Beszélő, 1990. július-december (1. évfolyam, 26-51. szám)

1990-07-07 / 26. szám

2 1990. július 7. VisszaBeszélő Levél a „pártsemleges” parlamentről... A Hócipő címoldalán parlamenti fotó, fölötte „Tököl” helységnévtábla. Az új­ságírók minden lehetséges orgánumot fel­használnak, és nevetséges ügyekkel pepe­cselő, megint mások kontár módjára összecsapott előterjesztésekkel operáló parlamenti munkáról cikkeznek. Együtt jajgatnak egyes képviselőkkel, hogy a parlament lassan pártpolitikai csatáro­zásokkal lesz teli. Tanácselnöknő szem­forgatva ájuldozik: kerületében egy párt valamilyen ügyet felkarolni merészelt. Gombár Csaba diverziós cselekedetnek minősítené a rádióban megjelenő külön­böző(?) pártízlésű műsorokat. Hankiss Elemér párt­semleges nézőpontok tér­nyerését ígéri. (Félreértés ne essék, ők nekem megfelelnek posztjaikon.) Kész a választék, megvan a program­­menü, a kilúgozott semmi. „Jaj nekem, ha cikkem megjelenik, és nem tetszik X- lobbynak, biztosan kicsinálnak.” Jobb az óvatosság, igaz? A „fontolva haladás”. Az ég szerelmére, Hölgyeim és Uraim, szerelmetes polgártársaim! Hát minek legyen színtere a parlament, ha nem éppen a pártpolitikai csatározásoké? Mit hallgassunk, nézzünk, olvassunk, ha nem markáns, egyéni (párt)zamatú, éles el­méjű glosszákat, riportokat? Az a minimum — és nem cél —, hogy alapelv legyen a tisztességes tényközlő tájékoztatás. No, de az élet ezen túl kez­dődik - tízmillió számítógép is tisztessé­gesen, pártsemlegesen tudná tájékoztatni egymást, de arra már nem képesek, hogy ódákat zengjenek egymás gusztusos kla­viatúrájáról, vagy leleplezzék (horribile dictu legazemberezzék) a hazardírozó szoftverkészítő programozót. Márpedig engem ez érdekelne. Még az általam csodált Tamás Gáspár Miklós is - egy bizonyos értelmezésben — ördögöt fest a falra: a nép unalmában fogja elzavarni a parlamentet. Én nem unatkozom. Nekem tetszik Élvezem TGM-et, amint arra buzdít jó humorral, hogy jó humorral fogadjuk a demokrácia kvázi-demokratikus megtámadtatását (népszavazás), élvezem a Torgyán—Töl­­gyessy-Pozsgay-háromszögelést, mérle­gelem érveiket, epedve várom a napirend előtti felszólalásokat, mert többet tudok meg általuk a politikai közhangulatról, mint nélkülük... Nem jobb így, hogy a parlamentben zajlanak le az ütközetek, és nem az utcákon, tüntetéseken, fogdák­ban? Miért fognánk le bárkinek is a kezét, fognánk be bárkinek is a száját? Bányászbotokra áhítozunk netán? Ellen­zéki pártok irodáit feldúló „forra­dalmárok” kellenének? TGM parafrázi­sával élve: vagy lesz itt liberális demok­rácia, vagy jön egy új Horthy-korszak. Ne kívánjuk a tömegkommunikáció pártsemlegességét sem, mert vérét veszti és elpusztul... Szívesen látnék pl. a tv­­híradóban havonta változó ellentétes kommentátorpárost, két erősen külön­böző szemléletű tálalást — így esetleg azt is megtanulhatnánk, mi az, hogy toleran­cia. Ne áltassuk magunkat, elfogulatlan újságíró nincs. Ha van, azt úgy hívják: szajkó. Egy újságíróban legyen vér. Belátható, hogy egy liberális beállított­ságú tudósító egy falu eseményeinek kibogozása kapcsán szívesebben keresi meg a kocsmárost, míg egy népnemzeti vénája inkább a falusi tanítóra voksol. Mind a kettőnek igaza van! Nekem egyéneiben virágzó tarka rét kell, „párt­­elfogult” virágzásra áhítozom. Újra vissza kell utalnom a parlamenti vonatkozásokra, a sajtó és parlament édestestvérek. Tudtommal a még mindig „odaátként” tisztelt Nyugaton kimért lor­dok, dicsőségben megőszült úriemberek békésen lehülyézgetik egymást a parla­menti üléseik szebb napjain, és ettől még egy cseppel sem lesz kevesebb a parla­mentarizmus ereje, nem válnak komoly­talanná. Igenis legyenek hurrogások, bekiabá­lások, gúnykacajok, felkiáltások. Skizof­rén, fusztrált, lefojtott ünnepélyesség, tiszteletet parancsoló kimért hülyeség - ilyen már volt - nem visz minket egy demokratikusabb világba. Inkább a civa­­z­kodás, inkább a csaták, hiszen azért vá­lasztottuk meg a képviselőket, hogy he­lyettünk politizáljanak, és hagyjanak minket békében éldegélni. Ők a mi kihe­lyezett elméink. Miért lennének másab­­bak, mint mi? Én imádom a parlamentet! Csak így tovább, fiúk! Egy kicsivel több rumlit kérnék még, váljon el az ocsú a búzától. Egyszer Moyhnan, az USA ENSZ- követe azt találta mondani: „Az enyhülés nem más, mint a feszültség növekedése.” Lett is nagy ribillió belőle, ez az ember meghibbant — ájultak el többen is. Az idő őt igazolta. Az enyhüléses béketábor a visszatartott stressztől feszültséges has­menést kapott. Mára viszont megszaba­dult a kommunista bélsártól, és elkezd­heti mosolygós, egészséges izgalmait, indulhat a (látszat)-összevisszaság. Ezt jobb helyeken így hívják: SZABADSÁG. (Népesedési megélt módra­­ megjelent a Beszélő 1990. június 10-i számában) Tisztelt dr. Fehér Károly! Szerény véleményemet nem az Ön által szent borzalommal, egzotikus állat­fajtaként emlegetett „értelmiségi nők” nevében írom. Takarítónő vagyok, 24 éves, és első gyermekemet várom (tuda­tosan és nagyon boldogan). Önt bizonyá­ra megdöbbenti, hogy ennek ellenére nem szándékozom 3-4 gyermek „terhét és áldozatát” vállalni. Két gyermeket szeret­nék. Ám azokat sem azért, hogy felnöve­kedvén ágyútöltelékké váljanak „a haza fegyveres védelmében”. És a férjemet sem küldeném keresztes hadjáratra a szomszéd népek ellen, mint ahogy ezt az Ön által felvázolt elvont és a valóságban egyáltalán nem létező HAZA-kép meg­kívánja. Én ugyanis úgy képzelem, hogy a Haza nem más, mint hozzám hasonló emberek közössége, és én, leendő gyer­mekeimmel együtt, velük pontosan egyenlő jogokkal rendelkezem. És senki­nek, még az MNP Csongrád megyei elnökének sincs joga azt kívánni, hogy az én szeretteim ennek a nem létező Hazá­nak a védelmében ártatlan (mert meg­­­évesztett) emberek vérét ontsák, vagy saját vérükkel fizessenek. Azt hiszem, valójában a saját hatalmát kívánja ezzel a fikcióval fenntartani, hi­szen egy esetleges háborúban Ön bizo­nyára irányító szerepet vállalna, ami azt jelentené, hogy sok kilométerrel a front mögött íróasztalnál ülne, a csaták végez­tével pedig „ünnepélyes lassú gyász­zenével és fátyolos zászlók kíséretével a hősöket egy közös sírnak adná”. Egyben felhívná a lelkes, könnyen hívő fiatalokat, hogy kövessék a hősök példáját, és szin­tén lövessék agyon magukat. Ön a „túltenyésztett női emancipáció ködös eszmevilágát”, a traktorhoz és esz­tergapadhoz kényszerített nőket állítja szembe az Ön által kívánatosnak tartott diktatúrával. Pedig nyugodtan egyenlő­ségjelet tehet közéjük, mert egyformán riasztó mind a kettő. Azt hiszem, szülni gyönyörű dolog. De könyörgöm, ne ke­­verjük össze a pelenkamosást és a gyermeknevelést a képzőművészeti alko­tómunkával vagy egy nagyvállalat veze­tésével. A kettő egyformán fontos, de külön kategória. Gondolt-e arra, milyen sorsa lehet egy szociális okokból vagy egyszerűen „csak úgy” nem kívánt gyereknek? Érzelmi kielégületlenség, hiányos személyi­ségfejlődés, bűnözés, kábítószer, alko­holizmus. Unalomig ismert fogalmak, Önt biztosan nem is hatják meg. Marad­junk a realitások talaján: Ön szerint nem a pénz fontos, hanem a „szeretet és akarat”. Ezért, ha a parlament meg­szavazza a kötelező négy gyereket, majd felkeresem Önt és megkérem, adjon ne­kem annyi szeretetet és akaratot, amennyiből az összes gyerekemnek cipőt tudok adni a lábára, ruhát a testére és kenyeret a kezébe. Amennyiben ezt nem tudja garantálni, akkor számomra, több tízezer sorstársammal együtt csak a tiltott magzatelhajtás marad. Ami azért humá­nusabb a legálisabb abortusznál, mert nemcsak a magzat, hanem az anya életét is veszélyezteti. REVÍZIÓ 2011. Zöld Csilla Budapest RE,v“«W.raSáynÉ 1997. »■»»­n­­q .tj

Next