Beszélő, 1990. július-december (1. évfolyam, 26-51. szám)

1990-11-03 / 43. szám - Külföld - Vajna János: Római anzix

18_________________________________ 1990. november 3. Vajna János Római anzix A római csúcsnak volt a számunkra egy jó híre. Az Európai Közösség 12 országá­nak vezetői külön nyilatkozatban fejezték ki szolidaritásukat Magyarország iránt, be­jelentve, hogy a közösség és a közösség or­szágai készek a gazdasági problémáink­hoz, kivált az energiagondjainkhoz nyújtott támogatást növelni. Első intézkedésként előrehozták a Magyarország javára nyitott hitelkeret következő - jövőre esedékes - részletének folyósítását. De volt a számunkra egy rossz híre is: még jó ideig ne számítsunk rá, hogy az Eu­rópai Közösség tagjai közé fogad bennün­ket és persze a többi jelentkezőt. A kosarat, amit nekünk nyújtottak át, Margaret Tha­tcher provokálta ki, midőn új tagok felvéte­lét ajánlotta a gazdasági és pénzügyi unió helyett. Nem amellett, nem avval együtt, hanem ahelyett. Az egyszerre Thatchernek és az ajtón kopogtató országoknak adott el­utasító választ ugyanaz a Kohl fogalmazta meg a legegyértelműbben, aki Rómában a Magyarország iránti rokonszenvet kifejező határozatot előterjesztette. „Köszönjük, barátocskáim...” A londoni Financial Times hétfői számá­ban közzétett írás szerint Európa egyesítése ügyének többet használna, ha az EK átfogó kooperációs egyezményeket kötne az EFTA-országokkal, valamint Közép-, Kelet- és Dél-Európa bebocsátást kérő államaival. „Ha ezeket beengednék, arra ítélnék a kö­zösséget, hogy rekedjen meg a fejlett sza­badkereskedelmi övezet szintjén." Az egyesülési folyamat kiterjed - hangoztatja a kancellár - a gazdasági ügyek mellett a po­litikai és a biztonság témáira is. Az ily mó­don létrehozott integráció aztán „modell le­het a leendő Európa számára". A kancellár nyilatkozata sok helyütt el­lentmondásos visszhangot váltott ki. Né­metországban sem helyeslik osztatlanul. A Deutsche Welle, a külföld számára híreket sugárzó félhivatalos rádió, megszólaltatta Wolfgang Rothot, a szociáldemokraták gazdaságpolitikai szóvivőjét. A képviselő szerint tarthatatlan álláspont, hogy „cseh­szlovák szomszédunkat kizárjuk abból a társaságból, ahová Portugáliát befogad­tuk". A közép-európai nehézségekre hivat­kozó érveléssel szembeszállva rámutatott, hogy Spanyolország sem volt jobb állapot­ban, mint a most felvételt kérő országok, ma pedig a közösség aktív és megbecsült tagja. Magyarországról szólva kifejtette, az nem megy, hogy azt mondják: „Köszönjük, hogy kiengedtétek keletnémet honfitársain­kat, de magunk közé nem fogadunk be benneteket, barátocskáim." A közösség kibővülésével kapcsolatos álláspont tisztázását az is időszerűvé tette, hogy két északi ország, Norvégia és Svéd­ország ugyancsak bejelentette csatlakozási hajlandóságát. Ausztriában pedig, részint a választások utáni új helyzetre, részint az integráció továbbfejlesztésének jeleire, tel­jes erővel fellángolt az osztrák semlegesség körüli vita. Még az elszántan semleges Svájcban is szaporodnak az olyan hangok, amelyek fölvetik: nem volna-e célszerűbb az „európai gazdasági térségről" előkészí­tett EK-EFTA-tárgyalássorozat helyett in­kább az Európai Közösségbe való belépést fontolóra venni? Az „egységes pénzegység” felé A nyugat-európai vezetők (a francia ál­lamfő és a 11 kormányfő) római tanácsko­zásának legfontosabb eredménye az volt, hogy­­ a magára maradt Nagy-Britanniával szemben - a többiek eldöntötték: 1994. ja­nuár elsején elindítják a gazdasági és pénz­ügyi unió következő szakaszát. Létrehoz­zák az EK közös jegybankját, előkészítik és legkésőbben az évtized végéig végigviszik az egységes nyugat-európai pénz megte­remtését. Ez, világosabban szólva, azt jelenti, hogy a németek, szakítva minden kétértelműség­gel, támogatják a továbblépést. Újból haj­landók emlékezni rá, hogy a német és az európai valutaunió egy lendülettel történő megvalósulását ígérték. A kancellár és a külügyminiszter félretolta a Bundesbank elnökének (meg a pénzügyminiszternek) a kívánságlistáját, amelyben a márka bevite­lét a „közösbe" olyan ideális állapotokhoz akarták kötni, aminő állapotok nem voltak és soha nem is lesznek. A Rómában elfoga­dott javaslat, az 1994-es kezdet középutat jelent azok között, akik nyomban - tehát a teljes belső piac 1992-es megvalósulása után - hozzá akartak fogni a közös jegy­bank megteremtéséhez, és azok között, akik e korszakalkotó reformokat elvben akarják, de a kivitelezés időpontjának meg­határozását még korainak tartják. __ Thatcher nem tartozik az utóbbiak közé. Ő ezt elvben sem akarja. Rómából hazatér­ve kijelentette: „az egységes valuta a font­­sterling »kiselejtezését« hozná magával, holott a brit pénz éppoly jelentős nemzeti szimbólum, akár a királyi család avagy a páriáim­at." De nemcsak szimbólumok fo­rognak kockán, kézzelfogható érdekek is. A Cityt, a londoni pénzügyi központot na­gyon idegesíti, hogy az európai pénzügyi rendszer súlypontja Párizsba és főleg Frankfurtba kerül át a brit fővárosból. A legfogasabb kérdés Az integráció motorjai: a francia, olasz és német vezetők a következő gazdasági sza­kasz előfeltételének tekintik a politikai unió továbbfejlesztését. Közös - de hivatalosan még nem nyilvánossá tett - tervük módo­sítja az EK három legfontosabb intézmé­nyének hatáskörét, egymáshoz való viszo­nyát. A legfőbb változás az lenne, hogy - a nemzeti szuverenitás egy részének átadá­sával összhangban - felértékelnék a jelen­leg Defers volt francia miniszter vezette brüsszeli bizottságot. Ma ez főleg kivitelező szerv, amelynek megnövelnék kezdemé­nyező, javaslattevő szerepét, egyfajta euró­pai kormánnyá alakítanák át. Ebből követ­kezik, hogy némileg visszaszorulna a dön­tő szót mostanáig kimondó Miniszteri Ta­nács, azaz a 12 ország külügyminiszteré­nek rendszeresen tanácskozó testülete. Mindenképpen nagyobb szerephez jutna azonban a 12 ország közös törvényhozó in­tézménye: az Európa Parlament. (Nem té­vesztendő össze az ugyancsak Strasbourg­­ban ülésező másik testülettel, amelyben Európa valamennyi demokratikusan vá­lasztott kormánya képviselteti magát.) Az Európa Parlament hatáskörének tisz­tázása az egyik legfogasabb kérdés. A jelek szerint amennyire a brüsszeli bizottságnak sikerül kormánnyá alakulnia, annyira fog­ják megközelíteni a közös parlament jogai és feladatai a nemzeti parlamentek hatás­körét. A parlament igazi törvényhozó szervvé fejlesztése nyomban felszínre hoz majd egy új problémát: a nagy és a kis or­szágok közötti erőviszonyok alakulásáét. A nagyobb lélekszámú országok több képvi­selőt küldhetnek a parlamentbe, mint a ki­sebbek. Ennek ellensúlyozására fölmerült valamiféle második kamara gondolata. De szó van a nemzeti parlamentek és a stras­­bourgi parlament jogköreinek, még ponto­sabban kifejtésre váró kombinációjáról is. O ij: ES­A Külföld

Next