Beszélő, 1990. január-június (1. évfolyam, 1-25. szám)

1990-06-16 / 23. szám

2 1990. június 16. VisszaBeszélő Hetek óta tartogatjuk ezt a levelet. Most nem tehetjük tovább: a téma mindjárt berobban a közélet centrumába. Fodor András Attila június 11-én indítványt terjesztett be a parlament alkotmány­módosító vitáján, amely az élethez való jogot nem az ember veleszületett, hanem természetes jogának nyilvánítja. Vagyis elszakítaná a világra születés pillana­tától. Ha valaki nem értené, ez az első lépés ahhoz, hogy az individuum a fogamzással, s ne a születéssel váljék az alkotmányos jogok birtokosává. A meg­termékenyített nő tehát nem önmaga, hanem egy másik jogalany tartálya. A vita ezúttal a parlamentben elmaradt- a módosító indítványt az előterjesztő visszavonta. Az MDF pártérdeke (ezúttal a paktum értelmében összhangban az SZDSZ-ével) azt kívánta, hogy ezt a vitát napoljuk el, a­ főhatalom kérdése előbbre való. Ám a „széleken" a kérdés már te­rítéken van. Ez az olvasói levél egy preg­­­náns véleményt fogalmaz meg. Liberális olvasó, köszörüld érveidet! NÉPESEDÉSI MEGOLDÁS „ÉRTELMISÉGI MÓDRA”? Valahányszor Bollobás Enikő cikkeit ol­vasom, mindig azt érzem, hogy ő a saját női, és nem kis mértékben a hazafiasság tudatával zavarban van. Cikkében ezúttal is minden intellektuális furfangját fel­vonultatja, hogy magát is, de az értelmi­ségi nőt mindenképpen felmentse a ter­mékeny anyaság (3-4 gyermek vállalása) terhe és áldozata alól. Cikkében a Magyar Nemzet, 1990. április 18. — kitermelt két anyasági típust: a főállásút és az értelmiségit. Alkalmas­sághoz az egyik típust sem kötötte. Min­denképpen a Nőnek ítéli azt a szuverén jogot, hogy az szabadon döntsön a tes­tével, szüljön vagy ne gyereket, legyen-e a férfi céltáblája, mintha a testi örömök keresése, a gyermeknemzés csupán a férfi szeszélye volna. A szerepek megosztásának tekinteté­ben, dicséretére mondva, elismeri, hogy a család anyagi, azaz külső terhének na­gyobb része jobb, ha a férfi, az apa vállán nyugszik. A belső harmónia megterem­tésében az apa és az anya felelősség­megosztását nem különösen részletezi. Ebből az apa nála is kiszorulni látszik Vigasztalásomra egyedül egy pesti ta­nárnő közel tízéves kifakadása szolgál, aki szerint a hazánkba importált bolse­­vizmus alaposan elbolondította a szocia­lizmus női híveit. A másik irányból köl­csönvett és túltenyésztett női eman­cipáció ködös eszmevilága a traktoron és az esztergapadnál, a katonaságnál és a rendőrségben a nőt egyenrangúvá tette a férfival. A pártpolitika elvette a férfinak járó munkabér felét, és a másik felét megcsonkítva, munkabérként odaadta az otthonából, a családból a munkahelyekre száműzött nőknek. A nyilvánvalóvá vált csőd után a furfangos nőpolitika a nőket a termelő munkából bevonultatta az iro­dákba. Ami munkát egy titkárnő ellátott, most már három is „csinálja”. A párt­munka helyett alkalomadtán besúgást is elfogadott attól, aki erre hajlamos is volt, nőtől, férfitől egyaránt. Egy csapásra megoldódott a nők politikai ellenőrzése és fogva tartása, a 99%-os választási rész­vételben, a munkahelyi párt- és szakszer­vezeti gyűlések alakításában. Élt és hatott a szocialista közmegegyezés. Ki lett elé­gítve a női hiúság is. Ez hiányzik és tűnt fel Bollobás Enikő­nek az utolsó, szabad és rég nem tapasz­talt demokratikus választáson. Sértő­dötten és csodálkozva kérdi cikkében: hát a nők hol maradtak el? Miért nem volt minden pártnak nőpolitikája?! Azt már nem kérdezte, hogy a nők kémek-e belő­le? Pedig a vonzerő fokozására - a kivá­lóságért megküzdő Kéthly Anna mintá­jára - a szocdemek csinos elnöknőt indí­tottak, de nem volt rá vevő a szavazók táborában. Akkor Husikának ugyanaz mi­től sikerül Olaszországban? Jogos a kér­dés. A szavazó nők tagadhatatlanul más irányt vettek a szavazataikkal a közmeg­egyezésben. Talán a családban keresnék a nők újabban az alkotás, a hivatás betelje­sedésének lehetőségét? Még korán volna megmondani. Mindezek ellenére állítom, hogy a magyar történelemben mindig voltak és lesznek kiváló nők, akik tehet­ségükkel a közéletben is utat tudtak ma­guknak törni, de nem igényelik az olyan pártpolitikát, amelynek következtében tömegével lapátolnák be a közéletbe az oda nem kívánkozókat. Ezt hiányolná B. E. a parlamentből? Egyértelműen elvenni látszanak a mun­kahelyen dolgozó élmunkás nőtípust, aki­nek otthonában másik ideges műszakban kikényszerítetten megcsonkított család vergődik segítség nélkül. Az apai hivatá­sában megrövidített férfi a kocsma felé menekül, vagy a mindent összekuszáló válásba, mert az elviselő szeretetet már egyik fél sem tanulta meg a másik iránt tanúsítani. Az önzés és kölcsönös kihasz­nálás vált uralkodóvá mindkét nemben. A kiváló dolgozó nőtől elorozták az anyaság dicsőségét, az apától az igazsá­gos munkabért és az apai fontosság tuda­tát. Félretolták a maradinak bélyegzett nagyszülőket a lakásból és az unokák neveléséből, akik az egészségesen műkö­dő nagy, soknemzedékes családban az első és legfontosabb segítőtársai voltak a sok gyermekét nevelő anyának Kimon­datlanul is a pártpolitika érdekeit szolgál­ta a részeges, durva férj, a klerikális nagyszülő rémképe, a magányossá tett és könnyen manipulálható nő, az utcán és a nevelőotthonokban felnövekvő, szeretetet nélkülöző fiatalság. Minden együtt volt a tisztességes családi életnek, a nemzet ere­jének és a hazafiasságának aláásására a nemzetek fennmaradásáért dúló nagy harcban. Ép ésszel fel nem fogható B. E. dilem­mája! A nemzet tükrében a nő szabadon rendelkezhet-e a saját testével indoklás nélkül? És a férfiak megkérdőjelezhetik-e tömegesen a haza fegyveres védelmének kötelességét? Vagy inkább legyen egyen­lőség! Mindért a nőkre és géppisztolyt a puha kacsákba! Cserében mi, férfiak az egyenjogúság jegyében valahogy majd megoldjuk a szülést, ha másképpen nem, hát lombikban. Biztosan akad hozzá vala­melyik laborban valami eszes fickó. Még azon az áron is, hogy ezentúl az emberi test és lélek még törékenyebbé válik majd, de segít az orvostudomány. Az meg majd a férfiak dolga. Én pedig tovább töprengek, hogy meddig fogják a kufárok a család, a lélek, a nemzet rombolását tovább folytatni? Amikor Bollobás Enikő a nemszülő értelmiségi nő előjogait igényli, akkor valójában a maga számára keres felmen­tést, de leplezetten azt is kimondja, hogy a szülés a műveletlen, iskolázatlan népek dolga, és a nőt a műveltsége a nemzeti dekadenciához, túltenyésztettségéhez kell hogy elvezessen. A gondolat nagyon a maradiak malmára hajtja a vizet. Más­részt kárbaveszettnek feltételezi az anya műveltségét, ha vele nem a munkahelyét, hanem a gyermekei lelkivilágát gazda­gítja. Ezáltal kimondatlanul kétségbe vonja a sokgyermekes anyák igazi nagy­ságát és érdemét, mint például Tőkés László édesanyjának, Tőkés Istvánnénak dicsőségét, aki világhíres fián kívül még hat művelt embert adott a világnak és a magyarságnak, nagyon szerény anyagi körülmények között. Ha a pénz volna a legfontosabb feltétel és nem a szeretet és akarat, akkor a szegények között volná­nak a legnépesebb családok Csak az önző és hazafiatlan nő hárítja el kifogá­sokkal az anyai hivatás nemzetfenntartó erejét, aki a népes családnak csak a gondjait akarja látni és öröméből semmit sem. Kár ebből ideológiát házi haszná­latra csinálni. A nemzet fenntartását nem szabad el- vagy más vendégmunkás né­pekre hárítani, mint ahogyan ezt nyugati (folytatás a 31. oldalon) . *“S *A . L#

Next