Beszélő, 1990. július-december (1. évfolyam, 26-51. szám)
1990-12-22 / 50-51. szám - KÜLFÖLD - Gy. Gyimesi Éva: "Ott, ahol zsarnokság van..."
Külföld 1990. december 22. ben aratott sikert, ám ismerősei többsége nem sejtette, hogy ezenkívül mire vállalkozott. A Kiáltó Szó című szamizdat nyolc megszerkesztett számából csak kettő jelent meg, de ez nem rajtunk, szerkesztőkön múlott. A munka oroszlánrészét Balázs Sándor és a két technikai szerkesztő, Schwartz Róbert és Anikó végezte. Más segítőtársaink is voltak, de az ő kilétük felfedése talán még nem aktuális. Amint látod, nem nyughattam. Az igazság jó ízét nem lehetett már elfelejteni. Olyanná lett, mint egy szenvedély, a jó közérzetem függött tőle. November elsején a temetőben találkoztam Doina Comeával. Láthatóan örült, hogy üzenhet a lányának: bántalmazták, halálosan megfenyegették. Ez egy évvel Brassó után volt, Doina már közzétette megemlékezését a Szabad Európa Rádióban. A hírt kijuttattam. Ezután többször találkoztunk. Rendszerint az utcán vagy a temetőben, mintegy véletlenül, az apja sírjánál. Ezekre a beszélgetésekre utalok hozzá intézett levelemben, melyet 1989-ben beolvastak a Szabad Európa Rádióban. Egy alkalommal Gheorghe Vasilescu ügyvéd úr, akinek el kellett volna juttatnia egy üzenetet Doinához, provokációtól félve nem akart velem szóba állni. A Doina apatársa pedig feltehetően szekus ügynök volt. Ezt nem tudtam. És ezen múlott, hogy újra bekerültem a szórásba. Nyolcvankilenc március 16-án egy terepjáró, egy Dacia és négy gyalogos követett egyszerre, majd felváltva. Néhány nap múlva megkeresett Vasilescu úr, mondta, hogy elnézést kér, kár, hogy nem fogadott, Doinát megverték, próbáljam kiküldeni a levelét a Párizsba. Leírhatatlanul féltettem azt, aki végül is vállalta a kockázatot a határon. A baráti segélyekből - többek között a Tőkés család ajándékaiból - próbáltunk Doinának gyógyszert és élelmet küldeni. Vasilescu ügyvéd úr közvetített. De második alkalommal - egy kicsi vaj, csokoládé, gyógyszer volt nála - lebukott. Az utcán rendőrkocsiba tuszkolták: „tolvaj, spekuláns" jelszóval bevitték. Aznap ismét figyelni kezdték a házunkat, majd június 20-án újabb házkutatás következett. Ezúttal nagyon ravaszul jártak el: vajcsempészet és üzérkedés - ez volt a fő vád. Öt napig a gazdasági rendőrségre „jártam". Reggel bekísértek, este hazahoztak. Rendőrkocsiból tették ki a „tanárnőt" a negyedünk közepén. Volt, mikor késő éjjel, volt, amikor világos nappal. A torzító híradásoknak nem örültem. De az egyre nyilvánvalóbb szolidaritási gesztusok megerősítettek. Ez az eseménysor időben egybeesett a fiunk érettségijével. Minden vizsgáját azzal a tudattal tette le, hogy az anyja „bent van". Nem bántam meg, hogy Doina mellett voltam. Sokan csodálkoznak ezen. Mert akik ismerik a levelemre küldött válaszát, hiábavalónak tartják az egész akciót. De ennek így kellett történnie. Legalább megtudtuk, hogy az ellenállás legkiemelkedőbb alakja hogyan gondolkodik a kisebbségi kérdés felől. Akkor vesztettem el illúzióim egy részét. Ennek ellenére tárgyalópartnernek tartom, nyitottnak a mi problémáinkra. Ez volt az utolsó eset, hogy a Securitate közvetlenül avatkozott be életünkbe. Kevés kivétellel minden kihallgatómat és őrangyalomat láttam azóta az utcán. Többnyire céltudatosan sietnek, mint akiknek fontos dolguk van. • Az utolsó felvonás, mint tudjuk, Tőkés Lászlóval kezdődött. Ő az Ellenpontok után velünk, a Kiáltó Szóval is együttműködött. De nyilván még fontosabb, hogy az ő példaadó, következetes ellenállása is segített átvészelni az utolsó hónapokat. A tizenhét magyar értelmiségi közt, akik egy nyilatkozatban szoldaritásukat fejezték ki, ott voltam magam is. Tavaly novemberben ezért újra behívtak a rektori hivatalba. Sohasem hallgattam annyit a rádiót, mint tavaly ősszel. A berlini fal ledöntése után a hazai pártkongresszus eseménytelensége lesújtó volt. Ezekben a hetekben barátunk, Marius Tabacu jóvoltából a Noica-iskola legjobbjainak, Andrei Plesunak és Gabriel Liiceanunak a könyveit olvasgattam. Valóban nagyon sok időm volt. Dolgoztam, csomagokat küldtem katonafiunknak, és várakoztam. Bevallom, nem sok reménnyel. De el voltam készülve mindenre, a jóra is. Közben szoros megfigyelés alatt voltunk. Az utolsó nap, amikor közelről követtek, december 18-a volt, a temesvári események után. Másnap Marian Papahagival bizalmas beszélgetésben latolgattuk már a várható fejleményeket. A román kollégák részéről akkor egyre érezhetőbb volt a közeledés. Amikor Ceausescu megbukott, az volt az első gondolatom: Istenem, most jön a neheze! Számomra mindenképpen beigazolódott. Hiszen könnyű volt a szekuval szemben, teljesen egyértelmű helyzetekben megállni. Azt gyerekjáték volt kiheverni. Nyugodt álmaim voltak két kihallgatás között. De iszonyú, amikor jóindulatú román emberekkel sem tudod magad megértetni, amikor egész történelmileg felhalmozott előítélet-rendszer áll előtted naponta elgördítendő sziszifuszi kőként. Az események alatt nem tudtunk semmit a fiunkról. A Megmentési Frontnál egy Popescu nevű kapitány úgy tájékoztatott, hogy Craiovában a terroristák megtámadták a kaszárnyát. Karácsony szombatján a lányunk este tízig teljesen egyedül volt. Csak azután kezdődhetett a családi szenteste. Péterkére, Tőkés Lászlóra és azokra gondoltam, akik távol, veszélyben vannak. Szilveszter napjáig nem kaptunk hírt a fiunkról. Aznap felhívott. Majd megérkezett egy levelezőlap is a következő szöveggel: „Éljen a Szabad Románia! Jól vagyok, ép, egészséges, elmúlt minden veszély. Európában kitavaszodott, az utolsó hófolt is felolvadt, és a sok virág közt egy rügy bontakozott ki. Büszke vagyok, hogy itt születtem. 22-én sírtam az örömtől, a következő napokban a hidegtől, az álmosságtól és éhségtől. Tegnapig folyton támadtak a terroristák, és mi lövészárkokban védtük a forradalmat. Először éreztem halálfélelmet, előttem halt meg egy jó ismerősöm. A TR-esek (katonai szolgálatukat töltő egyetemisták) közül »csak« sebesültek vannak. Ma az első békebeli nap. Megkaptam a csomagot is. Isten áldjon meg Titeket érte. Új ember vagyok. Szervezkedjetek! Ha most otthon volnék, szeretnék a kolozsvári rádióban beszélni a fiatalokhoz. De biztos megcsinálta ezt már valaki. Zűrzavar van az agyamban. Nem tudom, mikor megyünk haza. Hamarosan... Békés, boldog, aktív új esztendőt, erőt az álmaink megvalósításához!" December 28-án kelt a levél. Hogy forradalom volt-e valóban, most ne feszegessük. Gyermekeinktől nem vehetik már el ezt az élményt. És ha mi belefáradunk is, ők talán majd a saját igazukból, a saját meggyőződésükből mentenek erőt álmaik megvalósításához. Az ifjúság, azt hiszem, mindenképpen véghezvitte volna, ami végül is bekövetkezett. Egy percig nem gondoltam, hogy amit vállalok, az előzménye lesz egy történelmi fordulatnak. Közvetlen haszna sohasem volt, a család, főképpen szüleim nagyon megsínylették. Jelentősége, ha van, elsősorban erkölcsi, személyes természetű. „Ott, ahol zsarnokság van, mindenki szem a láncban" - írja Illyés Gyula. Nos, én nem akartam láncszeme lenni annak, ami volt. Ha ellene semmit sem tehettem, legalább nem segítettem fenntartani a diktatúrát. És ezzel elsősorban egy belső, lelkiismereti parancsnak próbáltam eleget tenni. Doina Cornea. (Fotó: Katona József) Temesvár, 1990. dec. 16. ( Fotó: Katona József) 29