Beszélő, 1991. április-június (2. évfolyam, 14-26. szám)
1991-06-22 / 25. szám - KULTÚRA - Szamizdat-Európa
42_____________ 1991. június 22.Kultúra Szamizdat-Európa Az Európa Tanács épületének vízben remegő tükörképét csillámló, apró cserepekre töri a Rajnán úszó hattyúcsapat: eszmei kontinensünk strasbourgi központja a Keletről jövő vendég előtt színpadi látványként leplezi le magát. Íme hát vágyaink tündeképe: ide kellene beköltöznünk, itt kellene lakoznunk; de hát lehet-e kényelmesen elnyújtózni ilyen törékeny eszmevárban? Csak a háttérben emelkedő új hivatali épületek csupasz betonfalai érzékeltetik, micsoda erők képesek mozdulni az Egyesült Európa káprázatáért. S hogy a gondolatok rossz irányba ne tévedjenek, a sétahajó hangszóróiból több nyelven megszólal az Európa-rizsa; az Európa-házat ugyan nem emlegetik, de az összes ismert retorikai patron jókorát pukkan. Ez év júniusának elején Strasbourg adott otthont a „folyóiratok Európájának", a kulturális és művészeti szemlék 5. európai találkozójának is. Erre a tanácskozásra persze nem az üvegpalotában került sor, hanem a dóm tövében álló Rohan-palota egyik múzeumi termében, ahol a találkozóval párhuzamosan művészeti folyóiratok történetét bemutató kiállítást rendeztek. A résztvevők, akik Európa legalább tucatnyi országát képviselték, derűs pesszimizmussal magukat is múzeumi daraboknak tekintették, mindannyian tisztában lévén a lehetőséggel, hogy jövőre már talán csak a borítólapok és az archív példányok képviselhetik megszűnt folyóirataikat. A tanácskozás így nélkülözte az Európadzsemborik szokásos reprezentatív kellékeit: személytelen-színtelen szinkrontolmácsolás nélkül, kellemes nyelvi zűrzavarban folyt az Európa-fecsely. Akcentusában élt a nemzet, ki-ki a maga nyelvének színeit keverte a választott közvetítő nyelv palettájához, mely közvetítőnyelvnek bizonyos helyzetekben, különösképpen pedig az „Ogd & Form" Esterházy-rajongó svéd szerkesztője kedvéért - horribile dictu - az orosz kínálkozott. Úgy tűnik, Európa az a hely, ahol az orosz is nyelvnek és nem a politikai elnyomás - kivált diákbosszantásra kieszelt - közegének számít. A szabadság nehézségei Annak persze, hogy ezt felénk is hihetőnek találják, feltételei vannak. A találkozó legfontosabb témáját éppen a reánk szakadt szabadság nemegyszer fura következményei adták. A „Sinn und Form" például a hajdani NDK irodalmi párthatározatainak legfőbb végrehajtója volt. Szerkesztője, ha elfeledkezik magáról, még ma is „nálunk és náluk"-at emleget, de a folyóirat már Gadamerrel, azzal a jeles filozófussal közöl interjút, aki nemrégiben még csak a céltábla szerepét játszhatta a folyóirat hasábjain űzött ideológiai harcban. Az ilyen és hasonló jelenségeket a Rajna-parti üvegpalotában hangzatos szólamokban ünnepük, a Rohonpalotában főleg arra voltak kíváncsiak a résztvevők, hogy ilyen papíron és ilyen árral meddig maradhat még életben a „Sinn und Form". Örömmel jelenthetem olvasónknak, hogy a Beszélő is hasonló érdeklődés tárgyát képezte, sőt még a történelmi pátoszból is jutott valami, amikor a résztvevők ereklyéknek és drága holmiknak kijáró óvatos mozdulatokkal lapozgattak egy egykori szamizdatpéldányt. A kérdések azonban már a jelenlegi Beszélő helyzetére vonatkoztak. A találkozó egyik központi témáját ugyanis az jelentette, hogy milyen nehézségekkel jár az egykori szamizdathelyzetből a nyilvánosság normális közegébe való átmenet. Mert az mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy a szabadság nehézségekkel jár, s bizony nem elképzelhetetlen, hogy a mai olvasókban és írókban nosztalgia alakul ki az egykori szamizdat iránt. Mi a szamizdatot jellegzetesen kelet-európai jelenségnek tartjuk. Érdemes volt ezért hallgatni a tanácskozás spanyol résztvevőjét, aki nevetve mesélte, hogy az egykori illegális sajtó örököseinek a legsúlyosabb problémája, hogy nincs aki írja az újságokat. Az egykori szerzők politikusokká váltak, parlamenti képviselők lettek. Az új szerzőgárda pedig már más normák alapján regrutálódik. A kelet-európai résztvevők szomorúan tapasztalták, hogy nem elég, ha az ember bajban van, még vigaszt nyújtó egyediségének is búcsút kell mondania. Az egykori szovjet szamizdatosnak sem sok oka volt a nevetésre. A „glasznosztynak" becézett megnevezhetetlen folyamat furcsa módon előbb vezetett a szamizdat szétzilálásához, mint a valóban szabad sajtóviszonyok létrejöttéhez. A perverzálódás első állomásaként megjelent a stilizált szamizdat, amely küllemben, szerkesztési elvekben az egykori szamizdatkiadványokat utánozta, ám valójában már engedélyezett lapokról van szó. A régi lapok szétváltak, piaci viszonyokhoz igazodnak, ám ez a Szovjetunióban elsősorban a feketepiacot jelenti. Második lépcsőben megjelentek az álszamizdatok: ma már többmilliós példányszámban adják ki őket, s még vetül rájuk valami a szamizdat dicsfényéből, ám elsősorban előállításuk primitív technikájában őrzik a földalatti sajtó hagyományait. A Beszélő helyzetét e háttér előtt akár jónak is láthatjuk, hiszen szerzőgárdájának egy részét sikerült megőriznie, miként a korábban vállalt értékeket is töretlenül képviselheti. A szabadság terhei azonban a találkozó résztvevői előtt is világosá váltak. A legális és piaci viszonyok közötti megjelenés nehézségei ráadásul paradox módon a „régi" Beszélő legfontosabb értékeiből erednek. A kultúra egész szempontjából a szamizdat Beszélő legfontosabb vívmánya Jourdan úr felismeréséhez hasonlatos: felfedezte a politika prózáját. Közismert, hogy a korlátozott nyilvánosság keretei között a hivatalos állásponttól eltérő vélemények csakis irodalmi szövegekben vagy a művészet és kül- Hazabeszélő