Beszélő, 1991. április-június (2. évfolyam, 14-26. szám)

1991-04-06 / 14. szám

2 1991. április 6. Egy politikai fórum kapcsán... 1991. március 22-én - a szabad választások után egy évvel - Bonyhádon az Arany Oroszlán étteremben rendezett politikai fórum vendége Barcza Imre, a mára már függetlenné vált képvi­selő volt. Csekély számú érdeklődő előtt a beszá­molóként induló estén többféle téma szóba ke­rült; természetesen az is, ami kissé felrázta a kör­nyék választóit: Barcza hirtelen távozása az SZDSZ frakciójából. Hát igen, talán nem is ez a tény, sokkal inkább az a mód, miként a váltás megtörtént. A képviselő ezt „banális dolognak" tartja, sőt azt is mondta, hogy „már akkor függetlennek éreztem magam, mikor megválasztottak". Tehát az SZDSZ csak ugródeszkaként szolgált. Aztán ugye, még az íratlan etikai szokásoknak is telje­sen ellentmondva, arra sem méltatta választóit és a kampányplakátoktól még ragasztós kezű sza­bad demokratákat, hogy közölje megváltozott nézeteit. Elhatározása kizárólag saját döntésén alapult. Ezek után a következő mondata sem meglepő: „Ahol a politika kezdődik, ott kevés helye van az etikának." Szeretném hinni, hogy ez nem igaz! Mert ha mégis, akkor történelmünk nagyjaira nézve lesújtó képzeteim támadnak! A mai or­szágépítőkre, törvényhozókra már nem is merek gondolni! A politikusoknak mérhetetlen a felelősségük, és egy képviselőnek be kell tartania a politikai és emberi élet normáit. A fórumon mindvégig vala­miféle pártellenes hangulat uralkodott. Már-már úgy éreztem, hogy nincs szükség a pártokra. Ak­kor talán az lenne helyes, ha a parlament csupa független képviselőből állna? Függetlenek a pár­toktól, egymástól, a parlamenttől, majd később választóiktól és talán még önmaguktól is. Azt hi­szem, nehezen lehet ma bármitől és bárkitől füg­getlennek lenni! Pedig szükség van a pártokra, most jobban, mint bármikor eddig, a rövid de­mokráciatanulásunk folyamatában. Ha nem ér­vényesülnek a pártpolitikai szempontok, akkor minek volt ez az egész; mi szükség van akkor a hőn áhított többpárti parlamentre, ahol a pártok egymással vitatkozva és konszenzust teremtve irányt mutathatnak? Hogy ez ma még nincs így? Sajnos igaz. Az iskolát ki kell járni! Mi nem azért küzdöttünk, hogy független képviselők halmaza legyen a törvényhozás, ha­nem azért, hogy a felelősséget magára vállaló kormány és a kritikus ellenzék termékeny színte­révé váljon! Szekerczés Szilárd (SZDSZ, Bonyhádi Nánay István: Színpadból kápolna Kozák Gyula: Kápolna, Upor Péter:Régi-új modell (BESZÉLŐ, 1991.13. szám) A józan ész ficamai A színházat eufemisztikusan a kultúra temp­lomának szokás nevezni. A templom pedig szent és sérthetetlen. Évezredekkel a kereszténység előtt is az volt Egyiptomban és Babilonban. Az athéniek a perzsák által megszentségtelenített ré­gi templomuk egyetlen kövét sem használták fel az Akropolisz újjáépítésekor. A zsidók fellázad­tak, valahányszor a hódítók megsértették a jeru­­zsálemi templomot. Jézus kiűzte a templomból a kufárokat. Az ő példája nyomán a keresztények is érzékenyek templomaik szent és sérthetetlen mivoltára. És minden istenhívő számára fájdal­mas minden szekularizált, pusztulásnak indult istenháza, legyen az zsinagóga, mecset, katedrá­­lis vagy pesti piarista kápolna. Felszentelt, mű­ködő templomból színházat hatalmi szóval csak az csinál, aki tudatosan arcul kívánja ütni a hívő­ket. Ezt tették Rákosi és Kádár zsoldosai a piaris­ták kápolnájával. Ebből a szemszögből nézve ugyancsak kibicsaklik minden érv, amely a visz­­szaadás ellen ágál. Első ficam. Ne tévesszük el tehát a sorrendet. Előbb volt a kápolna, azt vették el a kommunis­ták az egész épülettömbbel együtt és adomá­nyozták az egyetemnek, hogy megtakarítsák egy építkezés költségeit. Nemes gesztus ahhoz ké­pest, hogy csinálhattak volna belőle ávós börtönt is vagy orosz kaszárnyát. Az esztergomi szemi­náriummal ezt tették. De a piaristák nem hódítók, hanem nevelők, akik a legtörvényesebb tulajdonosai a kvázi ala­pítványként létesült épületüknek, amely minden fenntartás nélkül visszajár nekik. Második ficam. Van-e nálunk olyan legális szervezet vagy párt, amely a tulajdonnak evvel a fogalmával vitatkozik? Vagy talán az erőszak, az ököljog legitimebb, mint a jogállamiság? Netán amit erőszakkal vettek el, az nem jár vissza? Mert akkor mai napig is mecsetként kellene mű­ködnie a piaristák melletti plébániatemplomnak, amelyet a törökök erővel elvettek. Harmadik ficam. A kápolna visszaállítása me­rénylet a kultúra ellen? Értsd, a vallás nem tarto­zik a kultúra körébe? Ideje volna már utánamű­velődni, hogy mivel kezdődött maga az emberi kultúra, s hogy miből nőtt ki a színház és úgy­szólván a kultúra minden ágazata. Kik voltak az első tudósok? Negyedik ficam. Az előbbiek szerint a piaris­ták volnának a magyar színház ellenségei? A bökkenő: az első magyar színház egy Simái nevű szerző Igazházi cmű darájával nyita meg kapuit. Simai Kristóf pedig piarista volt. Az ő mulasztá­­suk-e, hogy a pesti bölcsészkar régen esedékes épületének még az alapkövét sem rakták le? Az ötödik ficam szerint egy virágzó, kacsalá­bon forgó kultúrcentrumra vetettek szemet a kle­rikálisok? Az Egyetemi Színpadnak valóban volt néhány jobb éve, több mint negyedszázaddal ezelőtt. Én magam a velencei Avogaria színház szereplésekor jártam ott utoljára, úgy két éve. Már a lépcsőházban vakaródzhatnékom támadt. A ruhatár előtti folyosó olyan állapotban, mint egy balkáni aggokháza hátsó traktusa. Maga a színházterem, mint a Keleti pályaudvar csövesjá­rás idején. Piszok, félhomály, rossz levegő, ron­gyokban lógó drapériák, a slampos pártállam széthulló szimbólumai. Hogyan züllhetett ilyen mélyre? Hatodik ficam. A kérdésről olvasott ezerötszá­­zadik, sértődötten fanyalgó, agresszíven mocs­kolódó cikkben olvastam, hogy a kápolna hely­reállítása hetvenmillióba fog kerülni. Értsd: eny­­nyibe kerül majd NEKÜNK, A NÉPNEK, az éhe­zőknek, rongyosoknak, akiket íme megfosztanak a kultúra fennebb jellemzett fényes csarnokától. Holott inkább fordítva: a pártállam idején csak ennek az egyetlenegy objektumnak egyetlen sar­kában hetvenmilliós kárt okozott a lelkiismeret­lenség, hanyagság és hozzá nem értés. Most pe­dig törheti a fejét a szerencsés kárpótolt, honnan teremt pénzt a helyreállításhoz. Mehet koldulni külföldre, de egyre nehezebb nem egymillió, de egyetlen dollárt is előteremteni. Esetleg remény­kedjék a hívek ezer oldalról tépázott áldozat­készségében? Hetedik ficam. Az egyre szemtelenebb keresz­tény kurzus íme rinocéroszként beleront a haj­danvolt színházbarátok mimózalelkébe? Ezért most nem ápolgathatják pitymallatig a legmaga­sabb kultúra legmagasztosabb érzeményeit. Mert persze az senkinek sem jelentett immár negyvenéves megrázkódtatást, hogy egy meg­szentelt helyet, ahol kisdiákként kapcsolatba lé­pett Istennel, ahol felserdült, a szentségeket, kö­zöttük a házasságot felvette, barbár módon sze­kularizáltak, őt, hitét és mindazt, amit szentnek tartott, negyven éven át leköpdösték. És persze a rinocérosznak az sem fáj, hogy hamis tudattól és hazug propagandától megtévesztett, de most szerzett sérelmeiket - ha igaz - őszintén átérző embereket megbántva kell a megsértett erkölcsi világrendet legalább részben a jog és igazság medrébe visszaterelni... Nyolcadik ficam. Sajnos nem könnyű elválasz­tani az igazat a hamistól, és én az esetek többsé­gében nem hiszek a felháborodók őszinteségé­ben. Túl sok benne a divatos műháborgás. A leg­olcsóbb fajta, taxisblokádszintű demagógia. A fiatalabb évjáratú felháborodók nem is sejtik, hogy érveik melyik lomtárból kerültek elő, hogy Rákosival, Kádárral, Révaival, Ortutayval és ha­sonló cinikus politikai bűnözőkkel kerültek egy táborba, ezek pedig évszázadra kiható károkat okoztak a magyar kultúrának és társadalmi bé­kének. Nem kizárt, hogy a háttérben most is sö­tét erők kívánják az effajta feszültségeket saját javukra fordítani. Kilencedik ficam. Hogy miért? A közeljövőben a parlament elé kerül az egyházi épületek egy töredékének visszaszolgáltatásáról szóló tör­vényjavaslat. Ez a hajdani épületeknek talán ha tíz százalékát, vagyis a teljes egyházi vagyonnak legfeljebb ezrelékét jelenti majd, azt is tíz év alatt. A kampány ezt a csekélységet kívánja kozmikus méretű katasztrófává felfújni? Netalán kísérlet a parlament befolyásolására? Tíz éven keresztül minden egyes épület ügyében ugyanezt a hecc­kampányt kell majd végigszenvednünk? Ki győ­zi ezt papírral? És ki cérnával? Nem volna jobb bevárni a várható törvényt, és tiszteletben tar­tani? A tizedik ficam az lenne, ha bárki is azt gon­dolná, hogy valamiféle piarista diákmaffia tagja vagyok. Nos, soha egy percig sem voltam piaris­ta diák. Emlékezetem szerint a néhai kápolnában sem jártam soha, csak már színházi mivoltában. De ismerem a piarista iskolák jelentőségét a ma­gyar kultúra ezeréves folyamatában, tudom, hogy piarista diák volt a dédapám száznyolcvan év előtt a már akkor százéves Károlyi Sándor által alapított nagykárolyi iskolában, hogy Des­­sewffy István rokonom 1739-ben alapított piaris­ta iskolát Kisszebenben. Nagykároly ma Cáréi, Romániában. Kisszeben Sabinov Szlovákiában. Jártam mindkét helyen. Egyikben sincs piarista iskola. De kultúra is alig-alig. Tizenegyedik ficam. Miért nem arról beszé­lünk inkább, hogy miért nem épült meg mai na­pig sem a réges-régen esedékes egyetem? Én hi­szek benne, hogy meg fog épülni, nem kell rá újabb negyven évet várni, és ha valóban igény­lik, lesz egyetemi színpad is, és arra talán egy évet sem kell várni, mert az ország semmiféle pánikkeltés hatására nem omlott össze, és talpra fog állni gazdaságilag, erkölcsileg, és kulturális élete is kikapaszkodik a szakadékból, amelybe lökték. De ahhoz elengedhetetlen az igazságtétel. RE­VÍZIÓ REVÍZIÓ 2011. 1997. VisszaBeszélő­ k

Next