de ’85-86-ban ez még nem nagyon ment. - Beadta az egyesületalapítási kérelmet? - Nem jutott el odáig, mert az emberek nem vállalták. Az a kör, akivel ő próbálkozott, nem vállalta a nyilvános konfliktus lehetőségét. ’86-ban már ott tartottunk, hogy csak egy-két hónap volt hátra a területfelhasználási engedély lejártáig, és tudtuk, hogy a paksiak beadták az építési engedélyre a kérelmet. Ekkor a feleségem megszervezett egy-két előadást, ahova eljöttek a paksiak, és tisztességes tájékoztatást adtak. Kiderült, hogy van egy-két olyan buktató, amibe bele lehet kapaszkodni. Ez a laikusnak is világos volt. Az előadásban pl. elhangzott, hogy 500 méteres körön belül nem lehet vízfolyás. Ezzel szemben mindenki tudta, hogy a kérdéses helyen több forrás is van. És akkor megérlelődött bennünk, hogy mégiscsak érdemes próbálkozni. Nem mondom végig a történetet, a lényeg az volt, hogy tanácselnökként föl kellett vállalnom. Szerencsésebb lett volna, ha mástól indul spontán kezdeményezésként, de én voltam olyan helyzetben. Megalakítottuk a társadalmi bizottságot, független szakértőket kértünk fel, és csináltunk még egy csomó dolgot, ami abban az időben újdonságnak számított. - Mi volt a döntő mozzanat? - A politikai változásoknak is szerepe volt, és sikerült olyan formákat létrehozni, amivel jogilag nem tudtak mit kezdeni. Mondjuk egy négy falu lakosaiból létrehozott társadalmi bizottsággal ’87- ben nem tudtak mit kezdeni. Jogilag nem lehetett támadni. Ellenem fegyelmi vizsgálatot folytattak a megyei tanácson, de a bizottságot nem lehetett megtámadni. Egy darabig elmerengtek azon, hogy szóba kell-e velünk állni, de végül is léteztünk, nem lehetett megtenni, hogy ne álljanak szóba velünk. A független szakértői testület is új dolognak számított akkoriban. Sikerült olyan embereket találni, akiknek a szakmában nevük volt, nem lehetett rájuk húzni, hogy kóklerek, és ezek az emberek tisztességesen kiálltak a saját véleményük mellett. Fontos tényező volt az is, hogy a sajtó nagyon korrektül kiállt Ófalu ügye mellett. Úgy gondolom, hogy a hatalom számára ez az Ófalu nem volt akkora jelentőségű ügy, hogy ezt érdemes lett volna erőszakosan elnyomni. A sajtónak is jól jött. Volt egy lehetősége, hogy végre egyszer leírja az igazságot, a „kicsi” meg a „nagy” harcáról. Azt lehet mondani, hogy a végére az egész megye az ügy mellé állt. Említetted, hogy azért vállaltad a képviselőséget, mert úgy érezted, hogy a magyar falvak sorsát nem lehet tovább úgy kezelni, ahogy eddig. Igen, meg vagyok győződve arról, hogy ezt nem lehet így csinálni tovább. Két évvel ezelőtt kezdtünk el néhányan megyén belül arról gondolkodni, hogy mit lehetne csinálni azért, hogy a falvak helyzete, legalább a megyén belül megváltozzon. Hogy a megye ne úgy ossza el a fejkvótákat, hogy egy falusi lakosra 450 .TEJ