Beszélő, 1990. július-december (1. évfolyam, 26-51. szám)

1990-11-03 / 43. szám - Belföld - Tar Sándor: Az egyik és a másik ember

16 Arlfnk­lA rsTe 1990. november 3. Tar Sándor Hangulatjelentés Az egyik és a másik ember A megkeseredett embernek az a baja, hogy megkeseredett, ezt mondja neki a felesége, a gyerekei, szomszédja, mun­katársai, akik egyébként úgy külön-kü­­lön szintén csalódott, megkeseredett emberek. A keserű ember kedvetlen, rossz hangulatú, otthon magányos, munkahelyén emberkerülő, és őt is ke­rüli a többi emberkerülő és magányos ember. A kedvetlen ember hajlamo­sabb a betegségekre, ideg-, elme- és egyéb nyavalyákra, infarktusra, ön­­gyilkosságra, akkor még nem is beszél­tünk az iszákosságról, gyomorbeteg­ségről, és ha beüt a baj, lehangolt ápo­lók, szomorkás mosolyú orvosok vi­gasztalják legyintve. A rossz hangula­tú ember azt magyarázza a lopva ásíto­­zó, unott pszichiáternek, ha egyáltalán odakerül, hogy úgy érzi magát, mint a partra vetett hal. Ezt nem jegyzi fel a tudós ember, mert közhely, mélyebbre szeretne ásni, de nem is tudja, mi cél­ból, úgyis tudja, mit talál majd ott, a mélyben. Semmit. Űrt. A keserű arcú ember azt magyarázza a mellette kö­nyöklő pofának a kocsma pultjánál, hogy neki a hite veszett el. Hol hagyta, kérdez amaz, mert csak azt érti, hogy valami elveszett. Örökre, állítja a meg­keseredett ember. Amaz bólint, ha ő el­vesztett valamit, az sem került elő töb­bé soha, ő például, ha hiszi a keserű ember, ha nem, a hitét vesztette el. Ér­dekes, mondja a keserű ember szomo­rúan, ezzel valahogy most mindnyájan így vagyunk. Iszik egy sört? Azt mondja az egyik, hogy nézze, maga okos embernek látszik, magával lehet beszélgetni, mert ma már az sincs, aki­vel beszélgessen az ember. És ha be­szélget is, előbb-utóbb a politikánál kötnek ki. A számból vette ki a szót, mondja a másik, ezért nem beszélgetek én senkivel, így igaz, mondja az egyik, a keserű, szó szerint, ahogy mondja, ha meg magában beszél, hülyének nézik. Mit csináljunk? Semmit, mondja a má­sik, semmit. Mert, tudja, negyven év az csak negyven év, folytatja a keserű em­ber bátortalanul, bár én nem számol­tam, de akkor is, sok idő az, majd egy élet, és megszoktuk, mint a madár a kalickát, és tessék, most kinyitják az aj­tót, mehetsz, amerre csak látsz, és ak­kor kirepülök, és akkor egyből úgy ér­zem magam, mint a Szaharában, sehol semmi. Hát ez az, mondja a másik, hogy sehol semmi. Én még abban sem vagyok biztos, hogy az az ajtó tényleg a szabadságba nyílott, és nem egy má­sik, nagyobb kalickába. Aztán elhall­gatnak, mert valahogy nem értik iga­zán egymást. Pedig annyi mindent el kellene mondani. De kinek? És minek? Hát itt a baj. A keserű ember szégyelli mondani, amaz szégyelli hallgatni. Furcsa, hogy szégyellni kell. A rossz­kedvű ember el szeretné mondani, hogy úgy érzi, gyerekes dolgok ma már azok, amikben leélte eddigi éveit. És szégyellni kell, nem kötelező ugyan, de benne van a levegőben. Ő például szeretett dolgozni abban a gyárban. Jó, nem volt kellemes korán kelni, mű­szakban dolgozni, de ő elhitte, hogy az a második otthona. Tudta, hogy nem igaz, mert nem a második volt, hanem az első, hiszen nappal több időt töltött ott, mint a lakásában. Neki tetszett, hogy vannak munkatársai, akik között volt, akit utált, de eltöl­tötték valahogy az időt, dolgoztak, nem az, tényleg nem szakadtak meg, nem kellett, és nézték valaminek. Embernek. És ez volt a fő. Azt mondták, az övék a hata­lom. Jó, tudták, hogy ez sem igaz, de jó volt hallani. Egy csomó ember ott fon­toskodott mindig körülöttük: szakszer­vezet, párt, KISZ, Vöröskereszt. Meg a fene se tudja, hány ilyen-olyan szerve­zet. MHK. Ki emlékszik ma már ezek­re? A másik ember is hallgat, és szé­gyelli magát, hogy arról hallgat, micso­da meccseket játszottak a többi üzem ellen a gyári focibajnokságokon, előtte elmentek egy órával hamarabb, azt igazolták, aztán elmentek sörözni. És ha akarta, belerúgott a művezetőbe meg a mecsba, meg akibe akart. És amikor nagy duzzogva elmentek a fel­vonulásra május elsején vagy más ilyen ünnepen, utána megint elmentek sörözni, ettek is, régebben majális is volt, akkor megint módját lehetett ejte­ni, hogy az ember képen törölje a mű­vezetőt vagy a meóst, ha rendesen be­rúgtak, de hát nem is ez a lényeg, ha­nem az, hogy ott az isten tudja hány hangszóró acsarkodott, hogy a mun­kásság! A munkásság! A keserű ember kér még egy sört magának. A másik ember is. Akkoriban ilyen sem volt, egy kört­én, egy kört te. De ma már annyira drága a sör is, hogy az ember a sorban jobb, ha nem néz hátra, mert még valami ismerőst talál. Meg a fene se tudja, hogy ez a másik ember kiféle. Ma már mindenki zugivóvá lett, a kocsmában meg úgy tesz, mintha nem látna senkit, míg ki nem kéri a magáét. Vagy hazaviszi. Nem iszik ma már VV’11 wl A Víg Sándor felvétele

Next