Beszélő, 1990. július-december (1. évfolyam, 26-51. szám)

1990-12-22 / 50-51. szám - KÜLFÖLD - Gy. Gyimesi Éva: "Ott, ahol zsarnokság van..."

28 1990. december 22. tag a Kárpátokon túlra. Végzőseink halasztá­sért, új listáért folyamodtak, nem mentek el a helyválasztásra. A memorandumot én írtam meg Farkas Jánoséknál, az évfolyammal megegyezésben. Előbb az egyetem vezetősé­gével kerültem szembe, majd az elvtársak egész nyáron figyeltek. Október elsején volt a házkutatás, a kislá­nyom iskolatáskájával kezdték, majd­­ négy napig­­ folytak a hosszú kihallgatások. Elvit­ték a Kriterionnak szánt kéziratomat. Törté­netesen nálunk volt Csőgör Lajos kézirata is az egyetem történetéről. Azt is elvitték. „Mi­csoda felelőtlenség!" - mondták rólam a Fe­lelős értelmiségiek. Ma is tartja magát a fá­ma, hogy valójában csak azért történt min­den, mert „megszellőztettük" a Csőgör-kéz­­iratot. Ezt pont éppúgy nem tudom megcá­folni, mint Szőcs Géza azt, hogy ő „provoká­tor". Egyeseknek - úgy látszik - jobban esett így értelmezni mindent, ami akkor velünk történt. Pedig az egész eseménysor - a ház­kutatások Visky Andrásnál, Szőcs Gézánál, Marius Tabacuéknál és másutt - elsősorban a kulturális fórum közelgő megrendezésével függött össze. Azon az őszön különösen nehéz volt a ta­nítás. Kétségesnek látszott, hogy van-e értel­me tanítani, ha végzőseink úgysem vehetik hasznát, hiszen a minisztérium önkényesen idegennyelv-szakkal szórja szét őket a legtá­volabbi katedrákra. Karácsony előtt Kozma Zsolttal, a teológiatanárral beszélgettem er­ről. Egy történettel válaszolt kétségeimre: „Volt egyszer egy Mari néni, megrepedt a korsója. A falubeliek noszogatták: »Cserélje már ki azt a korsót, hiszen mire a kútról ha­zaér, a vize elszivárog. - Nem baj, fiam - mondta Mari néni - legalább a korsó meg­­másul.«" Azóta sem találtam racionális értelmezést ennek a példázatnak, de abból éltem, amit sugall. Az úgynevezett ellenzéki tevékeny­ség végső haszna sem érdekelt. „Legalább a korsó megmásul..." Ez volt a fontos. Nyolcvanötben alakult meg a Limes nevű értelmiségi kör Molnár Gusztáv vezetésével. Az írásaikat elhelyezni már nem tudó, mar­­ginalizált értelmiségiek egyfajta vitaklubja volt ez, a minimális visszhangot biztosító szűk nyilvánosság és ösztönző közösség. Akkoriban nem publikálhattam; férjem, Cse­­ke Péter könyvét, az Erdélyi Fiatalokat terjesz­tése előtt betiltották, mindketten a kör tagjai lettünk. Folytonos határhelyzet volt ez való­ban. Hiszen a kör léte maga is szervezkedés­nek minősülhetett, pedig csak a remények maradékát fenntartó, írásra biztató szellemi táptalaj volt. Négy kötetre való - főleg a ki­sebbségi lét különböző vetületeit elemző­­ anyag gyűlt össze. Nyolcvanhét februárjá­ban buktunk le, ezúttal Molnár Gusztávnál rendeztek házkutatást. Másodszor is elvitték Gyöngy és homok című kéziratomat és a Nem lehet című, férjem által frissen szerkesztett köteteket. De az anyag nagy része - ennek egy példánya is - megmenekült. A titkosrendőrség ezúttal csak őrangyalait állította rám. A piszkos munkát átadta az egyetem vezetőségének. Az akkori rektor abban az évben kétezer hívatott figyelmezte­tő beszélgetésre. Másodszor az akkori tan­­ügyminiszter-helyettes asszony adott na­gyobb nyomatékot a dorgálásnak. Nyarun­kat, szabadságunkat a spiclik folytonos je­lenléte árnyékolta. Következő év márciusában levelet írtam a miniszter asszonynak a magyar szakos vég­zősök kihelyezése ügyében. Ezt beolvasta a Szabad Európa is. Román kollégáim közt több is akadt, aki szemérmesen vagy látvá­nyosan szolidaritását fejezte ki. De ez volt az a csepp a pohárban, ami után már fegyelmi bizottság következett. Az egyetem szenátu­sának bürójában hat hozzászóló közül né­gyen követelték, hogy távolítsanak el az egyetemről: nacionalizmus (irredentizmus), államellenes felforgató tevékenység, vallásos, eszmék terjesztése, az ifjúság szellemi mér­gezése - ezek voltak a vádak. Utolsó figyel­meztetést kaptam, s egy ideig - a kivizsgálás és a döntés meghozataláig - felfüggesztettek állásomból. Ez akkor a magyar tanszék számára az összeomlás határát jelentette. Az irodalmi részleg létszáma már nem csökkenhetett to­vább. A tanszékvezető, Benedekné Gergely Piroska, nem határolta el magát tőlem, pozi­tív referátuma, melyet tevékenységemről írt, már-már a szolidaritás kinyilvánítása volt. A kijelölt háromtagú bizottság egy másik tagja, Drasoveanu kolléga nem volt hajlandó egyértelműen állást foglalni ellenem. Egy olyan nyár után, amikor mindenüvé követ­tek, újrakezdhettem a tanítást. „Éva, téged már csak azért tartanak itt, hogy gyanússá tegyenek és lejárassanak!" - mondta egy kivándorolni készülő kollégám... Azon a nyáron kezdődött el a falurombo­lás elleni tiltakozás. Az itthon maradt, meg­­alkozott baráti körből egy páran Testvé­­ri! -Fratyor! címen kétnyelvű röplapot ter­jesztettünk. Egy ízben fényes nappal lenge­deztek a föld felé az ívek a nagypiaci csar­nok tetejéről. Az akkori „tettes­” Chelu Iván volt A szöveget én írtam. Komolyan gon­doltam, hogy a cél érdekében összefogha­tunk a románokkal. Még folyt ellenem a kivizsgálás, amikor Doi­na Cornea közzétette a falurombolás el­leni tiltakozását. Mint volt tanítványát és kollegáját megkért Marius, hogy vezessem és mutassam be őket és Wrábeléket Cornea asszonynak, hogy aláírásukkal támogassák a felhívását. Mi tagadás, nem­ ismert meg rög­tön. De szívesen fogadott. A bonyodalom akkor kezdődött, amikor a lakásáról jövet autóba ültünk, és a házőrzők követni kezd­tek. Ha lebukom, biztos nem úszom meg kirú­­ás nélkül, gondoltam. Mi lesz a diákokkal? Ettől tartva kértem, hogy egy sarkon befor­dulva, míg a másik autó még nem látszik, lassítsanak, ugorjak ki a kocsiból. Sötét volt, a mögöttünk jövők nem láthatták, ki volt a negyedik alak. De kihallgatásra számítva ba­rátaim megegyeztél. Melinda, Chelu Iván felesége magára fogja vállalni, hogy ő volt. Öt perc múlva egy rendőr igazoltatta őket, másnap mindnyájukat bevitték, házkutatás is volt. Melinda nagy lélekjelenléttel alakított, ho­lott ő nem is volt Doinánál. Ezért, az ilyen emberekkel való kapcsola­tokért is vallom, hogy nem bánok semmit,­­ megérte a kockázatot. Melinda több volt, mint barát, a bajtársam lett. Az ő áldozata - melyre korántsem kényszerből vállalkozott - autentikus áldozat volt. Napokig bevitték, faggatták őket a Doinával való találkozásért. Szégyelltem, hogy én nem írtam alá a felhívá­sát, de ez akkor, úgy érzem, helyes volt. Ezen az őszön együtt vizsgáztattunk Ba­lázs Sándor meg én, a Limes maradék tagjai. Mindketten folytatásra vagy újrakezdésre gondoltunk. Sándor megosztotta velem a tervét: lapot alapítunk Kiáltó Szó címmel. A kör nagyon szűk volt, a férjem és én csak Sándorral tartottuk a kapcsolatot. Az utóbbi évek egyik legszebb élménye ez a munkatár­si közösség. A marxista filozófiatanárból nemzetiségieszme-történésszé, kisebbségvé­delmi politikussá lett Balázs Sándor a legki­egyensúlyozottabb és legderűsebb munka­társunk volt. A corrida erkölcse című esszéjé­vel (Élet és Irodalom) nemcsak e szűk kör- Az Ellenpontok szerkesztői: Tóth Károly, Ara-Kovács Attila, Szőcs Géza (Budapest, 1987) (Fotó: Erdélyi Magyar Hírügynökség) Külföld

Next