Beszélő, 1990. július-december (1. évfolyam, 26-51. szám)

1990-11-10 / 44. szám - KULTÚRA - Vladiszlav Todorov: Töredék a múmiáról

VisszaBeszélő 1990. november 10. Nogeabadavar (Nogea badavar - héber kifejezés, jelen­tése: „érdekelt." Aki elfogult egy perben akár anyagi indokból, akár családi kapcso­lat, akár szeretet vagy gyűlölet miatt, az a perben érdekeltnek tekintendő, és ezért nem alkalmas a tanúskodásra. Ugyancsak nem lehet bíró sem az, akivel szemben ala­pos gyanú merül fel, hogy valami indokból nogen badavar.) Jóm Kippur ünnepe a Tóra parancsa: a hetedik hónap 10. napján legyen az engesz­­telés napja. Mivel nincs kötve történelmi eseményhez, még jobban kidomborodik vallási jellege. Ez az a nap, amikor az élet és a halál könyve nyitva áll Isten előtt, és ítélete megpecsételésének félelme hatja át a gyarló halandót. Erev Jem Kippurkor mindenkinek bocsá­natot kell kérnie embertársaitól még akkor is, ha nem emlékszik rá, hogy megbántotta volna. S persze annál inkább, ha tudatában van annak, hogy megsértette. A ki nem en­­gesztelődés súlyos bűn, jámbor ember nem őriz meg szívében sem haragot, sem gyű­­lölséget. Nem keverendő ez össze a keresz­tényi gyónással, nem Isten feloldozását kell kérni bűneinkért, hanem egymásét. Az idén Jóm Kippur ünnepe szeptember 29-re esett. A helyhatósági választások előt­ti napra, a kampánycsendre. Kiváló alka­lom, hogy ki-ki számot vessen az elmúlt időszakkal, önmaga cselekedeteivel, néze­teivel, terveivel. Mint városunk helyhatósági testületének egyik képviselőjelöltje magam is számot voltam kénytelen vetni magammal, vajon nem található-e kivetnivaló a múltamban, gonosz szándék az elképzeléseimben. A választások második fordulója végez­tével a városházán hirdettek eredményt. Könnyűnek találtattam, de a liberális ellen­zék azért nélkülem is elsöprő győzelmet aratott. Hazafelé tartva a sötét utcán egy közép­korú asszony lépett elém. Gúnyos félmo­sollyal gratulált a vereségemhez, majd hoz­zátette: nem gondolhattam komolyan, hogy ebben a rendes, keresztény magyar városban egy ilyen mocskos zsidót fognak képviselőül választani. És akkor megtettem azt, amit nem lett volna szabad, pedig soha senkit nem vol­tam képes eddig megütni. Nem fogom elfe­lejteni. De most bocsánatot kérek az asszonytól a pofonért. Nem azért, mert elcsattant­ ott, akkor talán az volt a megfelelő válasz. Azért kérem a bocsánatát, mert ezt a pofont nem neki kellett volna kapnia. Huszonhat éve élem a hol némán, hol hangosabban - mostanában igencsak har­sányan - gyűlölt vagy megvetett (vallási? etnikai?) kisebbség életét, huszonhat éve nap mint nap szembesülök azzal, hogy nem magamért, hanem származásomért ítélnek meg, huszonhat éve nem tudok mit válaszolni a kirekesztésre és a megalázó jó­indulatra („de te persze más vagy"), és hu­szonhat éve próbálok észérvekkel válaszol­ni arra, amire nem lehet. Huszonhat éve a legváratlanabb helyzetekben kerül elő ki­sebbségi létem: a sajátomként szeretett er­délyi fiaim és lányaim megriadva elhúzód­nak egy pillanatra (kisebbség a kisebbség­től), gyermekkori barátságok bomlottak fel, szerelmek szakadtak meg. A tanítóképző főiskolán, ahová jártam, valóban „frakcióz­tunk" is néhányan: összeterelt bennünket a kirekesztettség, a megvetés. Ugyanazon a főiskolán, évekkel később pedig újra, pedig hát az már a magasan kvalifikált emberek tanfolyama, de még itt is. És én még min­dig nem tudok erre mit mondani. Bocsánatot kérek tehát a szentendrei asszonytól, az indulatom ettől az utolsó csepptől robbant ki. A pofont a volt gyer­mekkori barátok, az eltaszító szerelmek, a megvető évfolyamtársak, a zsinagóga előtt biciklilánccal váró suhancok, a szájukat gú­nyosan elhúzó, hátam mögött összesúgó tantestületi kollégák, vélt hűvös intelligen­ciájuk teljes tudatában tetszelgő tanfolyam­társak kellett volna kapják. Egyvalamire azonban jó volt ez az inci­dens. Hogy megértsem: elég volt. A csalá­domért, a kislányomért, a barátaimért, ma­gamért­­ soha többé nem fog összeszorulni a gyomrom a visszafojtott, ki nem mondott válaszoktól. Soha többé nem fogok diszkré­ten elsomfordálni a várható összeütközé­sek elől. Soha többé nem fogom súgni a ho­vatartozásomat és soha többé nem fogok bizonytalan szorongást érezni gyakorolha­tó emberi jogaim okán. A bocsánatkéréssel tiszta lappal indulok. Nem őrzök sem haragot, sem gyűlölséget. De soha többé nem vagyok hajlandó félni. Török Mónika (a nem félés jegyében) Jaj a gyengéknek! 1990. október 27-én a tévé Napzárta műsorá­ban a hat parlamenti párt képviselői foglalkoztak a benzináremeléssel kapcsolatban kialakult hely­zettel, a gazdaságpolitika hiányosságaival és megjavításukra teendő intézkedésekkel. Tardos Márton, az SZDSZ képviselője kifej­tette, hogy a gazdaságpolitikának számolnia kell a saját érdekei hathatós védelmére képes csopor­tokkal, és figyelemmel kell lenni a szociális szem­pontokra is (is, is). Tardos Márton mindezt kifogástalan fogalma­zásban és nyugodt, megfontolt, igazán kellemes, tárgyaló stílusban adta elő. Kevésbé szalonképes tolmácsolásban gazda­ságpolitikai felismerése pl. így is beadható: „Ezeknek a pitiáner, senkiházi nyugdíjasok­nak, akik úgyis tehetetlenek, kiszúrhatjuk a sze­müket akár évi 3-4% emeléssel 30% infláció ese­tén, és talán a nehézfiúk nem veszik észre vagy elnézik, hogy csak 40% a nettó nomináljövede­­lem-növekményük." Nekem 1990-ben az előző évhez képest 3£0%­­kal növekedett a nyugdíjam, ebben az évben az én vállalatomnál az emberek azonos munkakör­ben kétszeres nyugdíjjal fejezték be az aktív munkát, mint aki öt évvel ezelőtt tette ugyanezt, mert idősebb volt vagy beteg volt. Egyik évről a másikra egy nagynyugdíjas nyugdíjának a növekedése csak kb. a felét teszi ki a hasonló nettó jövedelmű aktív keresőnek csak a személyi adó sávjai változásából származó jöve­delemnövekményének. Ezen felüli a bruttó jöve­delemnövekményének a nettó része. Valóban ilyen mértékben nem félnek a nyug­díjasoktól!?, nem gondolnak arra, hogy egyszer elfogy a türelmük!? A t. Ház mélyen tisztelt elnöke arra kérte az Alkotmánybíróságot, hogy határozza meg a pol­gárjogi engedetlenséget. Talán arra is felkérhető az Alkotmánybíróság, hogy állapítsa meg, hogy az állam nyugdíj-folyósítási kötelezettségét elér­téktelenedő forintban vagy legalább a munkajö­vedelmek arányában valorizálódó forintban tar­tozik teljesíteni. Vajon meddig viccelnek velünk azzal, hogy mennyi pénze van a Társadalombiztosítási Fő­­igazgatóságnak, és milyen a munkabérek után a járulékfizetési morál? Az állam garantálta a nyugdíjakat. A nyugdí­jas számára közömbös, hogy melyik számlára könyvelik a forrásokat, és a kormány milyen for­rásokat jelöl ki a nyugdíjak fedezetéül. A forrá­sok és kötelezettségek sakkszerű pántlikázása senkit sem jogosít fel arra, hogy ne teljesítse fize­tési kötelezettségét. A jelenlegi többpárti állam jogutódja a meg­szűnt egypárti államnak, tehát saját nyugdíjasa­ival, saját választópolgáraival szemben éppúgy köteles teljesíteni fizetési kötelezettségét, mint külföldi hitelezőivel szemben. Csak azt remélhetem, hogy nekünk nyugdíja­soknak - tanulva a fuvarosoktól - lesz annyi erőnk, hogy néhány napra megbénítsuk a közle­kedést, és nem fogjuk hagyni magunkat „kizse­belni" azoktól, akik azt hiszik, hogy az öregek gyengék, és velünk mindent tehetnek. Talán gép­kocsik nélkül is megszállhatjuk a hidakat, amihez éppen elegen vagyunk. Viszünk majd magunk­kal nemzetiszínű zászlókat, és énekelni fogjuk a Himnuszt és a Szózatot. Meg kellene végre tanulni, hogy embertársa­inkat nem lebecsülni, hanem megbecsülni kell. Budapest, 1990. november 2. Teljes tisztelettel: Korányi György okf. könyvvizsgáló, nyugdíjas ______________________________31

Next