Beszélő, 1990. július-december (1. évfolyam, 26-51. szám)
1990-11-03 / 43. szám - Belföld - Tar Sándor: Az egyik és a másik ember
16 ArlfnklA rsTe 1990. november 3. Tar Sándor Hangulatjelentés Az egyik és a másik ember A megkeseredett embernek az a baja, hogy megkeseredett, ezt mondja neki a felesége, a gyerekei, szomszédja, munkatársai, akik egyébként úgy külön-külön szintén csalódott, megkeseredett emberek. A keserű ember kedvetlen, rossz hangulatú, otthon magányos, munkahelyén emberkerülő, és őt is kerüli a többi emberkerülő és magányos ember. A kedvetlen ember hajlamosabb a betegségekre, ideg-, elme- és egyéb nyavalyákra, infarktusra, öngyilkosságra, akkor még nem is beszéltünk az iszákosságról, gyomorbetegségről, és ha beüt a baj, lehangolt ápolók, szomorkás mosolyú orvosok vigasztalják legyintve. A rossz hangulatú ember azt magyarázza a lopva ásítozó, unott pszichiáternek, ha egyáltalán odakerül, hogy úgy érzi magát, mint a partra vetett hal. Ezt nem jegyzi fel a tudós ember, mert közhely, mélyebbre szeretne ásni, de nem is tudja, mi célból, úgyis tudja, mit talál majd ott, a mélyben. Semmit. Űrt. A keserű arcú ember azt magyarázza a mellette könyöklő pofának a kocsma pultjánál, hogy neki a hite veszett el. Hol hagyta, kérdez amaz, mert csak azt érti, hogy valami elveszett. Örökre, állítja a megkeseredett ember. Amaz bólint, ha ő elvesztett valamit, az sem került elő többé soha, ő például, ha hiszi a keserű ember, ha nem, a hitét vesztette el. Érdekes, mondja a keserű ember szomorúan, ezzel valahogy most mindnyájan így vagyunk. Iszik egy sört? Azt mondja az egyik, hogy nézze, maga okos embernek látszik, magával lehet beszélgetni, mert ma már az sincs, akivel beszélgessen az ember. És ha beszélget is, előbb-utóbb a politikánál kötnek ki. A számból vette ki a szót, mondja a másik, ezért nem beszélgetek én senkivel, így igaz, mondja az egyik, a keserű, szó szerint, ahogy mondja, ha meg magában beszél, hülyének nézik. Mit csináljunk? Semmit, mondja a másik, semmit. Mert, tudja, negyven év az csak negyven év, folytatja a keserű ember bátortalanul, bár én nem számoltam, de akkor is, sok idő az, majd egy élet, és megszoktuk, mint a madár a kalickát, és tessék, most kinyitják az ajtót, mehetsz, amerre csak látsz, és akkor kirepülök, és akkor egyből úgy érzem magam, mint a Szaharában, sehol semmi. Hát ez az, mondja a másik, hogy sehol semmi. Én még abban sem vagyok biztos, hogy az az ajtó tényleg a szabadságba nyílott, és nem egy másik, nagyobb kalickába. Aztán elhallgatnak, mert valahogy nem értik igazán egymást. Pedig annyi mindent el kellene mondani. De kinek? És minek? Hát itt a baj. A keserű ember szégyelli mondani, amaz szégyelli hallgatni. Furcsa, hogy szégyellni kell. A rosszkedvű ember el szeretné mondani, hogy úgy érzi, gyerekes dolgok ma már azok, amikben leélte eddigi éveit. És szégyellni kell, nem kötelező ugyan, de benne van a levegőben. Ő például szeretett dolgozni abban a gyárban. Jó, nem volt kellemes korán kelni, műszakban dolgozni, de ő elhitte, hogy az a második otthona. Tudta, hogy nem igaz, mert nem a második volt, hanem az első, hiszen nappal több időt töltött ott, mint a lakásában. Neki tetszett, hogy vannak munkatársai, akik között volt, akit utált, de eltöltötték valahogy az időt, dolgoztak, nem az, tényleg nem szakadtak meg, nem kellett, és nézték valaminek. Embernek. És ez volt a fő. Azt mondták, az övék a hatalom. Jó, tudták, hogy ez sem igaz, de jó volt hallani. Egy csomó ember ott fontoskodott mindig körülöttük: szakszervezet, párt, KISZ, Vöröskereszt. Meg a fene se tudja, hány ilyen-olyan szervezet. MHK. Ki emlékszik ma már ezekre? A másik ember is hallgat, és szégyelli magát, hogy arról hallgat, micsoda meccseket játszottak a többi üzem ellen a gyári focibajnokságokon, előtte elmentek egy órával hamarabb, azt igazolták, aztán elmentek sörözni. És ha akarta, belerúgott a művezetőbe meg a mecsba, meg akibe akart. És amikor nagy duzzogva elmentek a felvonulásra május elsején vagy más ilyen ünnepen, utána megint elmentek sörözni, ettek is, régebben majális is volt, akkor megint módját lehetett ejteni, hogy az ember képen törölje a művezetőt vagy a meóst, ha rendesen berúgtak, de hát nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ott az isten tudja hány hangszóró acsarkodott, hogy a munkásság! A munkásság! A keserű ember kér még egy sört magának. A másik ember is. Akkoriban ilyen sem volt, egy körtén, egy kört te. De ma már annyira drága a sör is, hogy az ember a sorban jobb, ha nem néz hátra, mert még valami ismerőst talál. Meg a fene se tudja, hogy ez a másik ember kiféle. Ma már mindenki zugivóvá lett, a kocsmában meg úgy tesz, mintha nem látna senkit, míg ki nem kéri a magáét. Vagy hazaviszi. Nem iszik ma már VV’11 wl A Víg Sándor felvétele