Beszélő, 1991. április-június (2. évfolyam, 14-26. szám)
1991-04-13 / 15. szám - VITA - Donát Ferenc: A tisztiorvosi törvény kapcsán
□ tfcs^KijcS— Rendkívüli helyzet? Úgy gondolom tehát, vészjóslóbb most a parlamentellenesség, mintsem hogy könynyű szívvel zárójelbe lehetne tenni a megválasztottság legitimitásának elvét. Ezt még akkor is súlyos megfontolásnak vélem, ha a hatpárti prominenciák végül vélhetően csupán másodrangú kérdésekben jutnak dűlőre egymással, és nem fogják tudni átvenni a kormány és a parlament szerepkörét. Ám nézzük meg a mérleg másik serpenyőjét: biztos-e, hogy - amint a hatpárti ötlet kiindulópontjaként állítják-a kormánykoalíció működésképtelen, és emiatt rendkívüli helyzet állott elő? Szerintem távolról sem biztos! A felvetés ugyanarról a tőről, ugyanabból az elégedetlenségből fakad, mint a növekvő pártellenesség és a művi össznemzetiség követelése. Kis Jánosnak persze felelnie kellett valamiképp a szabaddemokratatagság jogos türelmetlenségére. A szabaddemokrata program - ebben magam is hiszek - jobb, mint a koalíciós program, amely eredetileg csak egymással összeegyeztethetetlen elemek formájában létezett, és csak menet közben, nyilvános koalíciós csatákban kristályosodik ki. Ennek lényege a bekerítés: előbb kielégíteni a kárpótlandók igényeit, aztán visszatérni '47-ből a jelenbe. Igaz, ez a kikristályosodás egy teljes évet vett igénybe, nem kerülhettek időben terítékre a sürgető gazdasági kérdések. De most épp úgy néz ki, lesz kárpótlási törvény, amely ugyan nagy bürokráciát mozgat meg és komoly költségekkel jár, de ismerve, hogy a kisgazda földfoglaló botrányok ellenére a gazdák valójában a szövetkezeti törvény korábbi módosításait sem használták ki - és nem mutatnak különösebb a hajlandóságot a téeszek szétrobbantására -, azt sem állíthatjuk, hogy a mezőgazdaságot a működőképtelenség réme fenyegeti. Felemésztette a Ház energiáit az önkormányzati vita is. Tavaly nyáron tudniillik hatpárti megegegyezés teremtett rossz kompromisszumot az MDF-es centralista és az SZDSZ-es autonóm felfogás között; nemcsak Budapest miatt keletkezett huzavona, hanem amiatt is, mert az egész közigazgatás szabályozásában vérátömlesztést kell végrehajtani. Mostazonban, úgy tűnik, ez a kérdés is nyugvópontra jut, bár kétségkívül nem a szabad demokrata ízlésnek megfelelően. A főispáni eszmét, ha köztársasági megbízottak és dekoncentrált hivatalok formájában is, de lassanként visszacsempészi a koalíció. A fővárosnak kellemetlenül sokat kell alkudoznia a kerületekkel. Mindez azonban megint csak nem jelenti feltétlenül a kormányzás működésképtelenségét, bár jelenti annak nagyobb költségeit, ésszerűtlenségeit, és hogy pártalapon - és persze a pártokfelettiség botját forgatva - verik el a port a szabad demokrata főpolgármesteren. Mármost ha a hatpárti ügymenetben megint elővesszük a kárpótlási és az önkormányzati kérdést - mint ahogy az SZDSZ, illetőleg a Fidesz óhajtja -, vajon nem ugrunk-e vissza egy évet, nem veszi-e kezdetét megint a hatalmi csatározás? Jogos az az aggodalom, hogy a kormány eztán sem fog tudni ellenállni a koalíción belüli populista nyomásnak, hogy tehát nem lesz ereje megtenni a szükséges válságkezelő lépéseket. Csakugyan rendkívüli helyzet állhat elő, nem árt tehát felkészülni az esetleges kormányváltásra. De egyelőre nincs rendkívüli helyzet: bár a kormány baklövést baklövésre halmoz (lásd Zwackügy), a gazdaság úgy-ahogy a helyén van. Kapni árut a boltokban, és ha kifogásolható színvonalon is, de működnek a közszolgáltatások. Sőt, az elmúlt évben - a nemzeti jövedelem és az életszínvonal csökkenése ellenére - valóságos strukturális változás is végbement a gazdaságban, a szovjet-magyar kereskedelem megcsappant, de jelentős mértékben sikerült ezt nyugati exporttal pótolnunk. Igaz, felpöröghet az infláció (a szakértők szerint épp ennek határán vagyunk), de igen nehéz volna megmondani, hogy e veszélyt milyen mértékben fokozza a kormánykoalíció összetétele. Hasonlóan bonyolult a privatizáció gyorsaságának kérdése: az SZDSZ politikája e téren bizonyára eltökéltebb volna, ám a feladat mindenképpen irdatlanul nagy, a kapitalista fellendülésre mindenképpen várni kell, s számolni kell közben a növekvő szociális feszültségekkel is. Liberális riválisok Nem biztos tehát, hogy az erendszerből örökölt nyomorúság oly rendkívüli helyzetnek értelmezendő, ami miatt érdemes volna megtépázni a parlament amúgy is ingatag tekintélyét. És hadd térjek ki még Bauer Tamás egy mellékes érvére: szerinte annak kedvéért is el kell fogadni a Fidesz javaslatát, hogy mérsékeljük a rivalizálást a liberális pártok között. Valójában a Fideszjavaslat jórészt épp e rivalizálás jegyében született. A fiatalok korábban a két legnagyobb párt pillanatnyi viszonyától függően hol az elvált szülők viszálykodását, hol az MDF-SZDSZ-paktumot nehezményezték. Most az összeborulási közkívánalomnak engedve gyarapítanák közkedveltségüket, és az a reményük, hogy elégtételt vehetnek a paktumért, újból elővehetik annak kifogásolt pontjait. Az idősebbik liberális testvérre komoly nyomás nehezedett, hogy beletörődjön az ifjú prominensek pártok feletti kezdeményezésébe: ha nem teszi, máris zsebre teheti a vádat, hogy a hatalomra tör (micsoda szégyen!), és emiatt vetette fel a kormánykoalíció válságának kérdését. Hogy kivágja magát a kutyaszorítóból, az SZDSZ-ügyvivőtestület azt javallotta, hogy egymással szemközt foglaljon helyet a koalíció és az ellenzék, és csak kormány-előterjesztésekről folyjék a tárgyalás. Az ügyvivőtestület tehát őrizkedik a kormányerőkkel való egybemosódástól, és reméli, hogy az esetleges hatpárti kudarc visszaháramlik a Fideszre. De kire háramlik vissza a parlament legitimitásának kudarca? Eörsi János Vita 27 1991. április 13. A tisztiorvosi törvény kapcsán Születését követően 55 évvel főnixként életre kelt az 1936/IX. törvénycikk, mely a hatósági orvosi szolgálatról rendelkezett. Az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálatról szóló törvénytervezet beterjesztői nem hagytak kétséget afelől, hogy miként viszonyulnak a '36-os törvénycikk hagyományához. Az eredeti törvény forrásvidéke a Gömböséra. Ahhoz, hogy e „szűk szakmai" jellegű tel keletkezését történelmi vonulatában lássuk, az alábbi tények ismerete szükséges. Gömbös 1935 szeptemberében Berlinben titkos egyezséget kötött Göringgel: két éven belül olyan rendszert honosít meg, amely minden tekintetben a Harmadik Birodalmat másolja. Az ellenzéki koalíció (konzervatív-liberálisok, szociáldemokraták, legitimisták) feje és vezérszónoka Bethlen István volt, aki emlékiratában Gömbösnek tulajdonítja, hogy ez idő tájt a politikai élet irányítása titkos társaságok (MOVE, E. K. SZ., Wolf-féle keresztény liga) kezébe jutott. Ezek működése végső soron előkészítette a nyilaskeresztes pártok színrelépését. Mindezt figyelembe véve meglepetésre tarthat számot a dr. Surján László által beterjesztett törvénytervezet és az 1936/IX. te. összehasonlítása. A jelenlegi törvény a pénzeszközök és a hatáskör centralizációját tekintve meghaladja elődjét. Az 1936/IX. te. szerint a tisztiorvos a főszolgabírónak és a megyei, városi polgármesternek a szakközege (2. §). Az illetmény és a dologi szükségletek terheit a város viseli, ugyanakkor a helyi közigazgatási bizottságnak fegyelmi jogköre van a tisztiorvos felett. A most törvényerőre emelt tervezet elválasztja az önkormányzattól a területi közegészségügyi feladatot. Felvetődik a kérdés: miféle célokat szolgál az önkormányzati hatáskör csökkentése? Miért hierarchizálják még több szinttel az orvosi ellátás irányítását? Miért e sietség, miközben az eü. intézmények működését tulajdonjogi, finanszírozási kérdések szabályozatlansága bénítja meg? Miért nem előzte meg a parlamenti beterjesztést széles körű vita? A tervezet indoklása az önkormányzatok hatáskörének lokális jellegét állította szembe a népegészségügyi feladatok országos méreteivel. Az nyilvánvaló, hogy sem fertőzés, sem savas eső nem áll meg a kerület határán, mégis koncepcionális hiba, hogy nem építenek a helyi érdekeltség pótlólagos erőforrásaira. Ez a törvény szinte az összes egészségügyi terület feletti hatáskörrel bízza meg azt a tisztiorvosi hálózatot, mely a Köjál szakembereire épül, akiknek viszont ehhez sem képzettségük, sem gyakorlatuk nincs. A minisztériumon belül és kívül is az irányítás újabb szintjei épülnek be a hierarchiába, hiába deklarálja a kormány az ellenkezőjét: „merev, sokszintű hierarchia és a túlszabályozás ...jelentősen rontja az ellátás hatékonyságát." Emögött az a rövid távú pártérdek húzódik, mely az önkormányzatokat panaszirodákká szeretné átalakítani. Ezért is volt oly sietős, ezért nem került előkészítése idején a nyilvánosság elé, ezért adja fel oly könnyen mind az irányítás, mind a pótlólagos területi erőforrások lehetőségeit. Donáth Ferenc